A terhesség során valamikor eljön az a pillanat, amikor az orvos megállapítja a gyerek nemét. A miénk, ha éppen jó kedve van, nem szégyellős. Innen tudtuk már a 12 hetes ultrahangnál, hogy bár pici a baba, feltételezhetően leány, ugyanis kellő betekintést engedett olyan részekre, ahol ez látszik már a méhen belül is. Azért azt tudni kell, hogy nem egy 12 hetes lány alakult át idővel fiúvá, úgyhogy nem éltem bele magam nagyon. Mondjuk az ösztöneim az elejétől fogva lányt mondtak, sőt, még álmodtam is vele. 

Én megmaradtam annál a felfogásnál, hogy Bogyó Bogyó marad, amíg nem tudunk meg róla többet. De aztán azt vettem észre, hogy a férjem egyre többször szólítja Jelena néven pocakot, úgyhogy ő szerintem már beleélte magát a dologba. Igyekeztem kijavítgatni az elején, mert lehet, hogy a végén még csalódni fog, de sok sikert nem értem el. 

Végül múlt héten, egy 4D ultrahang keretében lehetőségünk nyílt újra megvizsgálni a kérdést. A baba még mindig nem alakult át fiúvá, pedig az azért látszódna már ilyen jó körülmények között, úgyhogy kijelenthetjük, hogy a lányunk van úton. (Azért még lecsekkoltatom a 18 hetes UH-n.) Azóta én is a fellegekben járok. Mondjuk ha fiú lenne, akkor is ott járnék, mert az is szuper. De lány lesz.:) Már alig várom, hogy a karomba vegyem. Biztos nagyon szép baba lesz. A kislányok egyébként is mindig szépek (nem sértés senkinek, a kisfiúk is szépek). Az elején kicsit gyűrött, de hát az mindig így van. Később nem lesz az. 

A neveket mi nem válogattuk hónapokig. Volt mindkettőnknek elképzelése arra vonatkozóan, hogy milyen irányban induljunk el. Nekem személy szerint a Léna név nagyon régóta tetszik, ezért valami ilyesmit szerettem volna a babának, hogy tudjam Lénának becézni. Ugyanakkor azt is, ha kiderül belőle az orosz eredete, ezért olyan változatát, amit az oroszok is használnak. Ezzel a férjem is teljesen egyetértett. Neki az volt a mániája, hogy ha lehet, folytatódjon vele a hagyomány, miszerint görög eredetű neveket adnak a gyereknek, ahogy ő is azt kapott (és így tovább felfelé...). Végül pedig olyat, ami nem tucatnév, de nem is a furcsa hangzású ritka nevek egyike (Apollinária, Orália, Pompónia, Zöldike... soroljam még?), amitől a gyerek egész életében szenved. És persze olyat se, ami esetleg olyan dolgokra enged következtetni, ami nem feltétlenül igaz. Például van Napsugár ismerősöm, aki folyton morog, vagy dolgozik nálunk egy Angyalka, aki rosszabb, mintha a pokolból lépett volna elő. Így azért elég hamar meg tudtunk egyezni a Jelenában. Szerintem szép név, ritka és nem kell majd szégyenkeznie miatta. És persze görög eredetű. 

Végezetül pár sort a 4D-ről. Szerintem abszolút érdemes ilyenkor elmenni, nekünk például nagyon olcsón megcsinálták és fantasztikus volt. Ettem előtte csokit, ezért a lányunk, végigmutatványozta a cirka fél órát, bukfencezett, vakarózott, rúgott, nyúlkált, és még úgy is tartotta a kezével a fejét, mintha nagyon gondolkozna valamin.:)

íme néhány kép:

A múltkori szuperdepis bejegyzésem után igyekeztem szebb színekben látni a világot. Hiszen jön a Húsvét, előbb-utóbb meleg is lesz, mit kell annyit idegeskedni?

Sajnos kell. Megint pokoli hetem volt és egyedül az vigasztalt, hogy sikerült néhány jól sikerült profilképet begyűjteni a babáról. 

Kezdjük azzal, hogy jönnek az ünnepek. Bevallom őszintén, én az a fajta ember vagyok, akinél az ünnep egy lájtos kajakészítésből és 3 napi döglésből állna, ha lenne rá lehetősége. Főleg most, amikor egyébként is tavaszi álmot alszok, akár ébren vagyok közben, akár nem. Sikerült olyan szintre fejleszteni az alvást, hogy már munkavégzés közben is megy. Azért ezt utánozza le valaki! Úgyhogy engem hidegen hagy az ünnepek előtti idegbaj, amikor mindenki ajándékokért rohangál, ilyenkor csokinyulakért cibálja a másik nő haját, mert az éppen elkapta előle azt, amire az idegbajos egyednek is szüksége lenne (vagy legalábbis azt hiszi). És említsük meg azt a jelenséget is, amitől én mindig hanyatt dőlve röhögök. Ünnepekkor 1-2-3 napra bezárnak a boltok. Vidéken az összes, városokban pedig majdnem az összes. Ezt a magyar ember úgy éli meg, mint a világvégét. Azaz ki tudhatja, mire lesz szükség, és ugyebár a bolt zárva lesz, te jó ég, mi történhet... Úgyhogy az ünnepek előtti hetekben megnő a vásárlók száma a boltokban, főleg a hiper- és szupermarketekben. A tömeg egyre nő, az ünnep előtti napon pedig tetőzik. Én személy szerint ilyenkor kerülöm őket jóóóó messzire. Mert utálom a tömeget. Jó, persze, aki városban él, annak hozzá kell szoknia. De én vidéki lány vagyok, nem akarom megszokni. Ez van.

A héten frontok is voltak. Ezt onnan szoktak leszűrni, hogy ülök a munkahelyemen és hallgatom az Üllői út forgalmát. Azokon a napokon, amikor percenként 2-3 dudaszó is felcsendül, valamint félóránként elhajt egy mentőautó, akkor front van. Van, amikor annyira front van, hogy fordítottan járnak a járművek, azaz a piros lámpán áthajtanak, a zöldnél megállnak. Így esett már meg olyan, hogy egy centin múlt, hogy nem ütött el a villamos, miközben mentem volna át a nekem zöld lámpán. De semmi gáz, egy idő után ezt is megszokja az ember.

