Bizony, ezennel jelentem, hogy sikeresen túlestünk az első trimeszteren. Éppen a hétvégén gondoltam bele, hogy már több, mint 8 hete annak, hogy hajnalban, betegen ácsorogtam a fürdőszobában, miközben vártam, hogy letisztuljon a tesztem. Emlékszem az első csalódásra, ahogy végigsiklott a rózsaszín sáv a tesztablakon, aztán szembeugrott velem a kontrollcsík, de semmit se láttam alatta. Aztán arra, ahogy később mégiscsak megjelent az az éppen csak látható halovány vonal, amit percekig mutogattam a férjemnek, mire elhitte, hogy tényleg ott van. Így utólag jut eszembe, hogy ígértem magamnak még egy tesztet hetekkel későbbről, amikor már szépen látszik, hogy meglegyen emlékbe. Sosem csináltam meg. 

Aztán emlékszem az első napokra, amikor szentül hittem, hogy engem nem ér el a reggeli rosszullét. Aztán arra, hogy nem csak a reggeli, de a délutáni, esti és éjszakai rosszullétek is látogatást tettek nálam a hetek folyamán. Emlékszem arra, ahogy hajnalban a fürdőszoba padlóján térdelve a pokolba kívántam a terhességet és szívem szerint előrepörgettem volna az időt akkorra, amikor már a kezemben van a gyerek. És persze nem egyszer tettem fel a kérdést a férjemnek, hogy melyikünk hülye ötlete volt gyereket vállalni.

Emlékszem a változó érzéseimre. Arra, hogy eleinte nem tudtam igazán örülni a babának, mert annyira nem tűnt valósnak. Arra, hogy hányszor gondoltam arra, hogy szörnyű szülő leszek, hogy utálni fog a kisbabám, hogy nem tudom majd, mikor mit kell tennem. Bevallom, még mindig félek egy kicsit attól, hogy el fogom szúrni, de közben reménykedek is abban, hogy annyira nem leszek borzalmas szülő.

Lezárult egy időszak, végre fellélegezhetek, hogy rizikós első harmadnak vége. Persze ez nem azt jelenti, hogy minden félelmem elmúlt, hiszen annyi minden van még előttünk, és biztosat csak akkor tudok, ha a babám már a karomban lesz. Itt van mindjárt a genetikai vizsgálatok sora ezekben a hónapokban. Az elsőn, a 12 hetes ultrahangon ma estünk át. Ez volt az első alkalom, amikor ténylegesen baba formájú volt Bogyó és meg kell hagynom, hogy gyönyörű látvány. Lehet, hogy a hormonok miatt is, de megkönnyeztem, ahogy a pici lábaival tolta előre magát, ahogy menekült az ultrahang elől. Mert azt meg kell hagyni, hogy elsőre nem volt túl együttműködő a kölyök. Kb. 15 perc kellett ahhoz, hogy hajlandó legyen úgy fordulni, hogy a keze is láthatóvá váljon, addig csak azt hangoztatta a vizsgálatot végző hölgy, hogy nem látszanak a kezei. Pöckölte a hasamat, köhögnöm kellett, semmi. Lábak, lábujjak rendben, kezek sehol. Kivert a víz. Nincs keze a gyerekemnek? Aztán az ötödik más irányú ultrahang kísérletnél drágaságom szembefordult, egyik kezével felnyúlt a homlokához, a másikkal meg oldalt kezdett kalimpálni, úgyhogy felsóhajthattam. Nem könnyű eset, de hát mit várhattam. Se az apja, se én nem vagyunk azok. Ez van. 

Végeredmény: minden érték tökéletes, ráadásul virgoncka a végére úgy beindult, hogy mindent tökéletesen megcsodálhattunk. Azaz nem csak a végtagokat.:) Bár még nem biztos a dolog, hiszen kicsi, de ma nagyon úgy tűnt, hogy bizony jó megérzésem volt a gyerek nemét illetően és kislány lesz. Mit ne mondjak, nagyon örülök. Bár ha fiúnak tűnt volna, én akkor is repesnék a boldogságtól.

Azért biztos ami sicher álláspontomon maradva elmentünk és befizettük a kombinált teszt árát és levetettem a vért is. A tarkóredő ugyan nagyon jó értéket adott, de azért jobban alszom majd, ha megjön ennek az eredménye is. Bár azért legközelebb kétszer is megfontolom, hogy akarok-e a kórházban vért vetetni, mert az SZTK-ban a legutóbb ezerszer ügyesebben csapoltak meg és nem voltak mogorvák. Igen, tudom, nem az a dolguk, hogy cukik legyenek, arra ott vannak a szülészetisek.

Végezetül a mai fotó Bogyóról: