Be kell vallanom valamit, ami nagyon kínos. Hiába tudtam már hetek óta, hogy babánk lesz, valahogy nem ért el hozzám igazán a hír. Szörnyen éreztem magam amiatt, hogy a férjem lelkesen puszilgatja a hasamat és tervezgeti a babás jövőnket, én meg egyszerűen nem tudom elhinni, hogy tényleg igaz. Pedig ott vannak a képek. A doki is megmondta. Nem jött meg már jó ideje. És mégis, valahogy nem tudtam elképzelni, hogy igaz. Beszéltem is erről néhány sorstársammal, ez alapján nem egyedi a jelenség, ők is hasonló dolgokat éltek át, de ez nem segített a lelkiismeret furdalásomon.
Aztán ezen a héten minden megváltozott. Valami kattant. Valahogy valósággá vált. És ez nagyon jó érzés. Egyre többet gondolok a babára, hogy mit csinálhat odabent, hogy hogyan fejlődik, tud-e már bukfencelni:), elképzelem az életünket vele és ez nagyon jó érzéssel tölt el.
A hét második felében akartam valamit, amit már neki szánunk, hogy mindennap nézegethessem, hogy elképzeljem benne. Ezért tegnap délután fogtam a férjemet és elmentünk egy bababoltba. Az álca persze az volt, hogy meg kell nézni a bababútort, de azért körbejártunk minden sarkot. A férjem igazi pasi révén a belső építészet és a járművek iránt érdeklődik inkább, ezért jobban lekötötték a figyelmét a gyerekszállító eszközök és altatási lehetőségek, én meg ugyebár nő vagyok, szóval minden érdekel, ami cuki.:) Hát az őt egyáltalán nem. Azért el kell ismernem, megpróbálta. Én is igyekeztem rövidre fogni a látogatást, előre kigondoltam, mit akarok megnézni, hogy ne kínozzam feleslegesen. Nagyrészt úgyis csak a terepet mértük fel, mert látni akartam élőben is ezeket a dolgokat, mielőtt bármit is megveszünk, őt pedig most érte az első sokk, hogy bár sok mindent kapunk anyutól, azért rengeteg apróság van még, amire szükségünk lesz.
Büszke voltam a férjemre, aki, bár első gyerekes apuka, igazán jól felkészült a témában. Azért nem egy másik apajelöltbe futottunk bele a látogatás során, akikről lerítt, hogy gőzük sincs az egészről és ezt kérdéseikkel alá is támasztották. Én örülök, hogy nem kell elmagyaráznom neki, hogy mire való a textilpelenka, vagy hogy miért van szükség popsitörlőre. Végül egy csomag mintás textilpelenkával (cicás és kis vakondos - olyan édes!) és két ruhácskával távoztunk, amit kezdőkészletnek elégnek véltünk. Igazából ezek se a túlélőkészlet darabjai, hanem az én hormontúltengésem eredményei, de nem bánom.
Délután még elmentünk egy nagyot sétálni is, aminek nagyon örültem. Ritkán van időnk kimozdulni, de én nagyon élvezem ezeket a napokat, mert imádok a férjemmel beszélgetni, amire hétköznap kevés időnk van. És igazat kell adnom az egyik kolléganőmnek, a Duna partján sétálni igazán remek érzés.
A séta alatt a szokásosnál is nagyobbra puffadt a hasam, ami így szép terhespocaknak tűnt estére. Így történt az, hogy beugrottam könnyíteni magamon egy vendéglátóipari egységbe, ahol hosszú sor kígyózott a mellékhelyiség előtt. Bevallom, gondolkodtam azon, hogy a mozgássérült mosdót veszem igénybe, mert ilyenkor nem tud az ember 30 percet végigállni, de az zárva volt. Pofátlan meg ugye nem vagyok, úgyhogy összeszorítottam a fogam és vártam tovább. De nagyon szerencsés voltam, mert az egyik előttem álló lány hátrafordult várakozás közben és felfigyelt a hasamra, majd rögtön felajánlotta, hogy menjek be előtte. Gondolkodtam a dolgon, mert tényleg szívesen fogadtam a lehetőséget, de nem akartam nyilvános lincselést, mert ugyebár ez Budapest, ahol nem mindenki ilyen kedves, de mivel minden sorban álló biztatóan mosolygott rám, végül éltem a lehetőséggel. Itt szeretnék köszönetet mondani sorstársaim nevében azoknak az embereknek, akik hasonló kedves gesztusokkal teszik számunkra könnyebbé ezeket a hónapokat.