Szerencsémre a nagy részét most átugorhattam és köszönhetően Bogyó pontos időzítésének, fontosabb ünnepnap már nem is esik a terhesség időszakára. Fellélegezhetek. Bár gyanítható, hogy idén Karácsonykor én is vadállattá vált anyuka módjára fogok valamelyik nagy áruház polcai között zsákmányra lesni, míg meg nem találom az igazit, aztán majd jól rávetem magam, legyűröm és teljes megelégedéssel viszem haza, hogy prezentáljam a családnak. Hiszen akkor már az egyébként is nagy családom bővül plusz két fővel, egy saját gyerekkel, ami ugyebár alapból nehéz megoldandó problémákat hoz a korábban jól működő tervezésbe, és egy unokaöcsivel, ami nagyjából ugyanakkora feladat, hiszen a cuki kisgyerekek számára minden felnőtt a legjobbat igyekszik megadni, a piac pedig hatalmas, nehogy könnyű dolga legyen az anyukáknak (és egyéb nőnemű hozzátartozóknak - mert félreértés ne essék, ők veszik az ajándékot...).

A héten volt az AFP vérvételünk, aminek reményeim szerint jövő hétre eredménye is lesz. Aztán újabb UH, ahol megkuksizzuk a babát.:) De jutott nekem még a plusz vizsgálatokból is. Vagy felfáztam, vagy vesekövem van (még nem tisztázott teljesen a probléma), minden esetre megszenvedem az elmúlt néhány napot. Megjártam már egy adag orvost, a többi még várat magára. Remélem, most már mondanak valami értelmeset is, mert kezd elegem lenni a dokikból. Bogyó hasonlóképpen van vele, amint leereszkedik a fenekem a kórházi székre, ő már ébren van és egyre erőteljesebb bökésekkel adja a tudtomra, hogy utál a váróban ülni. Hát még én mit szóljak? 

Bizony ám! Már itt vagyunk a 16. héten. Sok minden történt a legutóbbi helyzetjelentésem óta, nem is tudom, mivel kezdjem.

Mondjuk lássuk először pocakot (Activia reklám ide vagy oda, ez már rajta marad... köszönöm, drágám!). Pocak ismételten nőtt egy jelentőset, ezért mostanra elég nyilvánvaló a külső szemlélő számára is, hogy terhes vagyok. Főleg, ha észre akarja venni (a többség nem akarja). Én minden esetre továbbra is fantasztikusan érzem magam és sokat simogatom a hasamat, mert olyan jó.:) És igen, szeretem tudatni az érdektelen pesti lakossággal az állapotomat. Persze most még könnyen vagyok, pocak semmiben sem akadályoz és a gyermekem súlya se nyomja a gerincemet. Ezért ezt most kihasználom.

Bogyó köszöni szépen, jól van, már ügyesen be tudom fogni a szívhangfigyelővel, ha megfelelő helyre teszem. Ha nem, akkor matathatok vagy 15 percig, mire sikerül. Általánosságban elmondható, hogy a gyermek ugyanolyan antiszoc, mint az apja, mert hiába én próbálom bemérni, így is fénysebességgel menekül a műszer elől. Meg kb. minden elől, ami a hasam közelébe ér. Kivéve a farmernadrágomat, mert ha a farmer anyagot véletlenül feljebb húzom és kicsit kényelmetlen számára, rögtön csenget, hogy "Hahó! Ezt nagyon nem szeretem! Mozdulj már!". Bárcsak hasonló reakciót tudnánk kicsalni belőle az ultrahangon is... Lehet, hogy felveszem aznap a farmert...

Kezdem kitapasztalni azt is, hogy mikor lehet számítani Bogyó jelzéseire. Például ebéd előtt rendszeresen kopogtat és gyakori este is, mikor ledőlök kicsit pihenni. Valamikor olyan, mintha simogatna belülről, ami majdnem csikis, máskor meg azt az enyhe böködést érzem, amiről már írtam. 

És hogy velem mi történt? Hú, sok minden. Haladjunk szépen sorjában. Először is találtam két boltot, ahol kaptam olcsón, jó minőségben, az extra nagy hátsómra is jó terhesgöncöket. 2-2 felsőt és nadrágot, összesen 10000-ért. Szerintem jó vásár volt. Minden esetre reményeim szerint jobb, mint az az akciósan is 6000 forintos terhesnacit, ami 2 hónap alatt tropa lett, pedig alig hordtam. Ennél még a kínais vacak farmereim is tovább szokták bírni... Jut eszembe, kínais farmer. Ma merő kíváncsiságból felvettem a terhesség előtti farmeremet, hogy jó-e még rám. Az akkor hasban kicsit nagy volt, mostanra sikerült belenőni, bár Bogyó rögtön jelezte, hogy rossz ötlet volt, azonnal váltsak leggingsre. Viszont mindenhol máshol jó, szerencsére. Megnyugodtam, a hasam ugyan nőtt, de a hátsóm nem.:)

Történt sajnos rossz dolog is velünk, ami miatt rengeteget idegeskedtem. A férjemet csúnyán megverték a hétvégén, így a szombat éjjelt kórházakban töltöttük vele.Most el tudom végre mondani, hogy rendbe fog jönni és úgy néz ki, maradandó sérülést nem szenvedett, de eleinte nem volt biztos a dolog. Úgyhogy két napra átmentem ápolónőbe, mert hát a férfiak imádják, amikor eljátszhatják a 4 éves óvodást, a nők meg pár napig szokták hagyni. Én csak hétfő estig, addigra lett elege a terhes hormonjaimnak a játszadozásból.

Én is takarékra lettem kapcsolva, a pajzsmirigyem miatt veszélyeztetett terhes vagyok, óvatosabbnak kell lennem. Egyébként is érzem, hogy nem tudom úgy pattogni, mint korábban, mert nagyon hamar elkezdek görcsölni. Ez a hét egyébként is erről szólt, először az idegességtől görcsöltem, aztán nem tudom, mitől, de rengeteget kellett feküdnöm emiatt. Reményeim szerint lassan elmúlik ez az időszak. Az orvoshoz azért elmentem, hogy megnyugtasson, a babával minden rendben, szerencsére így is van.

