Valamelyik terheskönyvben azt olvastam még az elején, hogy a terhességem alatt legalább annyi fehér köpenyest fogok látni, mint addig összesen. És bár nem mindegyikük hord éppen fehér köpenyt, a lényeg teljes mértékben igaz. Kezdjük azzal, hogy kicsit több, mint 5 hetesen voltam először dokinál. Akkor ugyebár még sok mindent nem láttunk, csak egy fekete pacát, ami a petezsákot volt hivatott képviselni. Ez az én esetemben így nézett ki (telefonos kép, elég béna):

Volt ugyebár egy sürgősségi Uh 6 hetesen, egy normál kicsit több, mint 7 hetesen, aminek a felvétele jelenleg a férjemnél van, és persze ott volt az eheti 9 hetes, amikor már elég szép rügyező dupla krumplit láthattunk a képen (=gyerek feje, teste, végtagok). Ez így néz ki:

Azért itt jegyezném meg, hogy a krumplis hasonlat ellenére is az én gyerekem a legszebb a világon.:P

Na de térjünk vissza a vizsgálatokhoz. Amikor a 7 hetes ultrahangon "Ott dobog a szíve!!!!" felkiáltással tudattam az orvossal, amit ő már egyébként is tudott, még azt hittem, ezzel most egy időre hátradőlhetünk. De nem így lett. Mehettem két ajtóval tovább a terhesgondozóba, ahol kaptam egy időpontot egy héttel későbbre "adategyeztetésre". Ez egy kb. 1 órás procedúrát foglal magában, ahol a rém kedves hölgy ledarál minden fontos infót, az újdonsült kismama próbálja követni, egyeztetik a legfontosabb adatokat a nagyszülők várnyomásától a leendő apa munkahelyi telefonszámáig. Jól van, ezt is kibírjuk. Aztán a hölgy elkezdett nyomtatni. És nyomtatott. És nyomtatott. Én meg vártam, mert nem tudtam, hogy mit nyomtat. Mint később kiderült, a beutalóimat. Rémületemre az Sztk-ban és azon túl létező orvosfajták majdnem mindegyike jogosult lett arra, hogy engem vizsgálgasson. Kezdtem kicsit megijedni: mégis mikor fogom ezt a sok vizsgálatot elvégezni? 

Végül vettem ki a héten egy nap szabit, hogy legyen időm végigjárni a labort, EKG-t, nőgyógyászt, fogorvost. Így is későbbre marad a védőnő és a háziorvos, de már jobban állunk. Kedd reggel felkeltem hát szépen időben és éhgyomorra elindultam a vérvételre. Kaptam jó előre 4 kémcsövet, egybe reggel pisilni kellett, ami így, otthon végezve, nem is tűnik annyira vészesnek, mint amikor egy lepukkant kórházi mosdóban végzi el az ember. A maradék hármat a vérvételkor kellett átadni. Itt hadd jegyezzen meg, hogy az Örs vezér terén lévő Sztk laborjában rendkívül elégedett vagyok. Gondolnak a koraterhes, ájuldozós, hányingeres kismamákra, akiknek külön kódjuk van a sorszámgépnél, így jelentősen rövidül a várakozás időtartama. Én konkrétan kb. 10 percet vártam, hogy az ablakhoz mehessek, aztán még úgy ötöt, amíg megjelent a vérvételnél a számom. Addigra már az éhhalál szélén álltam, azaz ültem, mert különben összeestem volna, úgyhogy ezer köszönet ezért a bánásmódért!

