A múltkori szuperdepis bejegyzésem után igyekeztem szebb színekben látni a világot. Hiszen jön a Húsvét, előbb-utóbb meleg is lesz, mit kell annyit idegeskedni?

Sajnos kell. Megint pokoli hetem volt és egyedül az vigasztalt, hogy sikerült néhány jól sikerült profilképet begyűjteni a babáról. 

Kezdjük azzal, hogy jönnek az ünnepek. Bevallom őszintén, én az a fajta ember vagyok, akinél az ünnep egy lájtos kajakészítésből és 3 napi döglésből állna, ha lenne rá lehetősége. Főleg most, amikor egyébként is tavaszi álmot alszok, akár ébren vagyok közben, akár nem. Sikerült olyan szintre fejleszteni az alvást, hogy már munkavégzés közben is megy. Azért ezt utánozza le valaki! Úgyhogy engem hidegen hagy az ünnepek előtti idegbaj, amikor mindenki ajándékokért rohangál, ilyenkor csokinyulakért cibálja a másik nő haját, mert az éppen elkapta előle azt, amire az idegbajos egyednek is szüksége lenne (vagy legalábbis azt hiszi). És említsük meg azt a jelenséget is, amitől én mindig hanyatt dőlve röhögök. Ünnepekkor 1-2-3 napra bezárnak a boltok. Vidéken az összes, városokban pedig majdnem az összes. Ezt a magyar ember úgy éli meg, mint a világvégét. Azaz ki tudhatja, mire lesz szükség, és ugyebár a bolt zárva lesz, te jó ég, mi történhet... Úgyhogy az ünnepek előtti hetekben megnő a vásárlók száma a boltokban, főleg a hiper- és szupermarketekben. A tömeg egyre nő, az ünnep előtti napon pedig tetőzik. Én személy szerint ilyenkor kerülöm őket jóóóó messzire. Mert utálom a tömeget. Jó, persze, aki városban él, annak hozzá kell szoknia. De én vidéki lány vagyok, nem akarom megszokni. Ez van.

A héten frontok is voltak. Ezt onnan szoktak leszűrni, hogy ülök a munkahelyemen és hallgatom az Üllői út forgalmát. Azokon a napokon, amikor percenként 2-3 dudaszó is felcsendül, valamint félóránként elhajt egy mentőautó, akkor front van. Van, amikor annyira front van, hogy fordítottan járnak a járművek, azaz a piros lámpán áthajtanak, a zöldnél megállnak. Így esett már meg olyan, hogy egy centin múlt, hogy nem ütött el a villamos, miközben mentem volna át a nekem zöld lámpán. De semmi gáz, egy idő után ezt is megszokja az ember.

Szerencsémre a nagy részét most átugorhattam és köszönhetően Bogyó pontos időzítésének, fontosabb ünnepnap már nem is esik a terhesség időszakára. Fellélegezhetek. Bár gyanítható, hogy idén Karácsonykor én is vadállattá vált anyuka módjára fogok valamelyik nagy áruház polcai között zsákmányra lesni, míg meg nem találom az igazit, aztán majd jól rávetem magam, legyűröm és teljes megelégedéssel viszem haza, hogy prezentáljam a családnak. Hiszen akkor már az egyébként is nagy családom bővül plusz két fővel, egy saját gyerekkel, ami ugyebár alapból nehéz megoldandó problémákat hoz a korábban jól működő tervezésbe, és egy unokaöcsivel, ami nagyjából ugyanakkora feladat, hiszen a cuki kisgyerekek számára minden felnőtt a legjobbat igyekszik megadni, a piac pedig hatalmas, nehogy könnyű dolga legyen az anyukáknak (és egyéb nőnemű hozzátartozóknak - mert félreértés ne essék, ők veszik az ajándékot...).

A héten volt az AFP vérvételünk, aminek reményeim szerint jövő hétre eredménye is lesz. Aztán újabb UH, ahol megkuksizzuk a babát.:) De jutott nekem még a plusz vizsgálatokból is. Vagy felfáztam, vagy vesekövem van (még nem tisztázott teljesen a probléma), minden esetre megszenvedem az elmúlt néhány napot. Megjártam már egy adag orvost, a többi még várat magára. Remélem, most már mondanak valami értelmeset is, mert kezd elegem lenni a dokikból. Bogyó hasonlóképpen van vele, amint leereszkedik a fenekem a kórházi székre, ő már ébren van és egyre erőteljesebb bökésekkel adja a tudtomra, hogy utál a váróban ülni. Hát még én mit szóljak?