Így a végén tőlem szokatlan búskomorsággal búcsúznék a következő híradásig, reményeim szerint az nem ekkora kihagyással fog érkezni. 

Úgy repül az idő! Pedig azt hittem, hogy rengeteg idő az a 9 hónap. De azt nem kalkuláltam bele, hogy lefoglal majd a gyerek fejlődésének minden aprócska mozzanata, illetve a munkám. Hát igen, munka... úgy gondoltam az elején, hogy augusztus végéig fogok dolgozni, esetleg kicsit tovább, hiszen csak szeptember végére vagyok kiírva. Aztán ahogy elkezdtem kikerekedni, kezdek kételkedni magamban. Végül is valahogy oda kell férnem az asztalomhoz, azt meg majd meglátjuk, meddig megy. Reményeim szerint a terveimhez igazodva, mert tényleg szeretnék a lehető legtovább dolgozni. Egyrészt, mert szeretek dolgozni, főleg most, hogy csak 1-2 alkalommal kelek fel éjszaka pisilni és nincsenek már azok a fura álmaim, amik az első trimeszterben gyötörtek. A hányinger is alább hagyott, bár még mindig rám köszön délelőttönként, de már tudok reggel kávét inni, ami a zombi-haláltól mentett meg. Így végre tudok rendesen gondolkodni, haladni a munkahelyemen és igyekszem tartani a tervet. Mármint amit én állítottam fel magamnak. Reméljük a legjobbakat.

Múlt héten kiderült, hogy pajzsmirigy alulműködés alakult ki nálam, ezért villámgyorsan elutaltak a pajzsmirigy ambulanciára, ahol a héten meg is vizsgáltak és vettek vért is (mert ők is vámpírok és a szegény kismamák vérén élnek). Némi svédcsavarral kaptam hormonpótlást (azaz mondta a szakorvos, feljegyezte az asszisztens, felírta a háziorvos asszisztense, aláírta a háziorvos háziorvos kollégája és én végül kiváltottam), holnap kezdhetem szedni. Persze rögtön rátaláltam az internet gyöngyszemeire a témával kapcsolatban, úgyhogy igyekszem csak részben síkideg lenni, hogy ne legyen baja a babámnak az én hormonbajom miatt. Végül is az a vérvétel-eredmény lehetett volna sokkal rosszabb is...

És most lássuk a jobbik részét az életnek. A 13. hét elején még panaszkodtam, hogy rajtam semmi se látszik a terhességből. Ezt nem kellett volna. Az elmúlt két hétben a semmiből csinos kis terhes hasam nőtt, amit már gyakorlatilag a vak is láthat, ha akar. És én teszek is róla, hogy lássák, mert marha büszkén tudok végigvonulni az utcán egyik kezemet a hasam táján tartva, a világ legnagyobb mosolyát villogtatva vadidegenekre, mert ugyebár ÉN vagyok terhes és az ÉN babám a legszebb a világon, amit ÉN vagyok kedves MINDENKIvel megosztani. Kíváncsi vagyok, hogy rajtam kívül hány kismama ilyen elmebajos. 

Itt szeretném megjegyezni, hogy a budapesti közlekedésről írt kommentemnek ellentmond az a tény, hogy a héten kb. 6 alkalommal adott át helyet valaki a villamoson/buszon, amiért rendkívül hálás voltam és vagyok az utazóközönség ezen jószívű rétegének. Külön megjegyezném azt a hölgyet, aki a saját kisgyerekét akarta felállítani, hogy leülhessek és alig tudtam erről lebeszélni. Nagyon kedves volt. És az a lány is, aki a legbelső ülésből mászott ki, mert felfigyelt rám a buszon. És persze sorolhatnám még, hiszen mind nagyon kedvesek voltak. Persze akadt bonyodalom is, szinte mindennapos, hogy táskával/szatyorral vágnak oldalba, mert ők nem figyelnek, én meg nem tudok elég gyorsan elfordulni és még gyakoribb, hogy arrébb löknek, hogy előbb jussanak fel a járműre. Eddig ez különösebben nem zavart, megszoktam már, hogy errefelé ilyenek a népek, de most azért a babámat bánthatják, az már más téma. A leginkább az volt bosszantó, amikor a már említett lány kimászott, hogy nekem helyet adjon, mire egy srác fogta magát és gyorsan lehuppant a helyre. Nem is amiatt zavarnak ezek annyira, mert én nem tudok végigállni x megállót, mert végig tudok és sejtésem szerint ez így lesz szülésig, hanem mert mások jószívűségét veszik semmibe, ami sajnos igencsak ritka dolog. Félelmetes, de eljutunk arra a szintre, hogy egyik terhes nő adja át a helyét a másiknak a trolin, mert a többi a füle botját se mozgatja (igen, ez is velem és egy "terhesebb" sorstárssal esett meg). Csak minket neveltek másként? 

Na de térjünk vissza az örömteli eseményekre, hagyjuk most a közlekedési nevelő szöveget. Szóval. van 4-es metró, szóval örülhet, akit érint az útvonala. És én örülök azoknak, akik örülnek neki, szóval mindenki örülhet.:) Viccet félretéve, pocak kerekedésén kívül történtek ám szép dolgok a házunk táján. A legfontosabb közülük ma volt, amikor éppen ebéd előtt ültem a munkában, és egyszer csak bökést éreztem odabentről. Először csak egyet, ezért gyorsan biztattam a gyereket, hogy ha ő volt, csinálja megint. Nem történt semmi. Aztán elkezdtünk beszélgetni a kolléganőkkel, kicsit érzelmileg túlfűtött (és egyébként is nagyon éhes) állapotba kerültem, amikor megint érezni kezdtem a böködést. Leültem, és megint. Csak hogy értse is valaki a dolgot, a gyerek böködött meg.:) Fura érzés, de fantasztikusan jó! Alig érezhető még, hiszen picike, de végre kaptam valami jelet odabentről. Szoktam ugyan csekkolni néhanapján, mert azért vettem a szívhangfigyelőt, de az is csak tegnap adott rendes vételt. Már jól hallani a szívverését (teljes hangerőn...), és ha hajlandó közel merészkedni a fura, hason matató izéhez, akkor valamennyi mocorgást is észlelni lehet, ami megmosolyogtató. 