A vérvétel után gyorsan benyomtam a reggelimet, illetve annak csak egy részét, mert mindenki bámult (miért kell kinézni az ember szájából az ételt?), aztán lebattyogtam bejelentkezni nődokihoz és EKG-ra, aztán vissza a másodikra és vártam. A kettő nagyjából fél óra alatt lement, kevesen is voltak, nem is tökölt senki sehol. Nagyon örültem. Az EKG-n ugyan alig tudtam ellazulni, mert lelkiekben már a fogorvosra készítettem fel magam, de mint kiderült, feleslegesen. Ugyanis a fogorvos előjegyzéssel működik, ami ugyebár a honlapon sehol sem szerepel. Úgyhogy hazamentem, kikerestem neten, hogy ki a legkedvesebb-legjobb fogorvos az épületben és felhívtam időpontért. Április 8. Hát, köszönjük. Még jó, hogy időben kértem időpontot, különben szülésig se értem volna el hozzá. Mondjuk túl sok dolga nem lesz velem, szerencsés vagyok, mert nagyon jók a fogaim, de hát akkor is... 

Holnap megyek a védőnőhöz, úgyhogy fél napot dolgozom csak, helyette pénteken leszek bent estig, és ugyanez a helyzet két hét múlva, amikor a 12 hetes ultrahangra megyek a kórházba. Közben még be kell iktatnom egy kombinált tesztet is, úgyhogy nagyon remélem, hogy azon a héten lesz a munkahelyemen a rovarirtás, mert akkor lesz 3 napom intézkedni, és persze nem kell bent maradnom pénteken sokáig. Mert igyekszem ugyan úgy tenni, mintha nem változtatott volna meg a terhesség, a tény azonban az, hogy sokkal gyorsabban elfáradok, ami nagyon zavar.

Bizony ám, elmúltunk 8 hetesek, minden a legnagyobb rendben. Múlt kedden voltam a dokinál, aki csatlakoztatta rám az ultrahangot, és bizony azonnal szembejött velem Bogyó vibráló kis szíve. Azért a doki is megerősítette, hogy tényleg az a képen, amit gondolok, nem pedig a petefészek vs. petefészek ütközetnek lehetünk tanúi. Ráadásul azt is láttuk, hogy egy fővel fog gyarapodni az állomány, ami azért megnyugtató, mert sokan ijesztgettek az ikrekkel, de úgy gondolom, hogy nekünk elsőre egy is bőven elég, ketté logisztikai katasztrófához vezetett volna. Úgyhogy most nagyon örülök, mert hát hiába állítom, hogy én nem izgultam, azért mégiscsak... Csütörtökön megyek az első terhesgondozásra, már kíváncsian várom, eddig mindenki iszonyat kedvesnek tűnt ott.

Aminek örülök is, mert hát teljes erővel a nyakamba hullott a terhesség minden "öröme". Egész konkrétan egy hete már a bogyóim se sokat használnak, pedig szedem őket rendesen, így is előfordul, hogy reggel rögtön fél órát töltök a WC felett görnyedve, a műsort pedig napközben még párszor megismétlem. Így mostanra mindenki tudja már a munkahelyemen, hogy mi a helyzet. Mármint a közvetlen környezetemben. A többiek meg majd rájönnek később. Elérkezett az ultraérzékenység állapota is, konkrétan már attól sírógörcsöt kapok, ha az éppen szintén terhes és emiatt hasonló kedélyű húgom nem úgy szól vissza, ahogy kellene, ami nála elég gyakori jelenség. Egyébként lepörög rólam, mert ismerem, tudom, milyen, de ez most... Egyik este krumplit pucoltam és azon kaptam magam, hogy nem látok a könnyeimtől. És nem a hagyma okozta. Hanem a krumpli. Az a szegény krumpli, akit most kés általi halálra kárhoztattam. Ó, krumpli, bocsáss meg nekem! Na jó, így utólag belegondolva tényleg óriási idióta vagyok, de ez akkor tényleg bekövetkezett. Mondanám, hogy többé nem fordul elő, de azóta már bőgtem párszor kisebb dolgok miatt is. Jobb lesz vigyázni.

