Ott hagytam abba múlt héten, hogy el lettem utalva kényszerpihenőre. Azóta pihenek, nem keveset. Konkrétan addig, amíg forróság volt odakint, csak egyszer merészkedtem ki, akkor is muszáj volt. Hétfőn bementem még betanítani a helyettesemet, meg akartam ejteni minél előbb, amíg még egyben vagyunk és nem gurulok. Szóval maradt a hétfő. Úgy terveztem, hogy aznap mindent lementek a gépemről, amit haza akarok hozni a babázás időszakára, mert hát nagyrészt ott van a tudományos munkám anyaga is, amivel lehet, hogy még foglalkozni szeretnék az elkövetkezendő két évben. És szerettem volna elintézni a táppénz bejelentését is, ami egy külön hercehurca, tudniillik mást mond az orvos, mint a TB ügyintéző, én meg egész életemben két napig voltam eddig betegszabadságon, szóval nem értek hozzá. No végül sikeresen megoldottam a helyzetet, mert hát engem is kemény fából faragtak, nem olyan könnyű lerázni (még akkor sem, ha a kánikulában megspóroltam volna magamnak a plusz köröket). 

Kicsit meg vagyok most keveredve az itthon töltött időtől, egybefolynak a napok, úgyhogy minden reggel nézem a naptárat, hol járunk éppen, mielőtt kimarad egy fontos vizsgálat. Mondjuk most még élvezem azt, hogy minden hétre csak egy valami jut, kb. egy hónap múlva sűrűsödnek be a találkák, amikor eljutunk az utolsó fázisba. Mert addig egyben leszünk, mert én úgy akarom és egyébként is ezt beszéltem meg a kölyökkel. Mondjuk nem tudom, mennyire hatotta meg az az érv, hogy én még párszor ki akarom próbálni az NST-t, és egyébként is a 38 olyan szép szám, a 39 és a 40 meg még szebb, de azért próbálkozni még lehet. Én nem akarok rosszra gondolni, úgyhogy inkább pihenek sokat, kihasználom, hogy többet fekhetek, arról nem is beszélve, hogy alhatok, amikor csak jól esik és nem stresszelek. Eddig összeírtam, hogy mi hiányzik még, azt hol fogjuk megvenni (itt hívnám fel a figyelmet arra, hogy babacucc és babacucc között akár két-háromszoros árkülönbség is adódhat, ami nem feltétlenül jelentkezik a minőségben is), valamint az otthoni teendők listáját, aminek jelentős részét jelen állapotom miatt nem én fogom elvégezni (viszont már felosztottam a férjemnek, hogy kész is legyen vele és ne is erőltesse túl magát). Persze én könnyen beszélek, rengeteg segítségem van (és ezalatt nem csak a férjem hajszolását értem), így azért nem esek kétségbe. Másnak egyedül kell ugyanezt megcsinálnia. 

Férjemről jut eszembe, amilyen higgadtan várom én, hogy történjen valami, vagy inkább a jelen állás szerint, hogy ne történjen valami, ő teljes készültségben van. Őszintén csodálom ezt benne, bár csak ritkán vallom be. Amikor belekezdtünk ebbe a cirka 3/4 évnyi készülődésbe, nekem meg se fordult a fejemben, hogy majd ennyire komolyan fog hozzáállni a kérdéshez. De tájékozódik, tervez, számol és közben velünk is sokat foglalkozik. Imádom!

Egyedül az zavar, hogy szerintem túlaggódja a terhességet. Persze voltak már vaklármáink, mint amikor 6 hetesen vérzés miatt a kórházban kötöttünk ki, vagy amikor 27 hetesen együtt virrasztottunk éjjel, mert nem tudtuk eldönteni, hogy a magzatvíz szivárog-e, arról nem is beszélve, hogy a max. 90/60-as vérnyomásommal bárhol és bármikor képes vagyok összeesni, ami rögtön ráhozza a frászt, de összességében egész jól megúsztuk eddig. Múlt héten viszont sikerült rendesen beparáztatni. Ha éjjel kimegyek pisilni, már ugrik ("Szülünk? - Nem!"), ha fáj valami, azt rögtön kiszűri ("Szülünk? - Nem!"), ha a gyerek túlságosan kinyomja magát oldalra és odakapok, hogy visszatessékeljem a helyére, azonnal észreveszi ("Szülünk? - Nem!"), vagy akár ha lefekvés előtt gyakorlatlan bálnaként bénázok az átöltözéssel, arra is talpon van ("Szülünk? - Figyu, majd szólok, ha szülünk. Most még NEM!"). Azért kíváncsi vagyok, mi lesz a reakciója, amikor tényleg szülünk. No de kb. két hónap és megtudjuk, nem igaz?

Tudom, hogy a farönk incidens óta nem jelentkeztem, de egyrészt annyi minden történt velem, másrészt vártam, mit mondanak a héten a vizsgálatokon, hogy be tudjak számolni Bogyóról. Szóval, drágáim, ez történt azóta:

Kezdésnek múlt héten még szabadságon voltam, szerintem éreztem a végzetem, azért vettem ki most. Na meg azért, mert programokat terveztem a hétre. Kezdésnek hogy megnézem a családomat, mivel már jó ideje nem találkoztunk. Sajnos a nyár ilyen, ők nem jönnek, ezért én megyek hozzájuk. Az csak a visszafelé úton tudatosult bennem, ahogy a 30 fokban zakatoltunk a túltömött vonaton vissza a fővárosba, hogy ezt már nem igazán tudom megtenni a baba születéséig, mert baromi megterhelő. De hát ugye, a terhesség ezzel nyár. Előbb-utóbb a kicsi bogyóból dinnye lesz, de fel a fejjel, dokim szavaival élve előbb-utóbb ki is lakoltatjuk a gyerkőcöt. Szóval leutaztam kicsit családlátogatni, jól esett. Jó nagy családunk van, ahol mindig történik valami, legutóbbi odalátogatásom óta konkrétan bővült a család egy unokaöcsivel, aki méreteivel új rekorder lett a született gyerekek között (remélem, hogy mi ezt a rekordot nem fogjuk megdönteni...). A "nagy súlyú újszülött", papírjai szerint, vagy ahogy én szeretem hívni, piciöcsi, igazi nevét meg nem teszem közzé, extracuki pici baba, bár szerintem anyja sokszor máshogy véli, amikor végigüvölti az éjszakát. De amikor nem üvölt, akkor tényleg édes. Főleg, amikor alszik.:D

Innen áthajóztunk a túlpartra egy konferenciára (igen, azon szerencsések közé tartozom, akiknek a szülei a Balatonnál laknak - és azon szerencsétlenek közé, akik kifogták a múlt heti rossz időt). Én még fitten és frissen, anno has nélkül beütemeztem magamnak egy előadást is a nevezett konferenciára, hiszen alig a 30. hét mezsgyéjén az ember lánya még mindent bír - hát hogyne. Mondjuk alapból nem túl kellemes részt venni egy borvidéken rendezett konferencián terhesen, mert az olyan programok, mint pl. borkóstoló, vagy esti fröccsözés a rég nem látott volt évfolyamtársakkal csak álom marad. Ami helyette van, az sok ásványvíz és a jó levegőnek köszönhetően mérhetetlen fáradtság. No meg lábdagadás, amikor kijön a jó idő. Viszont úgy aludtam éjszakánként, mint Csipkerózsika. Ettől függetlenül úgy értem haza, mint akit agyonvertek háromszor, és vasárnap kedvéért már este fél 8-kor aludtam. Azért kíváncsi vagyok, hogy mennyi lesz a napi alvóidőm a 40. hét környékén. Most tartok úgy 14 óránál, amikor van rá lehetőségem. Az utolsó két hétben vajon végigalszom az egész napot?

No de nyaralás letelvén, még hétfőre vettem ki szabit, hogy lássam a pici lányomat ultrahangon és aztán ne kelljen rohanni dolgozni. Ezúttal vittem a leendő apát is, mármint be, mert eddig kint ücsörgött, amíg végeztem. És őszintén? Érdemes volt. Képet ugyan nem kaptunk, mert elfogyott a film, pedig a hölgy akart adni, de megnézte a csöppünket rendesen, és mivel pont úgy fordult, hogy az arca is látható volt (mindössze egy fél mancs nyúlt bele), ezért még 4D-n is megtekinthettük, ami nagyon kedves volt tőle, hiszen ez véleményem szerint nem tartozik bele alapvetően a vizsgálatba. Legutóbb 16 hetesen láttuk a leányzót 4D-n, nem is terveztük többször, hiszen úgyis hamarosan itt lesz, láthatjuk eleget. De ez most nagyon jó volt. Nem azért, mert minden anyuka ezt mondja a gyerekéről, de tényleg szép a babánk arca. Olyan kis formás, jól keveredtek a gének.:) Alig várom, hogy élőben is láthassam.

Amiről eszembe jut... ugye ennek a vizsgálatnak volt értelme is, nem csak az, hogy vigyorogjak, mint a tejbetök a gyerek láttán. Nos, élénken mozgó magzatunkról kiderült, hogy be van fordulva (amit én úgy 3 hete tudok róla), de a feje is nagyon lent van már, ami belém vágta az ideget. A méhlepényünk még elmegy, a baba kapja a muníciót rajta keresztül, mert abszolút korának megfelelő méretekkel rendelkezik, de azért vannak, akiknek nem öregedett el ennyire. Az enyém a jó pesti levegőnek köszönhető, főleg annak, hogy a város egyik legforgalmasabb helyén dolgozom napi 9 órában, nyitott ablakoknál, amin áramlik be a sok szennyanyag. Őszintén szólva ebbe bele se gondoltam eddig. Se abba, hogy nem elég, hogy a zöldben lakunk, mivel csak aludni jártam haza. Milyen jó, hogy létezik az ultrahang! 