Bevallom őszintén, az elején nem gondoltam volna, hogy így fogok örülni Bogyó jeladásainak. Furcsán érthetetlennek éreztem a tényt, hogy valaki van bennem és ő ott mozog a hasamban, mikor én semmit se észleltem belőle. Most viszont imádok minden kis jelet, ami az ő ottlétére utal. Mert megnyugtat, hogy jól van, jól érzi magát, és még igazibbnak tűnik a gondolat, hogy hamarosan a kezemben az én pici babám. (Arra még tudatosan nem gondolok, hogy az én pici babám aztán tizenx év múlva a fejemhez fogja vágni, hogy milyen szemét vagyok, amiért nem engedem megcsináltatni azt a tetoválást a csípőjére, amikor minden normális anyuka engedné.)

Kiegészíteném a fenti kérdést olyanokkal, mint: ugye nem vagy házas? és egyedül vállaltál gyereket? és még sorolhatnám. A lényeg, hogy újonnani kivirulásomnak köszönhetően még annyi idősnek se néznek az emberek, mint egyébként. Mivel manapság nem igazán szokás 30, de főleg 25 alatt házasodni, ezért magától értetődőnek tartja a környezetemben lévők többsége, hogy én, az egyetemről gyakorlatilag frissen elbocsátott fiatal csajszi a magánéletem nagy részét bulizással és férfiak bolondításával töltöm. Ez azért nem teljesen igaz. Persze, szoktam bulizni, és pasit is bolondítok, de csak egyet és azt is már 7 éve. 7 hónapja viselt nevén: ő a férjem.

Nem mondanám, hogy korábban nem csodálkoztak rá mások, hogy extra fiatalon menyasszony, majd feleség lettem, de hát könyörgöm, mire vártunk volna? Annál jobban nem lehet kiismerni valakit, hogy előre tudod, mit fog tenni (=Előre látod, mekkora baklövést fog elkövetni, de te csak hagyod, hadd tegye meg, mert te meg röhögni akarsz rajta. Ő pedig szeret téged, ezért ezt is elnézi.). Felhozhatjuk példának a koszos zokni nem mászik ki a szennyesig dolgot is, de akkor be kellene vallanom, hogy titkon gagyi sorozatokkal boldogítom magam, amit a férjem jó ember módjára titokban tart nekem. Úgyhogy erről most nem beszélek. A lényeg, hogy ismeretségünk legmagasabb fokára hágva augusztusban felvágtunk a város legmagasabb dombjára, hogy elkötelezettségünket hitelesíttessük az egyházi és világi illetékesekkel.

Na de elkalandoztam... Hol is tartottam... igen! Úgy gondoltam, hogy jó ötlet kötőjellel felvenni a férjem nevét. Akkor kezdtem ebben kételkedni, amikor az új munkahelyen sorra kérdezgettek, hogy honnan származnak a szüleim, mert olyan szép egzotikus vezetéknevem van. Felvilágosítottam őket. A válasz: de hát ilyen korán?!

Ma odáig fajult a dolog, hogy bevittem az adókedvezményhez a papíromat leadni,és az illetékes még azelőtt elkönyvelt szegény, megesett, egyedülálló fiatal lánykának, hogy esélye lett volna megtekinteni a férjemre vonatkozó részeket. Ráadásul az illető már vagy tucadszorra nem képes elhinni, hogy ez van. Úgyhogy kissé felháborodva felvilágosítottam arról, hogy a férjem gyerekét várom, amiből ugyebár adódik, hogy nem vagyok megesett egyedülálló lányka, köszönöm szépen.

Hasonló jelenet lejátszódott a védőnőnél is pár hete, aki először rákérdezett, hogy együtt élek-e az apával, majd pedig afelől érdeklődött, hogy nem szeretnék-e esetleg megházasodni még a gyerek születése előtt. Közöltem vele, hogy már nem...

Persze a tévedésekhez nem csak a vezetéknevem vezet. Világ életemben fiatalabbnak hittek, mint amennyi tényleg vagyok (pl. a 4 évvel fiatalabb húgomat a nőrévemnek vagy jobb esetben az ikertestvéremnek képzelték). Nem tagadom, jól esett, amikor 23 évesen is személyi ellenében kaptam csak citromos sört, vagy a férjem karácsonyi ajándékát nem akarták kiadni nekem, mert hogy kiskorú vagyok (itt most ne tessék semmi pornófilmbe valóra gondolni, szivart kapott). Most viszont tényleg úgy nézek ki, mint a 16 éves önmagam, csak most szőke vagyok és nem járok talpig feketében egy kiló sminkkel az arcomon. Az arcom kisimult és legnagyobb felháborodásomra újra pattanásos az arcom. Szóval tényleg úgy nézek ki, mint egy megesett tinilányka. Megoldás? Nincs. Kenem az arcomat napi kétszer, napközben igyekszem takargatni a zavaró pöttyöket és kenek fel némi szemfestéket is, hátha komolyabbnak tűnik vele. Eddigi tapasztalat? Nem tűnök annak.

Viszont pocak (a férjem így hívja... tiszta Activia reklám) elkezdett gömbölyödni, így felülről egész terhes formán, külső szemmel, oldalról viszont inkább meghízós formán. Azért remélem, hogy pár héten belül szép kis gömbölyű lesz már. Ígérem, csakis a jobb kezemmel fogom simogatni, hadd lássa mindenki azt a karikagyűrűt.:)

Jó ideje halogatom a témát, nem szeretek igazán beszélni a helyi közlekedésről. Tudniillik és Budapesten élek, ahol nem terhesen is egy rémálom közlekedni, ilyenkor meg ugye még hisztisebb az ember, mint egyébként.