Ez lenne állítólag a szexuálisan túlfűtött álmok ideje is, ahogy a terheskönyvek írják. Gondolom csak azért teszik, hogy jobb kedvre derítsék szerencsétlen kismamákat, akik egész napjukat a rosszullétek borzalmában töltik. Bevallom őszintén, én csalódtam. Én mindenről álmodok: kétfejű csecsemőkről, hatosikrekről, császárról a metrón, a fogorvosról, a fogorvosról, amint éppen lyukat fúr az agyamba, a fogorvosról, amint a fúróval kerget a váróban... (igen, félek a fogorvostól). De szexuális témájú álmom csak két ízben volt és egyik se végződött jól. Igaz, hogy álmomban a férjem rendkívül erős, én pedig hajlékony vagyok, de először a nagyanyám, másodszor pedig a főnököm kapott rajta minket akció közben. Azt hiszem, inkább kihagynám a jövőben ezeket az álmokat. Nekem valami egészen szimpla is megteszi.

Elkapott minket a fészekrakó ösztön is. Igen, kérem, nem csak engem, hanem a férjemet is, ami nagyon hasznos dolog. Tudniillik én nagyon jó vagyok tervezésben (=lusta vagyok), ő pedig a megvalósításban (=ő is lusta, de tudja, hogy mekkora hisztit tudok csapni), ráadásul ráijesztettem, hogy hamarosan jön a védőnő megnézni a lakást és nagy bajban leszünk, ha erre a kupira jön ide. Így hát tegnap estére a felhalmozott könyvkupacok fele a helyére került a polcon, a kidobnivalók egy része kidobódott, ma pedig tovább folytatódott a folyamat, úgyhogy nagyon boldog vagyok. És szerintem ő is, csak nem meri bevallani. Vagy még nem mer hátradőlni, mert érzi, hogy készülök még valamire. Hát persze, hogy így van. a festést már bejelentettem neki, és részlegesen felfoghatta a nagytakarítás szót is, a többit meg majd szépen lassan adagolom be, mert nem vagyok én azért olyan kegyetlen. (De, az vagyok *ördögi kacaj*).

Egészen eddig nem foglalkoztatott a kívánósság. Valószínűleg amiatt, mert semmire se tudtam ránézni sem, aminek bármilyen illata volt, ami megcsaphatta az orromat. Vagyis étkezésekre jó választásnak bizonyult eddig a keksz és a leves jó messziről nézve. Esetleg egy kis zöldség, de csak a friss fajta, a párolt már nem jó, főleg ha karfiol vagy brokkoli. Mióta elkezdtem szedni a homeobogyókat, már akad olyan este, amikor nemcsak jól vagyok, de már éhes is vagyok, ilyenkor pár napja kívánok is. 

Sokszor azt gondolom, hogy a gyerekem belőlem akarja nevelni a legújabb Rubint Rékát, aki fitten és frissen, a reggeli futásból érkezik meg a szülőszobára. Nem mintha most annyit mozognék, mert erőm egy szál se, sőt. Most már minden smink ellenére is úgy nézek ki, mint akin átment egy úthenger. Bár az is lehet, hogy a gyermekem maga akar lenni Rubint Réka 2. Még nem tudom. A lényeg, hogy sok étel tiltólistára került, amit eddig szerettem, mint a rizzsel készült ételek vagy a húsok, kivéve egy-egy szerencsés napot. Gyermekem korai egészségtudatának ugyanakkor ellentmond az a tény, hogy semmilyen párolt zöldséget nem tudok megenni, ami azért szívás, mert eddig szerettem, és szép lassan eltűnnek a friss zöldségek is, mert rájuk se tudok nézni. Az egyetlen, ami megmaradt, a zöldségleves. Az valamiért maradhat. Ki érti?

Na de térjünk át a kívánósságra. Konkrétan pénteken jelentkezett először ez a jelenség az életemben (leszámítva az első igazi terhes hetemet, amikor nagy hirtelen sajtburgert akartam enni sült krumplival - azóta ránézni se bírok, de akkor jól esett), amikor anyukám drága, ő is legyen áldott, egy kisebb vödör savanyúsággal állított be hozzánk. Én éppen rakott krumplit csináltam vacsira, úgyhogy nagyon jókor jött. A rakott krumpli majdnem egészében a férjemre is maradt, mert csak gondolatban tűnt finomnak, úgy készen már nem, de kb. két üvegnyi mennyiségű savanyúsággal kárpótoltam magam a kihagyott főétel miatt, és be kell, hogy valljam, nagyon finom volt.