Szóval a csütörtöki orvoslátogatásig görcsben volt a gyomrom. Felhívni nem akartam, bemenni se korábban, mert az ultrahangos hölgy azt mondta, nem kell pánikolni, csak hát könnyű azt mondani. Amikor az ember hónapok óta együtt él egy másik lénnyel, aki esténként lerúgja a hasáról a gyümölcsős tálat, aki napközben lágyan kinyomkodja a fenekét munka közben, hogy ezzel szórakoztassa a munkatársakat, aki van olyan irtó jó fej, hogy majdnem minden éjszaka hagy aludni, és aki egyébként is a világ legtündéribb gyereke (és innen most kivágtam egy további 20 oldalas ömlengést a születendő porontyomról), azt óvja mindentől, amitől csak lehet. Többek között még csak véletlenül sem akarja inkubátorban látni, hónapokig kórházban maradni vele. Ilyenkor arra vágyunk, hogy egy egészséges picur születik, aki pár nap múlva hazajön velünk és a következő 18 évben megkeseríti az életünket. Mert ez a dolga. 

Na de kanyarodjunk vissza az eredeti gondolatmenethez. Csütörtökön reggel nyitáskor az SZTK-ban voltam, ott toporogtam a bejelentkező ablaknál fél 8-ig, amikorra az időpontom is volt. Onnan felnyargaltam a dokihoz, aki hamarosan meg is érkezett. Megnyugtatott, hogy azért nem fog rögtön kipottyanni a gyerek, az nem megy ilyen egyszerűen, de tény, hogy vissza kell fognom a tempóból, mert nem is lusta a kölyök, ha így folytatjuk, még lehet korababa. Így lettem elutalva kényszerpihenőre, ami rajtam kívül mindenki szerint időszerű volt már. Én azért még dolgoztam volna tovább pár hétig-hónapig-évig a gyerek születése előtt. Bevallom, én azon ritka fajtába tartozom, amelyik szereti a munkáját. Így nagyon nehéz abbahagyni. Végül kompromisszumot kötöttem magammal: az irodai részét befejeztem a héten, ami pakolással meg nem terheseknek való feladatokkal járt, viszont maradt még mit elintézni a gépen, amit szép lassan majd itthonról megírok a baba születéséig, így nem érzem magam annyira haszontalannak. Végül is laptopról az ágyból is tudok dolgozni. És a doki szerint többet kell feküdnöm, szóval ez lesz a megoldás, tetszik vagy sem.

Tudjátok, várandósságom alatt sokszor próbáltak meggyőzni arról, hogy egy terhes nő nem tud hülye lenni, csak esetleg kicsit érzékenyebb állapotából adódóan. Hát én most bebizonyítom: lehet.

Egészen konkrétan a mai napom történéseit szeretném most virtuális szóáradatba önteni. Jobban nem is kezdődhetne a nap: meleg van, nagyon meleg, nekem pedig nem hogy kisebb, inkább csak nagyobb lesz a pocakom. Persze most már mindenki észreveszi és már nyújtja is a kezét... és ekkor csapok oda egy szép nagyot. Nem értem, miért gondolják azt az emberek, hogy idegenek élvezik azt, ha a hasukat fogdossák. Bogyó kifejezetten gyűlöli, ha valaki a mancsát a hasamra teszi és én se vagyok ezzel másként. Szóval már a munkahelyre érve jól indult ma a nap. Visszatérve a meleghez: én, amikor nem vagyok hormontúltengéses p.csa, imádom a meleget. De most az vagyok. Ebből adódóan sokszor én se tudom, mi lesz a következő lépésem. Így egyszer csak azon kaptam magam, hogy a telefonon lógok és a fodrászt próbálom meggyőzni arról, hogy ő ma igenis le akarja vágni a hajamat. Nem, nem jövő pénteken, EZEN a pénteken. Imádom az ilyen nőket. Ő is karakán, meg most én is. Jól elbeszélgetünk, de aztán csak megegyezésre jutunk. Délután 2-kor nekiesik a hajamnak. Őszintén szólva ez most nem volt betervezve, mert nemrég voltam fodrásznál, de 1: egy szál hajam se hajlandó kihullani, mióta terhes vagyok, 2: meguntam ezt a fazont. Szóval mennie kellett. Helyette egy cuki tépett frizurát csináltattam, jól megtépetve, jól megritkíttatva, hadd ne kelljen már annyit szenvedni. Eredmény: nekem tetszik. Gond: most már jó, ha 16-nak kinézek. De végül is inkább annyinak, mint 30-nak. Megköszöntem szépen a végén és extra borravalót adtam, hogy lássa, nem csak kegyetlen tudok lenni. 

Ezek után új sörényemtől elájulva még késznek éreztem magam arra, hogy a város túlfelére menjek plázába, mert ugye ott van bababolt is, meg cipőbolt is, ami kell. Ekkor döbbentem rá, hogy péntekenként nem csak az én munkaidőm ér véget korábban, hanem gyakorlatilag mindenkié. De semmi gáz, átverekedtem magam a tömegen és Bogyót is csak kétszer vágták fejbe táskával. Eljutottunk a plázához, ahol már kopogott a szemem, így gyorsan bevágtam a reggeli szendvicsem maradékát, mielőtt beléptem. Sajnos ha éhes vagyok, akkor hajlamos vagyok bármiféle élelmiszernek látszó tárgyat megvenni, csak hogy csillapítsam a babám igényeitől felfokozott étvágyamat, ami valljuk be, nem mindig jó. Így azért a fél szendviccsel még kihúztam hazáig. Bebaktattam a bababoltba, kiszúrtam egy kupac eladót és az egyiket elrángattam pelenkázótáskáért. Elmondtam, milyet szeretnék, erre kaptam helyette vagy 8 másikat, mert az jobb, abba több cucc belefér, stb. Régebben ilyenkor simán hagytam magam rábeszélni a drágább cuccra. Most én győztem meg az eladót, hogy jobb az olcsóbb fajta. Még kicsit képzem magam és mehetek a piacra alkudozni.

Végezetól eljutottam végre a cipőboltba. Tudniillik 8 éve hű sarum tegnap reggel felmondta a szolgálatot, úgyhogy kénytelen voltam lecserélni egy fiatalabbra. De ugye akkor már olyat akartam, amit nem kell reggelente 10 percig fűzögetni, mert az nagy hassal nem praktikus. Majdnem minden le volt akciózva, jól is nézett ki az áru, biztos voltam a dolgomban. Eddig átlag 2 pár cipőt kellett felpróbálnom a gondosan kiválogatottakból, hogy megtaláljam az igazit. Most is vittem a két bevált modellt, lepakoltam, arrébb pakoltam Bogyót és felhúztam... volna az egyiket, ha nem lett volna farönk méretűre dagadva a bokám. Ezzel a jelenséggel egyébként már egy pár hete találkoztam, de akkor ahogy jött, úgy ment, el is felejtettük egymást. Erre a disznó nem visszasettenkedik, amikor nem kéne! Így hát mondhatom, hogy végigpróbáltam az összes szandált, ami létezett a méretemben, vagy eggyel nagyobb méretben, de egyik se passzolt. Semmi pánik, gondoltam én, jöjjenek a papucsok. Papucsot bármelyik vaskos lábfejjel megáldott egyén tud viselni, így biztos sikerem lesz. Hát nem így.volt. Olyat akartam, ami nem túl magas, tartja a lábat, és még jól is néz ki, lehetőleg az akciós fajtából. Nagy naivan először 2-3 pár cipőket vittem a parkolóhelyemre, de hamar rájöttem, hogy ez így nem megy. Végül ledobtam mindkét cipőmet zoknival együtt. lehorgonyoztam a papucsos sor közepén és mezítláb tipegtem el az újabb párokért, amikor valamelyik nem volt jó. Kényelmesebb sokkal, mint az előző változat, bár úgy néztek rám a vásárlók, mintha teljesen elment volna az eszem. Végül is szép látvány lehetett, ahogy nagy hassal, térdig feltűrt nadrágban, mezítláb mászkálok egyik cipőtől a másikig. Már a végefelé jártam, az agyam kétszer akkorára dagadva, mint mikor beléptem a boltba, amikor megérkeztek az árufeltöltők. Az egyik hölgy mindjárt elejtett egy megjegyzést arról, hogy talán kicsit célirányosabban válogathatnék, hiszen ott vagyok már majdnem egy órája. Ekkor valami elpattant. Elegem volt, melegem volt, majd' leszakadt a derekam, a gyerek vadul rúgta a bordáimat, a lábaim akkorára dagadtak, mint két szép fatörzs, nem találtam egyetlen pár cipőt sem, ami ráment volna, erre ideállt mellém ez a fiatal csitri, akinek láthatóan semmi hasonló panasza nem volt és még be is szólt nekem. Rögtön vörösben láttam a világot. a következő pillanatban azon kaptam magam, hogy emelt hangon osztom az észt a csajnak, tudniillik hogy nem jókedvemben töltöm a péntek délutánomat a nyamvadt boltjukban, mikor ilyenkor már a délutáni alvásomat szoktam végezni egy normális ebéd után, és egyébként is tudja meg, hogy valamikor nekem is olyan lábaim voltak, amire bármelyik cipő ráment. És már majdnem kezdtem volna a nagymonológot arról, hogy milyen rossz is most nekem (igen, mintha én lennék az első és egyetlen terhes nő a világon... ebben jó vagyok), amikor eltörött a mécses. A csajszi szeme háromszorosára nőtt egy pillanat alatt. Gondolom nem sokszor lát a bolt közepén bőgő bálnát. Ennek köszönhetően ő és a maradék árufeltöltő brigád 2 másodperccel később már a bolt másik felén töltötték az árut. Én pedig tovább úszva az önsajnálat végtelen tengerében (ebben nagyon jó vagyok mostanában) levettem az utolsó pár lábbelit a polcról, aminek még esélyt adtam. Már éppen elkönyveltem, hogy ez se lesz jó, és mezítláb fogok járni egész nyáron, amikor felhúztam és... IGEN! - ordítottam örömömben. Mindössze a környező 5 ember könyvelte el abban a pillanatban, hogy nem vagyok normális. És ez most a legkevésbé sem tud érdekelni. Villámgyorsan felhúzódtam, kifizettem a cipőt és elhagytam az üzletet.