Mondhatni szerencsés vagyok, legalábbis reggelente, mert a végállomásról indulok, ezért mindig van hely a trolin. Eleinte messzire kerültem az elsőbbségi ülést, mondván, hogy másnak jár az, nekem jó a másik is. Aztán úgy egy hete, amikor már többedszerre vágta a mellém ülő emberke az oldalamhoz a táskáját, és egyébként is láttam, hogy tizen-huszonéves fiatalok használják azokat az üléseket, végül én is beadtam a derekam. Végül is idősek nem nagyon járnak azon a vonalon, terhesek se (illetve de: én), úgyhogy legalább a repülő táskáktól megkímélem növekvő magzatomat. Nem úgy a hirtelen, nagy erejű fékezésektől, amikor kevésbé rossz esetben csak ő csapódik 200 km/h-val a méhfalamba, még rosszabb esetben én is repülök vele együtt.

A belváros persze már más. Igyekszem a villamoson olyan állóhelyet keresni, ahol nem nyomorgatnak neki az ajtónak vagy más embernek, jobbra úgysincs esély. De ez van, tűrjük. Én még mindig jobb állapotban vagyok, mint a szerencsétlen anyukák, akik karjukban tartják üvöltő kicsinyüket, mert a szemetebbik pesti fajta inkább félrenéz, minthogy felálljon és átengedje a helyét. Ilyenkor tör rám a gondolat, hogy én bizony ránevelem a gyereket, hogy ilyet nem csinálhat, mint ahogy minket is ráneveltek anno. És milyen jól tették. Minden esetre beszólok néha, ha agyonnyomorgatják a hasamat, hogy ácsi, mert terhes vagyok. Jobb ettől se nagyon lesz, de hát mit lehet várjak...

A minap elég szerencsétlen helyzetbe kerültem. Hazafelé tartottam a buszon, álltam már egy jó ideje, de nem is volt gond. Aztán egyszer csak elkezdtem szédülni. Megesik, otthon is szoktam rendszeresen, meg néha a munkahelyen is, olyankor leülök, pár perc alatt rendbe jövök. Úgyhogy kénytelen voltam ülőhelyet kérni, de most szerencsém volt, nagyon kedves embert fogtam ki, azonnal átengedte a helyét. Még kérdezte is, miért nem szóltam előbb. Bevallom őszintén, azért, mert jártam már rosszabbul is. Előfordult hasonló eset már a buszon és akkor hiába magyaráztam a helyzetet, nem segítettek, ezért kínomban leguggoltam, a hátamat a busz falának támasztva. Úgy néztek rám az emberek, mintha valami szörnyű dolgot csinálnék. Pedig nem tehettem semmiről, csak rosszul voltam. 

Amennyire lehet, igyekszem kerülni a forgalmasabb járatokat. Reménykedem abban, hogy jobb lesz a helyzet, mire megszületik a babám. Már most gondolkodom azon, hogy mi lesz a legoptimálisabb hordozóeszköz, mert a babakocsi nem mindig teli találat. Ha nem fér fel a buszra, sokra megyek vele. Akkor inkább már egy hordozó, az nem jelent akkora többletsúlyt sem. A parkba meg így is mehetünk babakocsival.

Bizony, ezennel jelentem, hogy sikeresen túlestünk az első trimeszteren. Éppen a hétvégén gondoltam bele, hogy már több, mint 8 hete annak, hogy hajnalban, betegen ácsorogtam a fürdőszobában, miközben vártam, hogy letisztuljon a tesztem. Emlékszem az első csalódásra, ahogy végigsiklott a rózsaszín sáv a tesztablakon, aztán szembeugrott velem a kontrollcsík, de semmit se láttam alatta. Aztán arra, ahogy később mégiscsak megjelent az az éppen csak látható halovány vonal, amit percekig mutogattam a férjemnek, mire elhitte, hogy tényleg ott van. Így utólag jut eszembe, hogy ígértem magamnak még egy tesztet hetekkel későbbről, amikor már szépen látszik, hogy meglegyen emlékbe. Sosem csináltam meg. 

Aztán emlékszem az első napokra, amikor szentül hittem, hogy engem nem ér el a reggeli rosszullét. Aztán arra, hogy nem csak a reggeli, de a délutáni, esti és éjszakai rosszullétek is látogatást tettek nálam a hetek folyamán. Emlékszem arra, ahogy hajnalban a fürdőszoba padlóján térdelve a pokolba kívántam a terhességet és szívem szerint előrepörgettem volna az időt akkorra, amikor már a kezemben van a gyerek. És persze nem egyszer tettem fel a kérdést a férjemnek, hogy melyikünk hülye ötlete volt gyereket vállalni.

Emlékszem a változó érzéseimre. Arra, hogy eleinte nem tudtam igazán örülni a babának, mert annyira nem tűnt valósnak. Arra, hogy hányszor gondoltam arra, hogy szörnyű szülő leszek, hogy utálni fog a kisbabám, hogy nem tudom majd, mikor mit kell tennem. Bevallom, még mindig félek egy kicsit attól, hogy el fogom szúrni, de közben reménykedek is abban, hogy annyira nem leszek borzalmas szülő.

Lezárult egy időszak, végre fellélegezhetek, hogy rizikós első harmadnak vége. Persze ez nem azt jelenti, hogy minden félelmem elmúlt, hiszen annyi minden van még előttünk, és biztosat csak akkor tudok, ha a babám már a karomban lesz. Itt van mindjárt a genetikai vizsgálatok sora ezekben a hónapokban. Az elsőn, a 12 hetes ultrahangon ma estünk át. Ez volt az első alkalom, amikor ténylegesen baba formájú volt Bogyó és meg kell hagynom, hogy gyönyörű látvány. Lehet, hogy a hormonok miatt is, de megkönnyeztem, ahogy a pici lábaival tolta előre magát, ahogy menekült az ultrahang elől. Mert azt meg kell hagyni, hogy elsőre nem volt túl együttműködő a kölyök. Kb. 15 perc kellett ahhoz, hogy hajlandó legyen úgy fordulni, hogy a keze is láthatóvá váljon, addig csak azt hangoztatta a vizsgálatot végző hölgy, hogy nem látszanak a kezei. Pöckölte a hasamat, köhögnöm kellett, semmi. Lábak, lábujjak rendben, kezek sehol. Kivert a víz. Nincs keze a gyerekemnek? Aztán az ötödik más irányú ultrahang kísérletnél drágaságom szembefordult, egyik kezével felnyúlt a homlokához, a másikkal meg oldalt kezdett kalimpálni, úgyhogy felsóhajthattam. Nem könnyű eset, de hát mit várhattam. Se az apja, se én nem vagyunk azok. Ez van. 