Aztán jött a szombat, anyu szülinapját ünnepeltük. A húgom tortát sütött, papíron Esterházy tortát, gyakorlatilag minden volt, csak az nem, a lényeg, hogy fantasztikus lett a végeredmény. Legalábbis nekem. De türtőztettem magam, azért az mégis csak tészta, meg krém... de azért vittem magammal (persze csak a férjemnek kóstolóba...).

Ma pedig... éhesen battyogok hazafelé a munkából. Ez a fázis terhesen nagyon veszélyes. Nem terhesen is az, mert az ember minden vackot képes megvenni, amiről azt hiszi, hogy kelleni fog. Terhesen éhesen ez már odáig fajul, hogy szegény édesanyám mindennemű próbálkozása arra, hogy épkézláb felnőttet neveljem belőlem, felesleges időpazarlásnak látszik, mert már a gyümölcspultot meglátva a boltban komolyan fontolgatom a dolgot, hogy ugyanolyan pofátlan leszek, mint sokan mások és biza csak az elfogyasztott élelmiszer csomagolását veszem meg a kasszánál. Csak hát azt mégsem illik, hogy megeszem a banánt, aztán megmondom, hogy mennyit üssön be a pénztárnál. Meg én mégsem vagyok olyan. Ezért szépen visszafogottan sétáltam oda a gyümölcsökhöz (Ne tolja már a banánok elé a kocsiját! Álljon a túloldalra, én gyümölcsöt akarok venni!), aztán amit éppen étkezésre alkalmasnak véltem, gyorsan bepakoltam. Azt tudni kell, hogy én egyébként szökőévente eszek egyszer gyümölcsöt, azt se azért, mert tényleg kívánom, úgyhogy ez rendkívül szokatlan tőlem. De amint már sokszor kiderült, a gyerek nem az én eszem szerint gondolkodik. Ami azért ijesztő, mert ha az apjára üt... ajajajaj... 

Három láda gyümölccsel felpakolva megyek a kassza felé, amikor megakad a szemem RAJTA. Igen, már láttam korábban is. Nem, nem az új kasszás fiúra gondolok. Hanem az eperre. Persze ép ésszel tudom én, hogy ami eper februárban terem, az minden, csak nem természetes, de hát olyan szép piros... és én most jobban szagolok, mint Edward, a vámpír és Jacob, a vadászkopó keveréke, rögtön megérzem azt a bizonyos érett eperillatot (amiből rögtön kiderül, hogy miért akciós). Kb. 20 perc gondos vizsgálat után megtalálom az egyetlen doboz ténylegesen használható terméket és óvatosan a kosárba helyezem, közben ügyelve annak törékenységére. És persze a kasszás lány figyelmét is felhívom rá. Mégiscsak AZ eperről van szó. Az olyan, mint a Szent Grál. Vagy jobb, mert meg lehet enni.

Hazaérek, ledobom a cuccot (Te jó ég! Felvásároltam az összes gyümölcsöt!), aztán fogom az epret, amit persze kézben hoztam, mint a hímes tojást, és józan eszemre hallgatva megmosom, mielőtt megeszem. És most itt ülök a gép előtt, az utolsó szem epreket bámulva, azon tűnődve, hogy vajon rossz néven veszi-e a férjem, hogy egy kisebb vagyont költöttem a gyümölcsre, én pedig egy szemet se hagyok neki. Akartam, tényleg. De aztán már csak 5 szem maradt. Aztán csak 4. Aztán... Na jó, ezt az egyet meghagyom neki. Már ha 1 percen belül belép azon az ajtón, különben így járt. 

Ez most egy rendhagyó bejegyzés, mert általában hétköznapokon semmierőm írni, de most kedvem támadt.