Ekkor szembesültem a non-stop dinnyehordás hátrányaival, azaz hogy itt a vége, fuss el véle, vagy rögtön elindulok haza és még lesz esélyem beérni a lakásba anélkül, hogy összezuhannék a fáradtságtól, vagy leülök itt helyben a földre és pihenek 1-2-3-4 órát. Az előbbit választottam, a biztonsági őrökkel már nem biztos, hogy leálltam volna veszekedni. Úgyhogy most már igencsak terhesen elkezdtem hazafelé baktatni. Már majdnem a kijáratnál jutott eszembe, hogy reggel vetettem az utolsó szem magnéziumot és ha nem akarok a hétvégén görcsölni, most be kell szereznem. A közelben volt egy drogéria, célirányosan vettem a kanyarokat, begyűjtöttem a cuccot és indultam fizetni. Állok a sorban, az egyik kasszásnő szól elölről, hogy lehet menni hozzá is. Én elindultam, erre elsuhant mellettem egy ázsiai srác, Bogyót jól fejbe kólintva, hogy ő érjen előbb a kasszához. Futtában bocsánatot kért. Ám ilyenkor nincs bocsánat. Túlfűtött sárkány énem minden szikrája rajta zúdult (hiszen eddig végig normális voltam...) és végül egérnyi méretűre összehúzva magát tért ki az utamból. Azt hiszem, mostanában nem pofátlankodik előre a sorban.

Így tényleg csak leheletnyi erőm maradt a hazavánszorgáshoz. Idegesítő, hogy az élelmiszerboltba már képtelen voltam bemenni, mert tudtam, hogy nem fogom tudni hazavinni a tápláléknak valót (nem hogy megfőzni). De megnyugtat a tudat, hogy jó barátom, a kajarendelős honlap segítségével a hasonló problémák megoldhatóak. 

...és üdv néked, harmadik! Bizony ám, elérkeztünk az utolsó három hónaphoz. Kicsit olyan ez, mint egy hegyi futóverseny, amikor érzed, hogy már fáradsz és még mindig sok van vissza, de egyre közelebb jutsz a célhoz, ahol a nyeremény vár rád. A terhesség is valami ilyesmi. 3 hónapig szitkozódsz reggelente a vécé felett görnyedve, napjában tucatszor küldöd el sarjad apját a francba, amiért ezt tette veled, de azért amikor meglátod a kis rügyező krumplit a monitoron, ami egyszer a nem is olyan távoli jövőben a gyereked lesz, rögtön elbőgöd magad és elfelejted az egészet. 

Aztán végigmész újabb három hónapon, immáron jobb esetben már kimarad reggelente a vécékagyló hosszas bámulása és egyéb borzasztó tüneteket se produkálsz. Viszont szép a körmöd, dús a hajad, gömbölyödik a pocakod, ami még semmiben sem hátráltat, és úgy egyébként is szép az élet. Mi ezt megfejeltük néhány ufós képpel a porontyról, melyek közül egy jelenleg a háttérképem a laptopon, a többi pedig CD-mellékletként és kinyomtatva is állandó társam, hogy bármikor előkaphassam és mutogathassam, hogy ez az ÉN lányom. Jesszus, mit fogok művelni, mikor megszületik... 

Túl vagyunk x+1 vizsgálaton, több vér folyt, mint egy rendes vámpíros filmben, és megtanultam félálomban 0,5 centi átmérőjű műanyag csőbe pisilni. Terhelték a cukromat, mérték a vérnyomásomat (Ki hitte volna, hogy 90/60 alatt is van élet?), a súlyomat (Megjegyezném, hogy ennek a tortúrának nem szabadna alávetni a kismamákat, legalábbis nem havonta kétszer. Annyira nem fair, hogy előtte napokig görcsöl az ember, hogy te jó ég, mit fognak mondani. És én még nem híztam sokat és szuperkedves az orvosom...). Bogyót is milliószor vizsgálták, eleinte ultrahangon, ami elől legjobb tudása szerint menekült, majd mikorra ezzel sikerült megbarátkoznia, áttértek a szívhangfigyelőre. A kis cselesek. Az én drága kislányom első ijedtében azt se tudta, mit tegyen a betolakodó ellen, laposkúszásban vándorolt a hasam egyik feléből a másikba, végül jól megrugdosta a tántoríthatatlan benyomódott izét. Próbáltam erről a jó szokásáról leszoktatni, de mind hiába. Igazából kezdem azt hinni, hogy ő se rajong  a védőnőért, ezért a hiszti. Mondjuk nem csodálom, én se voltam oda érte, miután közölte, hogy milyen édes a kisFIAM. Ha nem kérdezett volna rá előtte vagy 3-szor a nemére...

És végül itt vagyunk, kinyitjuk a harmadik trimeszter kapuját és besétálunk rajta. Most kezdődik a nehézségek korszaka, a futós példával élve elérkeztünk a pálya utolsó meredek és sziklás szakaszához. A hasam szépen kerekedik, most már tényleg a vak is látja bő felsőben is, hogy van ott valaki és kolléganőm szavaival élve nem csak a töltött káposzta rakódott le. Bogyó szép és okos, mint mindig, rengeteget mozog, amit imádok. Könnyű dolgom van, elkényeztet a gyerek. Napközben van ébren, egész pontosan a munkaidőm és az utazás ideje alatt, plusz esténként kicsit, hogy apja is csodálhassa. Rengeteget forog, nyújtózik, és úgy rúg, mint egy focista. Amikor pedig eljön az éjszaka, akkor néma csendben van. Jót mosolyogtam valamelyik reggel, mikor éppen csak ébredeztem és éreztem egy aprócska mozgást az oldalamon. Bogyó tényleg nyugton van, amíg én pihenek, ezt nagyra értékelem. Jó gyerek.:)

Én kezdek belassulni, úgy az élet minden területén. Persze elvégzem a dolgom, ahogy eddig is, de lassabban készülök el és érek be a munkába, valamint kezdek ellustulni, már nem esnek jól a nagy séták. Kicsit frusztrál a dolog, mert mindig nagyon aktív voltam, munka mellé pluszmunkát is vállaltam, de most meg kell elégednem a hagyományos felállással. Persze ott a tudományos munkám is, amit nem hanyagolhatok el, így kicsit kerekebb  napom.Gyűlnek a babacuccok is szépen, minden vackot megvettem a lánynak, ami megtetszett, úgyhogy van mit nézegetnem esténként.

Végignéztem néhány szülésfelkészítő videót is a neten, hogy tudjam, mire számítsak. Ezeket csak terheseknek ajánlom, terhesség előtt állóknak semmiképp, mert néhány kép alapján esetleg az a benyomása támad az embernek, hogy sohanapján akar egy ekkora gyereket egy ekkorára tágult lyukon keresztül kinyomni. Találtam szórakoztatóbb időtöltési lehetőséget is, mégpedig a gyümölcsszezon kapcsán. Szabad, nem szabad, imádok este felszeletelt gyümölcsöket enni, miközben a tányér a hasamon pihen, alatta pedig Bogyó tornázik ezerrel. Aki még nem próbálta, és éppen terhes, annak ajánlom. Kicsit lejjebb kell ereszkedni a kanapén, úgy szépen dudorodik a pocak. Ráteszed a tányért, eszegetsz, ahogy jól esik, míg egyszer csak arra leszel figyelmes, hogy a tányér hullámzik a hasadon. Esetleg megugrik az egyik oldala, ha jól céloz a gyerek. Minden esetre nagyon szórakoztató. (És senki ne mondja el a férjemnek, hogy ezt minden este eljátszom a gyerekkel, amikor ő nincs itthon.)