Végeredmény: minden érték tökéletes, ráadásul virgoncka a végére úgy beindult, hogy mindent tökéletesen megcsodálhattunk. Azaz nem csak a végtagokat.:) Bár még nem biztos a dolog, hiszen kicsi, de ma nagyon úgy tűnt, hogy bizony jó megérzésem volt a gyerek nemét illetően és kislány lesz. Mit ne mondjak, nagyon örülök. Bár ha fiúnak tűnt volna, én akkor is repesnék a boldogságtól.

Azért biztos ami sicher álláspontomon maradva elmentünk és befizettük a kombinált teszt árát és levetettem a vért is. A tarkóredő ugyan nagyon jó értéket adott, de azért jobban alszom majd, ha megjön ennek az eredménye is. Bár azért legközelebb kétszer is megfontolom, hogy akarok-e a kórházban vért vetetni, mert az SZTK-ban a legutóbb ezerszer ügyesebben csapoltak meg és nem voltak mogorvák. Igen, tudom, nem az a dolguk, hogy cukik legyenek, arra ott vannak a szülészetisek.

Végezetül a mai fotó Bogyóról:

Természetesen nem arról akarok én most beszélni, hogy miért érdemes és nem érdemes gyereket vállalni, mert az mindenkinek a saját dolga. Én most a terhességgel járó jó és rossz dolgokat gyűjtöm most egy csokorba, saját tapasztalataim alapján. Egyelőre 5-5 dolog mindkét helyre, persze lehetne még bővíteni a listákat, de majd idővel...

Kezdjük azzal, hogy mi a rossz a terhességben:

1. A reggeli rosszullét. Megtévesztő néven fut életem első számú megkeserítője, aki alig néhány nappal a pozitív teszt után érkezett meg hozzám és azóta is jelen van, mint egy zavaró vendég. A legrosszabb tényleg az benne, hogy bármikor jöhet: lehet, hogy éppen a reggeli készülődés közben tör rám, de akár az is előfordulhat, hogy a vacsora elfogyasztása után kopogtat. És hát azt is be kell vallanom, hogy én nem úszom meg némi émelygéssel. Ma egészen konkrétan a férjemmel beszéltem és a mondatot félbehagyva kellett rohannom a mellékhelyiségbe, mert a reggeli úgy döntött, visszaköszön. Ilyen alkalmakkor tűnődök el azon, vajon melyikünk hülye ötlete volt a gyerekvállalás, és meg mernék esküdni rá, hogy nem az enyém. Valószínűleg azért, mert amíg én odabent szenvedek, kint a férjem vizet készít elő nekem és gondolatban már azt tervezi, milyen lesz, amikor a negyediket fogom várni.

2. Undor. A terhességem elején ez gyakorlatilag minden ételre és az italok túlnyomó részére érvényes volt, manapság azért kicsit szabadabban kezeli a gyerek. Azt mondják, ilyenkor attól undorodik meg a kismama, ami káros a babára. Nos, én ezzel nem értek egyet. A terhességi alkalmazásom hetente 2-3 alkalommal hívja fel a figyelmemet arra, hogy egyek zöldséget, főleg brokkolit, karfiolt, spenótot. Jelen állás szerint azonban a paprika és paradicsom kivételével rá se tudok nézni zöldségre, ami pont a karfiol és brokkoli esetében teljesedik ki annyira, hogy sokszor elég nevezett növények említése és már rohanok a legközelebbi mellékhelyiségbe. Szóval vagy az az állítás nem állja meg a helyét, hogy a káros dolgoktól undorodik a nő, vagy az nem, hogy a gyereknek szüksége van zöldségekre. Illetve az is előfordulhat, hogy a zöldségköpködős időszak nálunk már most kezdetét vette és így kisebb az esély arra, hogy majd 8 hónaposan köpi a gyerek a szemembe (aminek nem örülnék). Persze az utóbbi állítás bizonyítás még nem nyert bizonyítást, de másfél év múlva még visszatérünk rá.

3. Hormontúltengés. Meséltem már arról, hogy szó szerint mindentől sírni tudok. Ami nagy szívás a férjemnek, aki fel szokta emelni a hangját, amikor nagyon lelkesen vagy érzelemdúsan beszél, így egy pillanat alatt eltörik a mécses, ő meg néz rám értetlenül. Már letudom annyival, hogy kinyögöm: hormonok, ő meg megnyugszik végre. De nem csak a sírásról van szó. Egyre újabb ötleteim támadnak a semmiből, de azt már megtanultam, hogy a megvalósításnak adni kell néhány nap mérlegelési időt, hátha csak hülye vagyok. És általában így van. De ezért van a férjem, aki szűri az ötleteimet. Így a gyerekszoba kifestése és a csempézés átment a rostán. De támadt egy olyan kósza ötletem is a minap, hogy egyik oldalon felnyíratom a hajamat, mert az biztos jól néz ki. Szerencsére az ép eszem áthatolt a hormontengeren, még mielőtt valami baromságot csináltam volna. Az biztos, hogy a terhesség alatt nem vágok bele új frizurába, mert nem bízhatok a saját ép eszemben.

4. Rémálmok. Napközben ugyan elnyomom a gyerekkel kapcsolatos félelmeimet, de ahogy az lenni szokott, ezek éjszaka visszaköszönnek. Folyton rémálmaim vannak, és nem csak a fogorvos tesz bennük rendszeres látogatást. Sokszor álmodok arról, hogy valami szörnyűség történik a babámmal, ami megfejelve a 2-3 éjszakai pisiléssel azt jelenti, hogy úgy kelek fel reggelente, mint akit agyonvertek.