Szóval zajlanak az események, múlt héten a teljesség kedvéért kétszer is megnézhettem ultrahangon Bogyót (ezekről hétvégén bővebben). A lényeges most a vasárnapi pánik, amit mint első gyerekes szülők, példaértékűen teljesítettünk. Történt ugyanis, hogy pénteken volt egy kis barnázásom, amitől úgy megijedtem, hogy gyakorlatilag végigfeküdtem a hétvégét. El is múlt szépen, semmi pánik, a hangsúly azon a gyakorlatilagon van. Ugyanis vasárnap délután riadóztattam a férjemet, hogy a gyakorlatilagba nem beleeső tevékenységből adódóan én indulok a kórházba, mert vérzek. Leendő apuka szeme felpattant (1 órányi alvás után - éjszakás volt szegényem), már repült is a szekrény felé ruhát keresni. Addig én is szépen előkészültem, majd elindultunk. Útközben én majdnem a körmömet rágtam ijedtemben, ő meg nagy hirtelen elszívott 4 szál cigit és úgy rohant a kórház felé, hogy rá kellett szólnom, hogy lassítson már, nem bírom a tempót. Berohantunk a nőgyógyászati ügyeletre, éppen dupla szülés zajlott, várni kellett. Hadd ne mondjam, hogy a várakozás kemény 30 percében háromszor kaptam sírógörcsöt, mert hát mire gondol ilyenkor a leendő anyuka? A végeredmény: dokibácsi első pillantással levágta, hogy első gyerek lesz, de azért mindent szépen végigvizsgált, és megállapította, amit már első pillantásra is tudod (én viszont nem): csemeténk tökéletes körülmények között éli világát odabent, sőt, rengeteget fejlődött a keddi ultrahang óta. Egész konkrétan most már látszik. Megköszöntem, majd kirohantam a férjemhez, őt is megnyugtattam. Hazafelé úton dőltünk a röhögéstől, de csak hogy ne sírjuk el magunkat. Végül kaptam egy alkoholmentes citromos sört a hősies kórházi viselkedésemért. Sőt, úgy megijedtem, hogy a reggel óta kínzó hányingerem is elmúlt időközben.

Itt jegyezném meg, hogy áldott legyen minden természetgyógyász, de különösképpen az apósom. Hétfőn ugyanis, megtudva mindent a tüneteimről, elment nekem homeopátiás bogyókért, amiket lehet szedni terhesen is, majd elhozta nekem a munkahelyemre, hogy rögtön tudjam szedni. Nem igazán hiszek az ilyesmiben, de miután bekapkodtam egy csomót a cuccból, egész elviselhető lett a hányingerem. Sőt, ma este még éhes is voltam!

Szintén megjegyzendő tény, hogy amikor azt írják a nagyokos terheskönyvekben, hogy ne hagyjunk ki étkezést, az valóban egy hasznos infó. Történt ugyanis, hogy ma is szépen szedtem a bogyóimat, így tudtam valamennyit ebédelni, de aztán este még órát tartottam, ezért a vacsora ideje bőven kitolódott, én meg ugye nem ettem ebéd óta semmit. Nos, az óra is kitolódott, így kb. félidőben majdnem lefordultam a székemről az éhségtől és végül úgy vetettem rá magam a vacsorának szánt görög salátára, mint Predator a zsákmányára. De végül is elmondhatom, hogy mind én, mind a szörnynövendék elégedettek vagyunk.

Amikor első sarjunk jelenléte a hasamban nyilvánvalóvá vált, elkezdtem beceneveken gondolkodni. Konkrét nevet még nem tudunk neki adni, mert a férjemmel éppen háborúban állunk ezen a téren. Ő orosz, ezért orosz nevekben gondolkodik. Ami nem is lenne baj, én is benne vagyok, hogy orosz neve legyen a gyereknek, több nálunk is anyakönyvezhető, de azért tuti, hogy nem engedem, hogy Maximilián legyen. Csak a holttestemen át! Még van kicsit több, mint 7 hónapom meggyőzni az igazamról. És mivel mindig nekem van végül igazam, úgyis el fogja veszíteni ezt a küzdelmet. Hacsak nem áll elő felvállalható nevekkel.