...akkor a nő többször is elgondolkodik azon, hogy miért is éppen úgy vállalták a babát, hogy pont a lehető legnehezebb időszakát tölti el 40 fokban. Mert valljuk be, nagy pocakkal, nagy melegben borzasztó az élet. Egyébként is, de ilyenkor főleg. Példának okáért én ilyenkor kinézem a legmelegebb napokat és gondoskodok róla, hogy még csak véletlenül se kelljen kitennem a lábam a lakásból (max. ha a Balatonra megyek anyuékhoz, mert az ott jó). De ezt terhesen nem mindig lehet kivitelezni. Mondjuk ha lassan közeleg az idő, amikor vissza kell vonulni, de még halmokban áll a munka az íróasztalon a munkahelyen, nem igazán lehet lelépni a Balatonra. Szintén nem lehet megúszni a kötelező vizsgálatokat, amik rendszerint nem a legkellemesebbek közé tartoznak (erről később bővebben). És persze rá kell venni egy még meg nem született porontyot az együttműködésre annak érdekében, hogy anyuci képes legyen egyáltalán ébren maradni munka közben.

Tudniillik gyermekem génállományának az apjától örökölt része tökéletesen emlékszik még a hűs orosz mezőkre, ahová eredetileg tartoztak, mielőtt eme kegyetlen nyarú vidékre költöztek. Így ilyenkor leginkább 18-20 fokra vágyik, nem 35-40-re. Ahogy apa legszívesebben elrejtőzik a nyári nap sugarai elől, ahogy Drakula is tenné, a baba is követi példáját. Reggel arra kelek hajnalban, hogy Bogyó mozog. Nem kicsit pöccintget, simogat, hanem MOZOG. Fejjel lefelé, tapos kettőt a gyomrom irányába, aztán 180 fokos fordulatot tesz, megtapossa a hólyagomat is, csak úgy, aztán elfordul újabb 90 fokkal, hogy azt az oldalamat is megrugdossa, amin éppen feküdni próbálok. Ekkor felkelek. Egyrészt rohannom kell pisilni, másrészt tudom, hogy ennyi volt az alvás. Napközben aztán Bogyó jó túlélő módjára befordul a méh belseje felé és úgy is marad teszthalott állapotban úgy este 7-ig. Akkor megrángatja a köldökzsinórt, hogy kaját szerezzen, majd hancúrozik egy picit az én nagy örömömre (Nézd! Rezeg a hasam! Nézd! Ott a feje! A., gyere gyorsan, megint csinálja!), aztán alszik egyet. Egészen pontosan addig a pillanatig, amikor álomra hajtom a fejem, kényelmesen elhelyezkedek valamelyik oldalamon... aztán ő is befordul. Pont úgy, hogy ott rúgjon, ahol a hasam a párnához ér. És nyomja kifulladásig. Ennek köszönhetően én már hétfőn reggel úgy megyek be dolgozni, mint akit előtte háromszor agyonvertek egy palacsintasütővel, hiába minden smink. Lassan feladom, annyival is többet fekhetek az ágyban reggelente. Szebb nem leszek így se.

Újabb nehezítés a pályán a kismama-menetrend, azaz a munkán kívüli programjaim mostanában, amik rendszerint a kerületi SZTK-ban zajlanak. Tudom, sokan leszólják ezeket az intézményeket, de én merem állítani, hogy van olyan jó, mint a szintén kerületi kórház, mert irtó jól bánnak velünk és alaposan kivizsgálnak. Szóval én alapvetően nem panaszkodnék az intézményre. Az egyetlen problémás pont a labor, ahová kétszer kellett mennem ebben a csodás melegben. Kezdjük azzal, hogy nagy számú nyugdíjasunk hajnalban már ott van. Mit hajnalban, előző este. Ha én mentem oda fél 7-re, és már akkor 50 ember állt előttem, nem tudom elhinni, hogy nem előző este vertek tábort az intézmény kapui előtt, hogy ők lehessenek reggel az elsők. Persze aztán nyitáskor megy a dulakodás, ilyenkor még a legnagyobb haldokló is a nyakába veszi a járókeretet (ha nem éppen azzal üti le a másik versenyben lévő nyugdíjast) és száguld fel ezerrel a lépcsőn. Én már jóval lustább vagyok, mióta a terhességem második felében járok, így csak jót röhögök rajtuk és sétálok fel mögöttük lassan. Végül is, biztos van valami olyan dolog, amit mi, halandó fiatalok még nem érthetünk, és ami nem tűr reggelente halasztást, ezért előbb kell végezniük, mint a munkába siető aktív korosztálynak. Majd egyszer mi is megtudjuk, ha eljutunk odáig. 

De térjünk csak vissza a laborhoz. Eddig működött olyan a kerületi szakrendelőben, hogy kismama/cukorbeteg/csak egy vizsgálat kód, de az egyszerűség kedvéért maradjunk a kismama-kódnál. Ez volt a kettes szám a sorszámgépen, ahol jóval kevesebben álltak sorba és a megszólított réteg tényleg hamar végzett. Én nagyra értékeltem ezt a gombot, mert mióta terhes vagyok, azzal kezdődik a napom a szemem kinyitását követően, hogy rohanok a hűtőhöz és már veszem is ki, amit meg lehet enni az egyes számú reggeli gyanánt (mert van kettes számú is). Így külön kihívást jelent elbattyogni éhgyomorra a laborig, ott élve kikerülni a nyugdíjas harcból, majd még két órát ülni éhgyomorra az oxigéntől mentes váróban, ami nagyobb tömeget vonz reggelente, mint egy ingyen reggeliztető, hogy egyáltalán eljussak a bejelentkező ablakhoz. Persze azt láttam, hogy egyesek próbálkoznak a kismamaságra hivatkozva előrébb csusszanni a sorban, de nem jött be. Én meg nem olyan vagyok, így hát csak kilestem, hogy a bátraknak sikerül-e és együttérzéssel mosolyogtam rájuk, amikor bánatosan léptek el az ablaktól. Múlt heti ilyen látogatásomkor történt az, hogy már a sorban ülve is éreztem, hogy itt bizony baj lesz. Mire az én számom jött, alig álltam meg a lábamon. A pultot támasztva intéztem a papírmunkát, majd próbáltam helyet szerezni magamnak, de ekkor már nem volt. Így álltam. De nem sokáig. Egyszerűen felmondták a lábaim a szolgálatot, még mielőtt bejutottam volna a vérvételre. Szerencsére fővárosunk megjelent népe nem értelmezte félre a mozdulatot és segítettek, így viszonylag kényelmesen vártam ki a sort a vérvételig. És még akkor is adtak nekem helyet, amikor kiléptem a csapolóhelyiségből. 

Magamba nyomtam egy fél tábla csokit ott helyben, aztán ettem, ittam kávét, de még délutánra se jöttem teljesen rendbe az incidens után. Távozóban még láttam, hogy ül még ott pár hasonlóan sápadt kismama, nyilván volt még helyzet a távozásom után is. Így hát nem tudok egyetérteni azzal a döntéssel, hogy ezt az opciót megszüntették. Ahogy olvasom, több helyen is létezik a "labor kiváltságosainak köre", akik más kódot kapnak, mint a halandók. Én hasonló helyzetben indokoltnak is tartanám. Pluszba hozzávenném a gyorsan ájulósokat is (ha nem lenne visszaélés vele), hogy elkerülhetővé váljon ez a probléma.

Másodszorra már időpontra mentem, vércukorterhelésre. Itt is meg kellett küzdeni azért a sorszámért, hiába mondta, hogy úgyis engem hívnak be előbb, mert időpontos vagyok (így is lett). El is csodálkoztam rajta, milyen könnyen vettem az akadályt, pedig most vittem a férjemet is támasztéknak a biztonság kedvéért. Borzasztó az a cukros lötty, de segít a reggeli ájuláshelyzetben. Jó tanács még cukorterhelés előtt álló kismamáknak: odahaza vegyetek elő egy citromot, facsarjátok a levét egy kis üvegbe és vigyétek magatokkal, majd öntsétek a cukros löttyhöz. Gyorsan kell meginni, éhgyomorra, rettentő édes és még az alján ott is áll a fel nem oldódott cukor, de a citrom dob valamit az ízén. És menjetek szomjasan lehetőleg 30 fokban, az is segít legyűrni.:)

A gólya közeleg, így a nőben beindul a fészekrakó ösztön (Ezt sose értettem, honnan jön. Fészket rak, hogy legyen mibe belepottyantani a gyereket? Fene tudja...). Nálam ez jóó korán indult, amihez gyorsan társult a férjem is, a lelkes leendő nagyiról nem is beszélve. Így történhet meg az, hogy bátran mondhatom: lassan kész vagyunk mindennel. Persze ehhez sok minden hozzájárult. Kezdjük mondjuk azzal, hogy a férjem turizmus-vendéglátás terén foglalatoskodik, ami virágnyelven megkerülve annyit tesz ki, hogy nálunk esélytelen, hogy nyáron foganjon meg a gyerek. Hogy értsétek is: akkor nincs itthon. Gyakorlatilag soha. Vagy még azután se. Nyár után pedig jön a szeptember, amikor érkezik a gyerek. Szóval sietni kellett.