5. Pukli. Ne nevessetek ki, de elneveztem a hasamon legújabban látható jelenséget, ami véleményen szerint azonos valamelyik szervemmel, ami a méhem tolt feljebb, hogy legyen helye. Pukli kedden tűnt fel először (vagy legalábbis akkor vettem észre), miközben a belső ellenőrrel beszéltem. Fura, mert feljebb van, mint amire számítottam, de az esti haspuffadással együtt egész kis mutatós pocakot produkál az alsóbb részekkel. Ha jól rémlik, a húgom is valahogy így alakult terhessége ezen időszakában és neki mostanra gyönyörű terhes pocakja van, szóval reménykedek én is nagyon.

Lássuk a jó dolgokat:

1. Úgy nézek ki, mint 16 éves koromban. És ez nem vicc. Az arcom a rossz alvás ellenére is kisimult, és a kisebb pattanások ellenére gyönyörű. Nagyon tetszem most magamnak.:) Állítólag olyan élettel teli, ragyogó vagyok (egyik kolléganőm mondta). Reményeim szerint ez még egy jó darabig így marad. Lehet, hogy egyik nap elmegyek a boltba sört venni a férjemnek, hátha elkérik a személyimet is.:D

2. Haj. Először a varrónő, aztán a körmösöm kérdezett rá, hogy mit csinálok a hajammal, amitől ilyen gyönyörű. Azonnal rávágtam: terhes vagyok, Tény és való, a hajam is szebb, mint valaha. Mondjuk sosem panaszkodtam rá, de elmúltak az olyan problémáim, mint zsíros hajtő-száraz hajvég, kevesebbet kell mosnom és szárításkor úgy áll be, mintha éppen a fodrásztól jönnék. Ráadásul dús, puha, élettel teli és még a hajszínező és máshogy fogja, ezért nagyon szép természetes hatású. Imádom az új hajamat!

3. Körmök. Bizony, a haj mellé szép körmök is járnak. Eddig folyton töredeztek a körmeim, mostanában a körmösöm reszeli vissza, mert be se repednek soha. Így hosszabbra tudom meghagyni őket, mert jó erősek és nagyon tutin festenek lakkozva.

4. Sima bőr. Mármint úgy általában. Erre mondjuk megvan a logikus, nem teljesen a terhességgel összefüggő magyarázat is: életemben először fogyasztok elég vizet naponta és megnőtt a gyümölcsfogyasztásom is, ami a terhesvitaminnal együtt elég sok pluszhoz juttat. Az viszont örök rejtély marad számomra, hogy mitől lett feszesebb a fenekem, mert ez nem várt hatásként jelentkezett, de persze nem bánom.

5. Új hobbik. Imádok például sétálni mostanában, egész hétvégém ezzel telik, mert nem tudok betelni a friss levegővel és a város gyönyörű látványosságaival. Régebben ilyen megmozdulásaim nem nagyon voltak, de most már legalább hetente 2-3 alkalommal szakítok rá időt. Alig várom a jövő hetet, megyünk a férjemmel valahová vidékre.:) Hacsak be nem hívják dolgozni, de azért erősen reménykedünk.

Nem, itt most nem a szokásosakról lesz szó. Persze néhány szóban megemlíthetjük, hogy a nők nagy százaléka szenved ilyenkor hányinger, hányás, fejfájás, mellfeszülés, stb. tünetektől és sajnos el kell ismernem, hogy nekem is bőven kijut ezekből. De az okosak azt mondják, hogy a 12. hét végére kb. elmúlik, én meg már a 11. elején vagyok, és hát rögtön az ötödiken jelentkeztek, szóval kibírjuk. Mintha enyhülne is valamelyest egyébként, már csak délelőttönként gyötör a reggeli rosszullét (aminek ugyebár egyébként is úgy lenne értelme). 

Én most beszéljünk az egyéb terhességi "tünetek"-ről (mint a csaj a tévében a hüvelygombáról). Ültem ma a védőnőnél, végre hozzá is eljutottam, és töltögettük azokat a bizonyos papírokat. Itt jegyezném meg kezdő kismamáknak, hogy a védőnő az a személy, aki 2 óra leforgása alatt többet tud meg rólatok, mint a legjobb barátnőitek. Komolyan. Minden érdekli, és nektek válaszolnotok kell neki. Nem egyszerű, mégiscsak egy vadidegen. A lényeg, hogy eljutottunk a tünetekig, de azért volt 1-2, amit nem mertem bevallani.

Az egyik a súlyos feledékenység. Mintha erről is olvastam volna valamelyik terheskönyvben, már nem emlékszem pontosan. A lényeg, hogy én a súlyos koffeinmegvonás egyik tüneteként fogtam fel kezdetben, hogy mindent elfelejtek. Én. Aki egész életében két lábon járó határidőnaplóként mozgott és mindenre emlékezett. Most ott tartok, hogy esténként vagy 20-szor nézek rá a telefonomra, hogy beállítottam-e az ébresztőt és nem állítottam-e véletlenül rossz időpontra (Miért is tenném? Na mindegy.). Nem emlékszem reggelente arra, hogy hol fejeztem be előző nap a munkát, ezért céltalanul kotorászok a papírok között, mire megtalálom a cetlit, amit magamnak tettem be közéjük, mert arra viszont még emlékeztem előző este, hogy el fogom felejteni másnapra. A raktárban pedig a 2 perces rutin ellenőrzés vagy 10 percig tartott nálam, mert többször fordultam vissza az ajtóból, mert elfelejtettem, hogy elfelejtettem-e valamit. Ez már a vég. Szerencsére kaptunk munkahelyi 2014-es naptárt, úgyhogy mindent azonnal beleírok, mielőtt esélyem lenne elfelejteni. Ez a tuti.

A másik kellemetlen tünet az érzékenység. Bevallom, én az egyébként is kissé érzékeny lelkek egyike vagyok, aki képes még fél napig bőgni egy filmben látott kutya halálán (köszi, Húgi, hogy megnézetted velem azt a filmet), de ez most elérte a csúcspontot. Lehetőség szerint kerülöm manapság az összes olyan filmet, ahol szakítás/terhesség/születés/halál/betegség/romantikus pillanat/kutya/egyéb háziállat/stb. szerepelnek, mert pillanatok alatt eltörik a mécses, a férjem meg kétségbeesetten rohan oda hozzám, és kérdezi meg, hogy mi baj van, mire én annyit tudok csak kinyögni hogy: ez annyira cuki/szörnyű/szomorú. Szóval igyekszem nem terhelni feleslegesen az idegeit, mert így is mindenen kétségbe tud esni mostanában. Elgondolkodtam azon, hogy ezt be merjem-e jelölni a védőnő kérdőívén, ami a szorongást lenne hivatott észlelni, de sok értelmét nem láttam. Mert aki ilyen baromságokon kezd el sírni, az a, terhes, b, hiperérzékeny, c, mindkettő.

