Úgy repül az idő! Pedig azt hittem, hogy rengeteg idő az a 9 hónap. De azt nem kalkuláltam bele, hogy lefoglal majd a gyerek fejlődésének minden aprócska mozzanata, illetve a munkám. Hát igen, munka... úgy gondoltam az elején, hogy augusztus végéig fogok dolgozni, esetleg kicsit tovább, hiszen csak szeptember végére vagyok kiírva. Aztán ahogy elkezdtem kikerekedni, kezdek kételkedni magamban. Végül is valahogy oda kell férnem az asztalomhoz, azt meg majd meglátjuk, meddig megy. Reményeim szerint a terveimhez igazodva, mert tényleg szeretnék a lehető legtovább dolgozni. Egyrészt, mert szeretek dolgozni, főleg most, hogy csak 1-2 alkalommal kelek fel éjszaka pisilni és nincsenek már azok a fura álmaim, amik az első trimeszterben gyötörtek. A hányinger is alább hagyott, bár még mindig rám köszön délelőttönként, de már tudok reggel kávét inni, ami a zombi-haláltól mentett meg. Így végre tudok rendesen gondolkodni, haladni a munkahelyemen és igyekszem tartani a tervet. Mármint amit én állítottam fel magamnak. Reméljük a legjobbakat.
Múlt héten kiderült, hogy pajzsmirigy alulműködés alakult ki nálam, ezért villámgyorsan elutaltak a pajzsmirigy ambulanciára, ahol a héten meg is vizsgáltak és vettek vért is (mert ők is vámpírok és a szegény kismamák vérén élnek). Némi svédcsavarral kaptam hormonpótlást (azaz mondta a szakorvos, feljegyezte az asszisztens, felírta a háziorvos asszisztense, aláírta a háziorvos háziorvos kollégája és én végül kiváltottam), holnap kezdhetem szedni. Persze rögtön rátaláltam az internet gyöngyszemeire a témával kapcsolatban, úgyhogy igyekszem csak részben síkideg lenni, hogy ne legyen baja a babámnak az én hormonbajom miatt. Végül is az a vérvétel-eredmény lehetett volna sokkal rosszabb is...
És most lássuk a jobbik részét az életnek. A 13. hét elején még panaszkodtam, hogy rajtam semmi se látszik a terhességből. Ezt nem kellett volna. Az elmúlt két hétben a semmiből csinos kis terhes hasam nőtt, amit már gyakorlatilag a vak is láthat, ha akar. És én teszek is róla, hogy lássák, mert marha büszkén tudok végigvonulni az utcán egyik kezemet a hasam táján tartva, a világ legnagyobb mosolyát villogtatva vadidegenekre, mert ugyebár ÉN vagyok terhes és az ÉN babám a legszebb a világon, amit ÉN vagyok kedves MINDENKIvel megosztani. Kíváncsi vagyok, hogy rajtam kívül hány kismama ilyen elmebajos.
Itt szeretném megjegyezni, hogy a budapesti közlekedésről írt kommentemnek ellentmond az a tény, hogy a héten kb. 6 alkalommal adott át helyet valaki a villamoson/buszon, amiért rendkívül hálás voltam és vagyok az utazóközönség ezen jószívű rétegének. Külön megjegyezném azt a hölgyet, aki a saját kisgyerekét akarta felállítani, hogy leülhessek és alig tudtam erről lebeszélni. Nagyon kedves volt. És az a lány is, aki a legbelső ülésből mászott ki, mert felfigyelt rám a buszon. És persze sorolhatnám még, hiszen mind nagyon kedvesek voltak. Persze akadt bonyodalom is, szinte mindennapos, hogy táskával/szatyorral vágnak oldalba, mert ők nem figyelnek, én meg nem tudok elég gyorsan elfordulni és még gyakoribb, hogy arrébb löknek, hogy előbb jussanak fel a járműre. Eddig ez különösebben nem zavart, megszoktam már, hogy errefelé ilyenek a népek, de most azért a babámat bánthatják, az már más téma. A leginkább az volt bosszantó, amikor a már említett lány kimászott, hogy nekem helyet adjon, mire egy srác fogta magát és gyorsan lehuppant a helyre. Nem is amiatt zavarnak ezek annyira, mert én nem tudok végigállni x megállót, mert végig tudok és sejtésem szerint ez így lesz szülésig, hanem mert mások jószívűségét veszik semmibe, ami sajnos igencsak ritka dolog. Félelmetes, de eljutunk arra a szintre, hogy egyik terhes nő adja át a helyét a másiknak a trolin, mert a többi a füle botját se mozgatja (igen, ez is velem és egy "terhesebb" sorstárssal esett meg). Csak minket neveltek másként?
Na de térjünk vissza az örömteli eseményekre, hagyjuk most a közlekedési nevelő szöveget. Szóval. van 4-es metró, szóval örülhet, akit érint az útvonala. És én örülök azoknak, akik örülnek neki, szóval mindenki örülhet.:) Viccet félretéve, pocak kerekedésén kívül történtek ám szép dolgok a házunk táján. A legfontosabb közülük ma volt, amikor éppen ebéd előtt ültem a munkában, és egyszer csak bökést éreztem odabentről. Először csak egyet, ezért gyorsan biztattam a gyereket, hogy ha ő volt, csinálja megint. Nem történt semmi. Aztán elkezdtünk beszélgetni a kolléganőkkel, kicsit érzelmileg túlfűtött (és egyébként is nagyon éhes) állapotba kerültem, amikor megint érezni kezdtem a böködést. Leültem, és megint. Csak hogy értse is valaki a dolgot, a gyerek böködött meg.:) Fura érzés, de fantasztikusan jó! Alig érezhető még, hiszen picike, de végre kaptam valami jelet odabentről. Szoktam ugyan csekkolni néhanapján, mert azért vettem a szívhangfigyelőt, de az is csak tegnap adott rendes vételt. Már jól hallani a szívverését (teljes hangerőn...), és ha hajlandó közel merészkedni a fura, hason matató izéhez, akkor valamennyi mocorgást is észlelni lehet, ami megmosolyogtató.
Bevallom őszintén, az elején nem gondoltam volna, hogy így fogok örülni Bogyó jeladásainak. Furcsán érthetetlennek éreztem a tényt, hogy valaki van bennem és ő ott mozog a hasamban, mikor én semmit se észleltem belőle. Most viszont imádok minden kis jelet, ami az ő ottlétére utal. Mert megnyugtat, hogy jól van, jól érzi magát, és még igazibbnak tűnik a gondolat, hogy hamarosan a kezemben az én pici babám. (Arra még tudatosan nem gondolok, hogy az én pici babám aztán tizenx év múlva a fejemhez fogja vágni, hogy milyen szemét vagyok, amiért nem engedem megcsináltatni azt a tetoválást a csípőjére, amikor minden normális anyuka engedné.)