A festéssel ügyesen végeztünk múlt hétre, sőt, még a bútorok nagy része is a helyére került. Szombaton pedig anyummal és a büszkén összespórolt pénzecskémmel útnak indultunk, körbenéztünk, megmértünk, kikérdeztünk és végül megvettük a lapra szerelt kombiágyat, amiben a lányom fog aludni némi dekorálás után. Összeszerelésére kedden ejtettünk sort, amikor a férjem elhívta egy barátját, hogy akkor ők most összerakják. Amibe ők nem gondoltak bele (és először én sem): egy kombi gyerekágy összességében mintegy millió darabból áll össze, amiket a kibogozhatatlan útmutató szerint kell, mintegy 18-féle csavarral, meghatározott sorrendben összerakni. Alapvetően nem lenne nagy kunszt az egész, amire anyám is rávilágított. Azonban itt megjegyezném, hogy óriási különbségek vannak kombiágyak között. Kezdjük azzal, hogy van-e ágyneműtartó. Ha igen: hány darab, hol és milyen. Van-e körben dekorcsík, van-e fiókja, vagy csukható szekrénykéje. Nálunk úgy alakult a választás, hogy megmutattam a férjemnek a lehetséges darabokat, ő pedig közölte, hogy legyen olyan, amilyet én szeretnék. Szerintem már tudja, hogy terhes nőbe nem kötünk bele. Okos fiú. Gondolom sejteni lehet, hogy ezek után kiválasztottam a full extrás-2 ágyneműtartós-fiókos-csukható ajtós-szekrényes-külön felszerelt gombos-dekorcsíkos-nagyonbükk példányt, amiben a lehetséges alkatrészek száma eléri a maximumot. Szóval így álltunk neki összelegózni a darabkákat, miközben mindent mérni kellett, mindenhez másik csavar és csavarhúzó dukált, valamint egyszerre vagy három helyen kellett rögzíteni. Így ketten fogtuk, én dirigáltam az útmutató alapján, a férjem pedig rohant körbe és csavarozott, húzott, tolt, míg kész nem lettünk vele. Eredmény: gyönyörű, de sohanapján fogjuk legközelebb teljesen szétszerelni.

Mint már írtam, csaknem 23 hetesek vagyunk (mire megírom ezt, kb. be is töltjük), így lassan, de biztosan haladunk a 3. trimeszter irányába. Nem akarok én semmit siettetni, csak közlöm a tényeket. Ez azzal jár, hogy tényleg már csak a vak nem veszi észre az állapotomat, főleg mivel a lányom valahogy akkora helyet gyúrt magának Pocakban, hogy simán elmegyek ikresnek. Amire sokan megjegyzéseket is tesznek. Na mindegy. Különösebben nem akadályoz még a gyerek, kivéve a kánikula napjaiban, amikor képtelen vagyok aludni tőle. Viszont annál többször akadok fenn vele itt-ott, elsősorban a munkahelyen rakosgatás közben, meg persze a járműveken a tömegben. Ami már megnehezíti az életemet, az a fáradékonyság. Nagyjából mindig aludni tudnék, éjjel nem elég 10 óra se, és igényelném a délutáni szundit. Az még csak hab a tortán, hogy a terhesség előrehaladtával lesz egyre alacsonyabb a vérnyomásom, így 2-3 óra táján szimplán összeesnék, ha nem tudnék leülni. Itt jött a nagy ötlet, hogy be kellene vinni egy felfújható matracot a munkahelyemre, végigfektetni pár doboz iraton vagy a nagy asztalon és pihenni 20 percet. Itthon tökéletesen be szokott válni. Bár szerintem a főnököm már nem venné olyan jó szemmel... De azért ábrándozni még lehet.

Végezetül lássuk a mai nap friss történését. Délután, ahogy hazaértem a munkából, lefeküdtem a már említett 20 percre regenerálódni, amikor megcsörrent a férjem telefonja. Sokáig csörgött, ezért odamentem megnézni, hogy ki az. Az anyósom volt. Gyorsan eldöntöttem, hogy nincs kedvem beszélni vele, miután egész délután csak telefonáltam, ezért hagytam tovább csörögni és visszafeküdtem folytatni a tetszhalál állapotot. Ekkor feszült be a hasam, amiért oda nyúltam és jé! Ott volt egy könyök. Tekintettel arra, hogy tudom, hogy ezt a blogot olyanok is olvassák, mint a tesóm, aki nem ért ilyen mondatokból, felvilágosításként: Bogyó könyöke állt ki a hasamból. Éppen az említett ifjabb testvérem volt az, aki rögtön kétkedni kezdett a jelenségben azaz: "honnan tudod, hogy nem a térde vagy a sarka volt az?" Bevallom őszintén, következtettem. Tekintettel arra, hogy a lábai a hasam túlfelén jártak, a feje meg a kidugott jelenség tőszomszédságában, és feltételezve azt, hogy gyermekem minden végtagja a megfelelő helyen található, nem marad más megoldás. Egyébként nagyon kis csücskös-csontos izé volt, aranyos!:)

Bogyó egyébként tudja produkálni magát. Általában a hasam jobb felén fekszik (fentről nézve), az értelmét még nem találtam meg ennek. Aztán néha átmászik a túloldalra. De szinte sosincs középen. Ebből adódóan a hasam igencsak féloldalasan áll, hol az egyik, hol a másik irányban. A minap éppen villamoson utaztam, amikor újra mozgásban lendült a kiscsaj, ami ugye azzal jár, hogy a hasam is átlendül egyik oldalról a másikra. Ami nem is baj, de éppen figyelte a jelenséget egy fiatal srác, aki korából adódóan szerintem nem sok terhes nővel találja szemben magát és esetleg sokként érheti, ha valakinek mozogni látja a hasát. Így is történt, mikor meglátta, hogy a hasam külön életet él, úgy hátrált el tőlem, mintha attól tartana, hogy rögtön kiugrik egy kis mutáns a pólóm alól és megharapja. Most tudtam uralkodni az arcizmaimon, megvártam, míg leszáll és csak utána görnyedtem össze a röhögéstől. Kíváncsi vagyok, hogy mi lesz akkor, amikor Bogyó egészen belakja a helyét és még látványosabban fog mozogni.

Hű, de rég is jártam erre! Sajnos időm nem engedte, ugyanis éppen egy háború utáni újjáépítés zajlik a lakásunkban. Mint már írtam, házisárkány tervez, ember végez (ha jót akar magának). Így hát a férjem múlt héten kipakolta a szobánkat, csatatérré avatta a lakás többi pontját és nekiállt festeni, miközben én szigorú felügyelet alatt tartottam telefonon keresztül. Elismerem, tényleg kibírhatatlan vagyok, de azért azt is említsük meg, hogy enélkül még ma se lenne kész a festés.

Szóval a férjem festett, megvettük az új bútorok felét, azt unalmasint összelegózta, amíg én kismamanapra mentem, aztán mindenki visszapakolta a részét. Ami egyenlő azzal, hogy ő megígérte, hogy majd visszapakol, amit én nem bírtam megvárni, ezért nekiláttam, de rájöttem, hogy a második trimeszterben tomboló energiahullám egy nagy kamu, ezért félúton abbahagytam és úgy döntöttem, hogy ráér az még egy napig. Inkább néztem néhány részt az egyik kedvenc sorozatomból, aztán fél 10-kor pizsamaosztást rendeltem el.

A babámról néha elfelejtek számot adni, pedig ő nagyon fontos része az életemnek. Mindenki kedvenc kérdéseire válaszolva jól van és szeptemberben születik. Csak mert ezeket napi szinten nyolcvanszor teszik fel nekem és már baromira unom. Szóval akit érdekel, az olvassa el itt. Köszönöm. Egyébként nekem van a legtündéribb lányom a világon (érdekes, erre senki se kíváncsi...), nagyon nyugis, de azért mocorog annyit egy nap, hogy ne legyek ideges. Éjszaka tisztában van azzal, hogy anya alszik, így csak akkor ad hírt magáról, amikor véletlenül a hasamra fordulok, szemben mondjuk a húgom porontyával, aki már 18 hetesen is megkeserítette az anyja életét. Esténként jókat szórakozunk kettesben/hármasban, mert jókedvűen rugdossa a hasamra tett kezeket, főleg az apjáét, aki hasonló örömmel veszi, hogy sarja hírt ad magáról. Én is élvezem ezt, bár kevésbé kapok belőle, mert amint a hasamra teszem a kezemet, az őt megnyugtatja, ezért szinte mindig abbahagyja és így én nem nagyon érzem. De legyen így, váljon hát ez az apa kiváltságává, az enyém meg marad az, hogy legkésőbb 22.10-kor közlöm a néppel, hogy akkor most fejezzétek be, mert aludni akarok. Azért nekem is jusson már valami.

Azért a baba mellett rendkívül fontossá vált az is, hogy én min megyek keresztül. Nem azért, mert annyira érdekel bárkit is, hanem mert képtelen vagyok megfeledkezni róla. Kezdjük azzal a ténnyel, hogy nagy átverés az, amiket a második trimeszterről írnak. Kapom a mindenféle hírleveleket, amiben leírják, min megyek most keresztül. Mondjuk egy része stimmel is, tényleg baromira tud fájni a hasam, amikor nagyot nő a méhem, de ez van. Szebb lett a hajam és a körmöm is. De lassan 22 hetes vagyok, mégse érzem azt a túláradó energiát, amit elvileg kellene. Annyian mondják, annyian írják, hogy ez a terhesség legaktívabb időszaka, én mégis alig bírok reggel kikászálódni az ágyból, kb. 20 perccel tovább tart elkészülni, aztán délután 3-kor már mennék haza, annyira kivagyok. És az estém is abból áll, hogy amikor egyedül vagyok, egy gyors vacsi után kidőlök, vagy ha a férjem itthon van, akkor ő csinál meg mindent és már közben elalszom a kanapén. A jelenlegi alvásigényem vetekszik egy 1 éves gyerekével, a munkahelyemen pedig nem szárnyalok úgy, mint korábban szoktam, ráadásul nehezen tartom a megszokott beérkezési időt is (mondjuk ez nem akkora baj, mindig is pacsirta voltam a többiekhez képest). Hétvégén, amikor nem csörög az ébresztő, simán kihúzom délig az ágyban, korábban már fél 8-kor fent voltam. És természetesen ha nem kell, nem is csinálok az égvilágon semmit. Nem megy. Szóval röviden összefoglalva a második trimeszterről bennem alkotott pozitív képet, egyetlen szó jut eszembe: busted.