És végezetül a harmadik, egyben legidegesítőbb tünet: az agyi leépülés. Csak hogy értsétek: korábban, mikor egy bizonyos oldalt nézegettem, ahol kategóriák szerint lehet kérdéseket feltenni és arra mások válaszolnak (mert nem reklámozunk), felfigyeltem arra, hogy több terhes nő egy három éves gyerek értelmi színvonalán társalog. Akkoriban jót mulattam ezen, most egyre jobban idegesít. Mert hogy én is ezt teszem! Konkrétan ma főzés közben végigsimítottam a hasamon és közöltem a gyerekkel, hogy mindjárt hamizik a pici poci. Aztán észbe kaptam: mi van? Hamizik a pici poci? Te már teljesen meghülyültél. Na, azonnal verd ki a fejedből ezt a baromságot! Elképzelem ilyenkor, hogy az a szerencsétlen gyerek odabent félrenyel egy adag magzatvizet, majd kínjában a méhfalamba veri a fejét. Hát igen, nem mindenkinek adatik meg épeszű szülő. De azért igyekszem javítani ezen a hibán, mert mégiscsak én vagyok a felelős azért, hogy a poronty tisztességesen megtanulja az anyanyelvét.

Be kell vallanom valamit, ami nagyon kínos. Hiába tudtam már hetek óta, hogy babánk lesz, valahogy nem ért el hozzám igazán a hír. Szörnyen éreztem magam amiatt, hogy a férjem lelkesen puszilgatja a hasamat és tervezgeti a babás jövőnket, én meg egyszerűen nem tudom elhinni, hogy tényleg igaz. Pedig ott vannak a képek. A doki is megmondta. Nem jött meg már jó ideje. És mégis, valahogy nem tudtam elképzelni, hogy igaz. Beszéltem is erről néhány sorstársammal, ez alapján nem egyedi a jelenség, ők is hasonló dolgokat éltek át, de ez nem segített a lelkiismeret furdalásomon. 

Aztán ezen a héten minden megváltozott. Valami kattant. Valahogy valósággá vált. És ez nagyon jó érzés. Egyre többet gondolok a babára, hogy mit csinálhat odabent, hogy hogyan fejlődik, tud-e már bukfencelni:), elképzelem az életünket vele és ez nagyon jó érzéssel tölt el.

A hét második felében akartam valamit, amit már neki szánunk, hogy mindennap nézegethessem, hogy elképzeljem benne. Ezért tegnap délután fogtam a férjemet és elmentünk egy bababoltba. Az álca persze az volt, hogy meg kell nézni a bababútort, de azért körbejártunk minden sarkot. A férjem igazi pasi révén a belső építészet és a járművek iránt érdeklődik inkább, ezért jobban lekötötték a figyelmét a gyerekszállító eszközök és altatási lehetőségek, én meg ugyebár nő vagyok, szóval minden érdekel, ami cuki.:) Hát az őt egyáltalán nem. Azért el kell ismernem, megpróbálta. Én is igyekeztem rövidre fogni a látogatást, előre kigondoltam, mit akarok megnézni, hogy ne kínozzam feleslegesen. Nagyrészt úgyis csak a terepet mértük fel, mert látni akartam élőben is ezeket a dolgokat, mielőtt bármit is megveszünk, őt pedig most érte az első sokk, hogy bár sok mindent kapunk anyutól, azért rengeteg apróság van még, amire szükségünk lesz. 

Büszke voltam a férjemre, aki, bár első gyerekes apuka, igazán jól felkészült a témában. Azért nem egy másik apajelöltbe futottunk bele a látogatás során, akikről lerítt, hogy gőzük sincs az egészről és ezt kérdéseikkel alá is támasztották. Én örülök, hogy nem kell elmagyaráznom neki, hogy mire való a textilpelenka, vagy hogy miért van szükség popsitörlőre. Végül egy csomag mintás textilpelenkával (cicás és kis vakondos - olyan édes!) és két ruhácskával távoztunk, amit kezdőkészletnek elégnek véltünk. Igazából ezek se a túlélőkészlet darabjai, hanem az én hormontúltengésem eredményei, de nem bánom.

Délután még elmentünk egy nagyot sétálni is, aminek nagyon örültem. Ritkán van időnk kimozdulni, de én nagyon élvezem ezeket a napokat, mert imádok a férjemmel beszélgetni, amire hétköznap kevés időnk van. És igazat kell adnom az egyik kolléganőmnek, a Duna partján sétálni igazán remek érzés. 

A séta alatt a szokásosnál is nagyobbra puffadt a hasam, ami így szép terhespocaknak tűnt estére. Így történt az, hogy beugrottam könnyíteni magamon egy vendéglátóipari egységbe, ahol hosszú sor kígyózott a mellékhelyiség előtt. Bevallom, gondolkodtam azon, hogy a mozgássérült mosdót veszem igénybe, mert ilyenkor nem tud az ember 30 percet végigállni, de az zárva volt. Pofátlan meg ugye nem vagyok, úgyhogy összeszorítottam a fogam és vártam tovább. De nagyon szerencsés voltam, mert az egyik előttem álló lány hátrafordult várakozás közben és felfigyelt a hasamra, majd rögtön felajánlotta, hogy menjek be előtte. Gondolkodtam a dolgon, mert tényleg szívesen fogadtam a lehetőséget, de nem akartam nyilvános lincselést, mert ugyebár ez Budapest, ahol nem mindenki ilyen kedves, de mivel minden sorban álló biztatóan mosolygott rám, végül éltem a lehetőséggel. Itt szeretnék köszönetet mondani sorstársaim nevében azoknak az embereknek, akik hasonló kedves gesztusokkal teszik számunkra könnyebbé ezeket a hónapokat.