Így hát a gyereknek kell egy becenév. Semmi baj, a Google jó barátom, beütöttem a kulcsszavakat, lássuk az eredményt: Pocaklakó, Babóca, Babuci, Pici... Mind szuperaranyos, de nem a mi stílusunk. A férjem alapból egy mogorva orosz, mint már említettem, aki ugyan privátban egy ölelgetni való medve (legalábbis nekem ez jut róla eszembe), de kb. sosem ejtene ki ilyen szavakat a száján. Kérdeztem, neki milyen ötletei vannak. Történész lelkem rögtön felsorolt nekem vagy 10 harckocsit, aminek "aranyos" neve van, ezért becézhetnénk úgy a gyerekünket. Elborzadtam. Én tényleg ennek az embernek szülök gyereket? Semmi baj, közbelépés megtörtént, a leendő apa le lett szavazva. 

Én is történész vagyok, ezért hasonló irányvonalon indultam el, de mivel tudom, hogy a születendő gyermekem nem örülne, ha mondjuk provenienciának becéznénk, elhessegettem a gondolatot. Viszont kezdtem kétségbeesni. Már két nap telt el, a cuki becenevek kiakasztanak, én meg nem tudok normálisat kreálni. Ekkor jött Bogyó. Csak hogy ti is értsétek: életem első kívánós gondolata a ribizlihez fűződik (a második meg egyébként az őszibarackhoz), ami óriási szívás januárban. Mondjuk a férjem így is elindult, hogy szerezzen nekem. Nem járt sikerrel. És hát a ribizli ugyebár bogyós gyümölcs... Bogyó. Ez cuki. Legalábbis szerintem. És úgyis hamarosan bogyó méretű lesz a poronty. Bogyó. Miért is ne? Aztán ha eléri a barack nagyságát, átnevezzük. Mi sem egyszerűbb.

Lelkesen meséltem a munkából hazaérő férjemnek, hogy íme, itt a gyerek beceneve. Ő néz rám szótlanul, felvont szemöldökkel, ami tudatja velem, hogy ő nagyon nincs megelégedve a választásommal. A T55 véleménye szerint még mindig jobb lenne. Gyorsan megvétózom, na nehogy már. Elkezdem Bogyót a nevén nevezni, lassan az apa is hozzászokik. Persze, hogy hozzászokik, van más választása? :)

Halálos nyugalommal értem haza a munkából január 13-án, mivel csak a hét végére vártam (vagy nem vártam) jeleket arra vonatkozóan, hogy sikerült-e. De este egy kis vérzésre lettem figyelmes, amiből rögtön levontam a következtetést, hogy bizony ez most nem sikerült, majd legközelebb. Másnap reggel meg is érkeztek a menstruációs görcsök. Aznap óránként jártam ki vécére és mint az őrült, figyeltem, hogy mikor jön meg. Nem jött meg. Este felhívtam anyámat (ő mégiscsak 4 gyereket szült, tudnia kell valamit), beszámoltam neki a történtekről. Bevallom, ekkor megint reménykedtem. Sose volt bajom a ciklusommal, sose voltam napokkal korábban görcseim, ezért ez nem illett bele a képbe. És hát mondogattam ugyan, hogy jó munkához idő kell, valószínűleg pár hónap sikertelenség alatt simán bekattantam volna. Anyu rögtön lebeszélt a dologról, szerinte majd csak következő hónapban kell összejönnie. Magyarázat: a gyerek skorpió lesz, az pedig csak akkor lehetséges, ha következő hónapban fogan meg. Abszolút tudományos. Én se fogadtam el.