Na de térjünk rá végre a bejegyzés címadójára is, mert mennem kellene lefeküdni. Szóval a kellemetlen amőba létformám mellett továbbra is kívánok, ráadásul mindig mást. És mindig azonnal. A fix pont a Fanta, de azt könnyű beszerezni. Tegnap friss salátát ettem volna ebédre, de csak hosszas keresgélés után találtam, mert mindenki még azokat a majonézes vacakokat árulja. Ma reggel arra nyílt ki a szemem, hogy nekem mostazonnalderögtön duplacsokis muffinra van szükségem. Szóval a tőlem telhető leggyorsabb tempóban elkészültem, és egész úton befelé azon járattam az agyamat, hogy hol jutok a városban muffinhoz. Nem reménytelen a helyzet, a fővárosban élek, kb. minden sarkon van pékség, a többségében pedig muffin. És van köztük csokis is. Így hát lepattantam a troliról, bevágtattam a sarki pékségbe és gyorsan lecsaptam egy muffinra. Azért azt megjegyezném, hogy csillagászati áron mérik (egész konkrétan 220 forint volt 1 darab), ami az értékkel nem egyezik meg sehogy se, de a szükség nagy úr, ezért fizettem. És ettem. Rögtön, amint megkaptam a zacskót. Azaz a finom és drága muffinom 20 másodperc alatt a gyomromban landolt. De kellett még. Ilyenkor két változat van: 1. visszamegyek a pékségbe és rablást imitálva megfosztom őket a muffinkészlettől vagy 2. bevásárolok és megcsinálom otthon. A második számú változat mellett döntöttem, főleg azért, mert gyáva vagyok, így hát kicsit jobb kedvvel mentem dolgozni. 

A munkaidő veszettül hosszúnak tűnik, amikor máson se jár az ember esze, mint hogy MUFFIN!!! De azért lassan letelt és ebédszünetre hivatkozva közben még a boltba is kiugrottam, hogy megvegyem a hozzávalókat. Hazaértem szerencsésen, lepakoltam, nem aludtam el a kanapén (pedig nagy volt a kísértés), hanem elvonszoltam magam a konyháig és nekiálltam eszem után muffint gyártani. Van receptem is hozzá, de minek az, megy az magától is. Az egyik tábla csokit egy az egyben olvasztottam be egy kis tejjel, beleöntöttem a tálba a tojással és az olajjal együtt, kimértem a cukrot, jöhet a liszt... Liszt! Hol a bánatban van a liszt? Hosszas keresgélés után találtam kb. annyit, amennyi fél adaghoz elég, így gyorsan módosítottam az arányokat a félig bekevert cuccban, belevágtam még fél tábla csokit és óvatosan behelyeztem a sütőbe. Telt az idő, közben gyorsan mosogattam, majd letérdeltem a sütő elé és úgy figyeltem a sülő remekeket, mint Gollam a gyűrűt. Na de közbeszólt a sors, azaz a növekvő magzatom miatt sanyargatott sorsú hólyagom, hogy idő van, megint meglátogatjuk a mellékhelyiséget. Azonban majdnem idő volt a sütőnél is. Mit tegyek? Elfutottam hát gyorsan a mosdóba, aztán evickéltem visszafelé a konyhába. A dolgomat nehezítette a kis házi szörnyeteg, a macskánk, aki mikor elérkezettnek látja a vacsora idejét, úgy akadályozza a közlekedést, mint egy jól képzett nazgul Frodót. Nem szokásom bántani vagy csúnya szavakkal illetni az állatot, mert olyan nekünk, mint az első gyerekünk, de megfordult a fejemben, hogy ráordítok, hogy húzzon már az utamból. Végül a könnyebb megoldást választottam, felkaptam, a kanapéhoz rohantam vele, letettem, körbebástyáztam, így kellő előnyhöz jutottam, hogy én érjek előbb a konyhába. Mindössze 20 másodperc csúszással sikerült kivennem a sütit a sütőből, ami így még megfelelő állagú maradt a fogyasztáshoz. És meleg és finom és sok van belőle. Illetve 12 darab. Illetve már csak 11, mert megettem egyet. De ha úgy vesszük, ez még így is hattal több, mint amennyit a pékségből tudtam volna elhozni. És nincs itthon a férjem... enyém az összes... Drágaszágom.

Először is kezdeném az egyebekkel, mert számomra ez a fontosabb. Múlt héten óriási meglepetés ért, amikor is az egyik bejegyzésemet a főoldalon láttam viszont. Bevallom őszintén, erre nagyjából sohanapján számítottam, hiszen nem ez a célom ezzel a bloggal, hanem a gondolataim rendszerben tartása. Kb. semmire sem emlékszem a terhességem korai szakaszából, pedig nem volt az még olyan rég, mi lesz hát hónapok, évek múlva? Erre találtam ki ezt a blogot. Ha megkérdezi egyszer a lányom, hogy anyám, milyen volt velem terhesnek lenni, azért mást is tudjak mondani, mint hogy öööööööö... Természetesen a kezdetektől fogva örülök annak, hogy olvastok és észrevételeiteket megosztjátok velem (Még ha a helyzet máshol is olyan rémes, mint mifelénk... de legalább azt látom, hogy értelmes férjek léteznek az enyémen kívül is.:D). Ezt szeretném most megköszönni mindenkinek. 

A filmes-elérzékenyülős-sokat bőgős énemre már következtetni lehetett a 10+1 listából. Félreértés ne essék, szerintem se baj, ha a kismama pityereg egy kicsit, amíg a szerelmespár kézen fogva sétál el a naplementébe (én erre terhesség nélkül is képes voltam). De azért akár olyasmire is rávehetik a kismamát a hormonok, amire ép ésszel mondjuk nem lenne képes. Bár lehet, hogy csak én vagyok ilyen hülye. Nem tudom. Majd végzek egy közvélemény kutatást a kedvenc sokat kérdezős oldalamon.:) Szóval vegyünk egy átlagos napot. Sétálgatunk a férjemmel a bababoltban (mert ha már megnézzük az etetőszékeket, akkor menjünk egy kört és a többi cuccot is nézzük meg), amikor elénk toppan egy kis tündéri totyogós, kezében valami színes bigyóval, amit az alsó polcról emelt el, amíg a szülők nem figyeltek. Ránézek. Ő rám néz. Aztán vigyorog mint a tejbetök. Kész vagyok. Ennyi cukiságot nem lehet ép ésszel bírni. Már vinnyogom is a férjemnek a "hát nem édes" kezdetű monológomat, amit ő fejből tud, ezért mindjárt az elején közbevág, nehogy megint 20 percig nyaggassam azzal, hogy a mi babánknak is ilyen szép szeme lesz és ilyen szép fog mosolyogni, meg a többi. És ekkor lép elő az általam házisárkánynak nevezett rém, ami a gyerekemmel kb. egy időben költözött belém és elég gyakran tiszteletét teszi. Abbahagyom a monológot. De nem is beszélek a férjemmel a nap hátralévő részében. Házisárkány győzött. Mint mindig. A férjem meg kétségbeesik, hogy mi rosszat mondhatott. Igazából, ép ésszel felfogva, semmit. De mostanában nem nagyon vagyok ép eszemnél.

Házisárkány majdnem napi szinten tiszteletét teszi. Még ma is, pedig ma azt hittem, el tudom rejteni a nyilvánosság előtt. Végül is szülinapom van, agyon vagyok kényeztetve, mi baj történhetne? Mondjuk kezdésnek az, hogy 6.18-kor arra kelek, hogy csörög a telefon. Rámorgok a férjemre, hogy adja oda, mert valaki hív. Az otthoniak voltak, felhívtak, hogy felköszöntsenek. Összekaptam magam és megköszöntem. Ezzel a sárkány magától még nem bújt volna elő vackából, de ma orvosos nap is van. Kezdésnek a pajzsmirigy miatti vérvétel. Bemegyek, megkérdezem az asszisztensnőt, hogy ugye tőle kell még valami papírt kérnem, amivel mehetek lecsapoltatni magam. Igen, be is megy, hogy előállítsa a kért iratot, amivel nincs is baj. De ekkor megszólal a nyugdíjas a sarokban. Ő már fél 8 óta (azaz kb. 8 perce) vár. De még nem kapott papírt, mert ő másért jött, mint a vérvételesek. Ezt ugye nehéz megértetni valakivel, akinek olyan sok dolga van úgy egyébként odahaza. Kezdetét veszi a nyugdíjas vs. terhes harc. Elmondom neki, hogy csak a vérvételes papírért jöttem, nem zavarom meg a nyugodt orvoslátogatásában. De kell a vérvételi eredmény, mire én jövök következő héten a dokihoz. Fel van háborodva. Elmondja még egyszer, hogy ő már fél 8 óta vár. Lenyelem, de azért amikor kézhez kapom a papíromat, még félhangosan megjegyzem, hogy igyekezzünk, hogy előbb végezzünk a vérvétellel, mint hogy a nénike odaér, mert ezt nem bírom szó nélkül túl sokáig. Tudom, hogy hallja, a szelektív hallás ilyenkor tökéletesen működik. De a házisárkány is. Tudom, hogy bunkó vagyok, de vagy ez, vagy a sírás. Én következnék a vérvételen, nénike jön. Megjegyzi megint, hogy ő fél 8 óta ott van. Nem érdekel ez most senkit, mivel többen régebb óta ott álltunk. Így hát bemegyek, lecsapoltatom magam, a néni közben odakint őrjöng. Mert bepofátlankodtam elé (mi van?). A többiek csak a szemüket forgatják, de házisárkány akcióba lép és még kb. 10 percig sorolja azokat a rendkívül fontos tennivalókat, amiket a néninek otthon el kell végeznie és amik sokkal fontosabbak, mint hogy a dolgozó nép beérjen munkába, hogy kitermelhesse a nyugdíját. Szarkasztikus összefoglalómat mindenki érti. Még az is, aki nem is akarta hallani. De kitomboltam magam, az a lényeg. Tűz kifújva a célszemélyre, gőz kienged. Mehetünk tovább.

Házisárkány természetes élőhelyén tudja a legnagyobb tűzkárokat okozni. Az elsődleges célszemély általában, mint a mesében, a szőke herceg (ló nélkül, de ez legyen a legnagyobb baj). Minden egyes nap várom azt a pillanatot, amikor a férjem talpig páncélban, sisakban és pajzzsal felszerelkezve érkezik haza, hiszen nem tudhatja, hogy mire számítson, amíg a küldetését végrehajtja. Terhesen nagyon egyszerű belekötni mindenbe. Konkrétan még a szőnyegbe is bele szoktam, amikor aktuális hangulatom szerint nem jó helyen fekszik. És hát természetesen ő tehet róla. Ki más? A felújítás előtt pedig a férjem állandó célpontja a tűzokádásomnak. Tombol a fészekrakó ösztönöm, mindent csinálnék egyszerre és frusztrál, hogy közben az energiaszintem a közelében sincs a terhesség előttinek. Ő pedig szeret komótosan dolgozni "jó munkához idő kell" jelmondat szerint. Ha ez a kettő találkozik, akkor várható a vulkánkitörés. Mert a ruhák még nem jutottak el a jótékonysági szervezethez, az egyetemi jegyzetek még a szekrény tetején vannak, a könyvespolcot sohanapján fogjuk beszerezni, de már kellene a festék, a bababútor nemsokára érkezik, ki fogja összerakni, ej, de szét fogom szedni azt a nyamvadt mosógépet, ha nem tudom kipiszkálni a beesett melltartó merevítőt... És ekkor szól közbe a férj, hogy nyugodjak meg, mindent meg fog csinálni, nem kell azt mindennap mondani neki. Pedig még nem is tudja mire akarok kilyukadni. De már nem is fogja megtudni, mert hiába kérlel, ezek után már csak azért se mondom el...

Így higgadt fejjel belegondolva, teljesen megőrültem. Most odamegyek hozzá és adok neki egy jó nagy csattanós csókot, amiért ilyen jól visel. Mert ki tudja, hogy a házisárkány mikor tér vissza...

1. Ne most akarj újítani a külsődön!

A terhesség idején megváltozik a hormonháztartás, ami őrült ötletekre sarkallhatja a terhes nőt. Ezek között van például az új, extrém frizura, ami eddig ugyan nem tűnt túl vonzónak, de most tuti fogás lenne. Közlöm, hogy nem az. Nekem is volt egy kósza ötletem arról, hogyan vágatom rövidre, nyíratom fel oldalt, esetleg melíroztatom valami extrém színűre a hajamat, mert olyan jó ötletnek tűnt. Szerencsére aludtam rá egyet és a másnapi énem elborzadt az előző napitól. Ugyanez megtörtént a körmösnél is, de az ugye mégse helyrehozhatatlan hiba, ha nem sikerül a pillanat hevében felvállalható színű körömlakkot választani. Egyrészt csak pár hétig marad olyan, másrészt hamar lehet váltani, amikor hazaérve meglátod a férjed pillantását és rádöbbensz, hogy talán egy picikét eltúloztad a dolgokat.

2. Szabadulj meg a fölös kacatoktól!

Évek óta gyűjtögetsz minden papírfecnit, mozijegyet, kavicsot, stb. azzal, hogy az még valamire jó lesz? Most itt az ideje, hogy megszabadulj tőlük és új kacatokat kezd el gyűjteni, nevén nevezve a dolgokat: a gyerek cuccait. Ideje megszabadulni mindentől, amire úgyse lesz már szükséged, a ruhákat elvinni egy jótékonysági szervezethez, a használhatatlan részét pedig kidobni. Az egyetemi jegyzetekre se mostanában lesz szükséged, mehetnek egy dobozba. A sosem használt dísztárgyakat ugyan meg lehet tartani, de csak azért, mert ha most nem szabadulsz meg tőlük, pár éven belül a gyerek fogja leredukálni a számukat.

3. Ne most akarj Rambo lenni!

Főleg a második trimeszterre jellemző, hogy a terhes nő újra energiával teli és azt gondolja magáról, hogy a konyhabútorok átpakolása vagy a könyvvel teli dobozok rakosgatása meg se kottyan neki. Igen ám, de ilyenkor jusson eszedbe, mielőtt a hűtőhöz lépsz, hogy áttold a konyha másik sarkába, hogy a babád nem feltétlenül lesz lelkes, amiért megszakadsz megváltozott állapotodban. A párodnak pedig végképp ne szólj róla, mert ő teljesen ki fog akadni.

4. Használd ki a fészekrakó ösztönödet!

Előbb-utóbb elérkezik az a pillanat, amikor elkezd kattogni az agyad azon, hogy milyen újításokat kell eszközölni otthonodban a baba érkezése előtt. Ilyen a lakás átpakolása például. Emlékszem még arra, hogy amikor anyám az öcsémmel volt terhes, a hűtőszekrény minden alkalommal máshol volt, amikor hazamentem. Na, ilyen a fészekrakó ösztön. Ez, ahogy az előző pont is mutatja, rossz esetben a Rambo-hajlamban merül ki, de azért lehet jó dolgokra is kihasználni. Nézegess bababútorokat a neten, tervezd meg a babaszobát, vegyél falmatricát, válaszd ki a festéket... Ugye, mennyi mindent lehet csinálni komolyabb erőfeszítés nélkül?

5. Ne hajtsd halálra a párodat!

Az előző pontból következik, hogy te szépen megtervezed a tennivalókat, és a szerencsétlen apukára marad a kivitelezés. Itt kell észnél lenni. Természetes, hogy haladni akarsz, mert téged az ösztönöd hajt, ő meg sokszor halogat, és lelki szemeid előtt lebeg a kép, ahogy bemész a kórházba szülni, miközben a babaszoba még egy második világháborúból visszamaradt csatahelyszínre emlékeztet, de ne piszkáld már annyit! Meg fogja csinálni, amit megígért, lehet persze néha emlékeztetni rá, de nem kell naponta 100-szor szólni neki. A munkahelyén lerakott emlékeztetőkről és a feladat-SMS-ekről pedig végképp tegyél le.

6. Menj szórakozni!

A gyerek megszületését követően legalább néhány hónap el fog telni addig, amíg újra mentek majd színházba, moziba, stb. Persze ha szerencsés vagy és meg tudod oldani a gyerekfelügyeletet, mint én, de ha nem, akkor még jóval több idő fog addig eltelni. Kapd hát el a párodat és vidd magaddal szórakozni! Nézzetek meg egy jó kis darabot, egy kiállítást, menjetek vacsorázni vagy túrázni, a lényeg, hogy egy kicsit kikapcsolódjatok. Megjegyezném, hogy csak olyan szórakozási formát válassz, amit még megváltozott állapotodban bírsz és ne most járjon az agyad a tandemugráson, azt már korábban kellett volna kipróbálnod. Nem kell tartózkodni a korábban bevett szórakozási formáktól se, persze csak ha nem azt jelenti, hogy minden hétvégén hajnalig a diszkóban táncolsz félmeztelenül. Lehet még eljárni a haverokkal, ugyanolyan jól lehet mulatni, mint korábban. Nemrég például egy barátnőm lánybúcsúján szórakoztunk hatalmasat.