Másnap beszéltem a húgommal. Ő is terhes, szintén tudhat valamit, nekem meg olyan tanács kell, amit szívesen hallgatok. Ő megadta. Kösz, húgi! Szerinte teszteljek. Én meg még várnék, nem akarok csalódni. Megbeszéltük, hogy majd hétvégén tesztelek, akkor nem kell mennem munkába, ráérek reggel elszórakozni vele. Bár azt is hozzátette, hogy ő bizony nem tökölne addig. Megértem, én se szívesen.

Aztán egy betegen is dolgozó kolléganőm mindent megváltoztatott. Szerdán elkezdett kaparni a torkom, csütörtök reggelre pedig teljesen ágynak dőltem. Munka kilőve, helyette pihenés, mert felkelni se tudtam, és várakozás, doki csak 4-től van. Délután elmentem a dokihoz, végigvártam a 3 órát (még jó, hogy korábban értem oda...), szerencsére nem influenza, "csak" egy vírus. Felírt egy rakat gyógyszert, pihenjek, majd ha meggyógyultam, mehetek vissza. 

Innentől kezdve nem volt mese, másnap reggel tesztelni kell már csak a gyógyszerek miatt is, addig nem mertem semmit bevenni. Maradt a C-vitamin és vizes borogatás. Anyu azért felhívott este, hogy ő is elmondja ugyanezt...

Reggel (reggel?) 4.16-kor ébredtem. Még mindig beteg voltam, nagyon, nem tudtam aludni. Úgyhogy kezdhetjük. A férjem még az előző kommentben említett beszélgetés másnapján elment a patikába és bevásárolt tesztekből, csak hogy legyen. Úgyhogy most leemeltem egyet, kiolvastam a használati útmutatót, megcsináltam. Állok, állok felette, fél percen belül kiugrik a kontrollcsík, csak úgy kiveri a szememet. Egyébként sehol semmi. Mindegy, azért várok egy kicsit, azt írják, 5 perc után értékelhető. Innék egy kávét, de elvetem az ötletet, már a gondolattól is rosszul vagyok. Helyette egy pohár narancslé mellett döntök, azt iszogatva sétálok vissza a fürdőbe, ahol majdnem félrenyelem az italt. Nagyon halványan, de bizony ott egy második csík is. Felveszem. Forgatom. Bizony, még mindig ott van. Visszamegyek pár perc múlva, megnézem. Még mindig ott van. A műveletet megismétlem még vagy 30-szor, majd kimegyek a telefonomért és felhívom a férjemet (éjszakás). Olvasgattam egy csomó remek szöveget, amivel el lehet mondani a férjnek, hogy bizony úton a poronty, ilyenkor bezzeg semmi normális nem jut az ember eszébe. Én a korai órát okolom, ilyenkor sohanapján keltem fel utoljára. Nem veszi fel. Hívom a másikat. Azt se. Írok neki e-mailt. hogy azonnal hívjon vissza. Közben beszélek anyámmal, ő is ébren van már, közlöm a nagy hírt. Örül. Végül is ő a nagyszülő, azt úgy szokás. Végre hív a férjem. Felveszem, majd mindenféle körítés nélkül közlöm, hogy pozitív lett a tesztem. Egy perc néma csend következik. Szerintem a reggeli beszállítások és elutazó vendégek mellett fel se fogta, hogy mit mondok. Tényleg így volt. Közölte végül, hogy az jó, majd letettük. Úgyis hamarosan végez, majd ha hazaér, megbeszéljük. 

2 óra múlva hazaért a férjem, már sokkal befogadóképesebbnek tűnt, de azért bizonyítékul odaviszem hozzá a tesztet (Igen, közben még párezerszer megnéztem, hogy nem tűnt-e el a csík. Sőt, a következő napot ezzel töltöttem.) Nézi, nézi, végül csak látja ő is. Ő is örül, most már tényleg. Gyorsan vesz nekem terhesvitamint, meg kb. mindent, amit csak akarok. Jó pasi.:)

A tesztet következő hétfőn ismételtem, ez már nyilvánvalóbb eredményt adott.