7. Vigyázz a filmválasztással!

Előfordulhat, hogy a nő furcsa dolgokat kíván terhessége alatt. Én például sokáig szomjaztam a horrorfilmekre meg kb. mindenre, ahol embereket trancsíroztak brutális módszerekkel. Mert jól esett. A férjem meg szörnyülködött, hogy mit élhet át szerencsétlen magzatunk odabent. Azóta változott ugyan az ízlésem, inkább a vígjátékokra vágyom, de becsúszik néha olyan is, amit picikénk nem igazán szeret és ezt már tudtomra is tudja adni. Sokat nézek például zenés filmeket és mint kiderült, jó a gyerek ízlése, amit mi szeretünk, azt ő is imádja, viszont kétségbeesetten próbálja kiásni magát a méhemből, amint valami túlédesített szerelmes nótát hall. És ugyanez a helyzet operett hallatán is, úgyhogy már meg se próbálok elmenni ilyen jellegű előadásra a szülés előtt. Ami ugyan a babának nem árt, de neked nem hasznos, az minden olyan reklám, film, és bármi más ingerforrás, ami elérzékenyüléshez vezet. Terhesen a nők nagyon hamar elsírják magukat minden apróságon, így akár egy jól sikerült pelenkareklám is kiválthat egy fél órás bőgést. Lehetőség szerint kíméld meg magad ettől, főleg ha a párod is a közelben tartózkodik, mert csak ráhozod a frászt. Aztán jön az, hogy: "Mi a baj? Miért sírsz? - Nem tudom!" Azért egy kellőképpen bejáratott szülőtárs ilyenkor jól jön, aki bírja melletted 9 hónapig.

8. Ne vegyél meg minden vacakot!

Gondolom mindenki tudja már, hogy óriási a piac, és sokkal több mindent lehet kapni, mint a mi időnkben, ami választás elé állítja a szülőket. Első gyerekkel talán még nehezebb, mert még nem tudhatod, hogy annak a sok kacatnak, amit a reklámok hatására megvettél, semmi hasznát nem fogod venni. Itt előnyben vannak azok, akik ezt már megtanulták korábban, ők jobban tudnak szelektálni. Érdemes megkeresni neten egy olyan listát, ami a legfontosabb holmikat írja le és először azokat beszerezni. Aztán ha még sok költeni való pénzed marad, akkor jöhetnek a nem szükséges dolgok, amik inkább a mama és a papa, mint a baba érdekében kerülnek be a babaszobába. Nálam ilyen a zenélő-rezgő babahinta, ami nekem ugyan nagyon tetszik, de lehet, hogy a lányom üvölteni fog abban a pillanatban, amint belerakom. Majd meglátjuk. Vészhelyzetben el lehet adni valamelyik aukciós portálon.

9. Csak bevizsgált hírforrásból tájékozódj!

Az orvosom azzal kezdte első alkalommal, amikor megállapította a terhességet, hogy internetet még csak véletlenül se használjak tájékozódásra, mint az információk alig 10 %-a fele meg a valóságnak és nem tudhatjuk laikusként, hogy melyik 10 %. Nekem leginkább a babamagazinok váltak be. Újabb nézeteket vallanak, mint eleink, amit érdemes lehet kipróbálni, de nem egy hasonlóan tájékozatlan anyuka írja, hanem hozzáértő. Amit még csak véletlenül se vess be sürgős esetekben, azok a fórumok. Különös tekintettel az a bizonyos oldal, ahol kérdéseket lehet feltenni és válaszolnak rá (és szépen meg is oldottuk honlapcím nélkül, ugye?). Én ugyan olvasgatom, de kifejezetten a hülye kérdésekre álltam rá, mert szeretek rajtuk nevetni. Olyan jó érzés látni, hogy vannak még hülye emberek a világon, nem? Tényleges információszerzésre ugyanakkor tuti nem venném igénybe.

10. Fura kívánalmaidat, undorodat (ne) oszd meg másokkal!

Terhesen az ember fura dolgokat kívánhat, ami másokban undort kelthet. Én az elején többek között savanyú uborkát kívántam csokifagyival (és ettem is...). Megtehettem persze, mert egyedül voltam itthon és tudtam, hogy senki se látja, mit dobok be vacsora címén. Azért étteremben inkább próbálj normális kosztot választani. Ha az embered elég türelmes, akkor vele eljátszhatod, hogy megrendeled a pizzát, aztán az egészet ráhagyományozod azzal, hogy túl sajtos vagy túl kevés rajta a paradicsomszósz. Azért ha ő főz vacsorát, érdemes előre tisztázni, hogy éppen mit eszel meg, mert előfordulhat, hogy a fél estéjét a konyhában tölti és mindenféle tengeri herkentyűs csodakaját összedob, te meg fél másodperc alatt söpröd félre, mert nem bírod megenni a rákot és csinálsz magadnak egy lekváros kenyeret. Ahogy undorod, úgy szalonképes kívánalmaid tárgyát is érdemes megosztani életed szerelmével, mert úgyis lesi minden óhajodat, így kielégíti minden vágyadat, ami nagyon jól tud esni. És nem csak a konyhában.;)

+1. Villantsd a pocit!

Ha csak nincs valami fura testképzavarod, akkor ne félj megmutatni kerekedő pocakodat. Ma már rengeteg helyen lehet kapni normális terhesruhát, ami nem olyan, mintha egy zsákot húztál volna magadra. Én részemről sok helyen néztem körül és végül alig néhányat szereztem be kismamaboltban. Ott viszont kaptam rendes farmert, olyasmit, amit még a csajszi előtt hordtam és rengeteg jó minőségű felsőt, amit akár nem terhesen is tudok majd hordani. A többire főleg turkálókban tettem szert, ahol pár száz forintért találtam alig használt vagy akár vadonatúj darabokat is. Pocak mindegyikben remekül mutat, és fantasztikus érzés úgy végigvonulni az utcán, hogy az emberek rád és növekvő utódodra mosolyognak. Ne félj hát megmutatni megváltozott állapotodat. Ha ehhez egyéb pozitív változás, például néhány számmal nagyobbra nőtt dús keblek is társulnak, akkor pedig te leszel az istennő az ismerőseid között.

Az elmúlt pár hétben magam alatt voltam, de most végre javulni látszik a helyzet. Sok minden összejött ugyan ebben a hónapban, nem sok nyugodt percünk volt, most mégis szebbnek tűnik minden. Biztos a napfénynek is köszönhetően, amiből így hétvégén nem sokat látok (hétköznap se), de ha kinézek az udvarra, akkor látom. Tudom, nem kellene lustának lenni... Ma valahogy nem igazán van kedvem hozzá, pedig hetek óta mennék múzeumba, még mielőtt bezár a kiállítás, amit meg akarok nézni. Mennék piknikezni, sétálni is, de sajnos a férjem egyfolytában dolgozik, jelenleg köztes helyen van a régi és az új munkahelye között, azaz mindkét helyen dolgozik. Ami azzal jár, hogy a baba és én vagyunk itthon nagyrészt, ami kicsit lehangoló. Mondjuk néha jól esik az egyedüllét, de ez azt is eredményezi, hogy amikor végre látjuk egymást, akkor le nem szakad a hasamról. Igazán édes, ahogy beszél a babához, meg ahogy a fülét a hasamra teszi, hátha meghallja.:) Mondjuk egy párszor mondtam neki, hogy az még arrébb van, hogy ő is érezze, de hát hadd próbálkozzon, ha szeretne.

Bogyó teljes lendülettel mozog már, tökéletesen jól érzem. Sokan csodálkoznak, mert hogy még nem vagyunk félidőnél (más nő ismerősök, főleg még nem babások), de az orvosom és a védőnőm is teljesen lehetségesnek találta, mert a gyerek-méhlepény elhelyezkedés abszolút a mi oldalunkon áll, szóval már nem hiszem, hogy más lenne. Főleg mivel pénteken megtalálta a medencecsontomat is és rendkívül szórakoztatónak találta azt rugdosni. És higgyétek el, főleg kedves kételkedők, a bélmozgás nem tud ilyen pontossággal jó helyre betalálni.

Kezdek arra is rájönni, hogy mitől indul be. Reggel például, amint átfordulok az oldalamra, ugyanazt gondolja, mint a macska: oké, anyu megmozdult, ergo ébren van, ergo megyünk reggelizni! És utána nincs megállás. Ez hétköznap 5.40 és 6.00 között, hétvégén egy órával később következik be. Végül is akár örülhetek is, hogy milyen okos kicsi lányom van, hétvégén ad egy órát pluszba pihenni. Hasonlóan sokat mozog esténként, leginkább vacsora előtt (nem kajakultuszos... csak egy kicsit). És persze fronthatásra, főleg a kettős frontok esetén (ld. péntek), és ha kedvére való zenét teszek be hallgatni. Csöppöm nincs oda a komolyzenéért, úgyhogy néhány elvetélt próbálkozás után az általam hallgatott dallamokat tettem be neki. Azt hiszem, szereti. A lassú számokra általában nyugton van, az ütemesebbekre elkezd mozogni.:)

És hogy velem mi a helyzet? Beindult a fészekrakó ösztönöm. Értsd: teljes gőzzel beindult a fészekrakó ösztönöm. Most már nemcsak tervezgetni tudok, és megmondani a férjemnek, hogy mit mikorra kell megcsinálnia, hanem én is rendesen belevetettem magam a pakolásba. Azért igyekszem tartani magam ahhoz, hogy nem emelek, nem nagyon hajolgatok, mert az orvos figyelmeztetett többször is, ő meg azért jobban tudhatja, mint én. De nagyon nehéz, amikor OTT van a szemem előtt, amit meg kellene csinálni és korántsem egyszerű elsétálni egy kupac könyv vagy régi jegyzet mellett, amikor igazából le is vihetném a pincébe... és elmehetnék megvenni a festéket... és hazacipelhetném a bababútort... na jó, most álljunk le! Mire van a férj és izmos barátai, ha nem erre?:)