Eléggé úgy tűnhet, hogy feladtam a blogolást. Erről szó sincs, nemes egyszerűséggel csak időm nincs legépelni a gondolataimat. Pedig lenne bőven miről mesélni...

Egyszer még a beszoktatás kezdetén egy anyuka azt mondta, miután visszamegyünk dolgozni, csak félemberek leszünk. Félig fogunk tudni odafigyelni a munkánkra és félig leszünk ott a családunknak is. Már sosem lesz olyan meghitt és kiegyensúlyozott az életünk, mint előtte. Akkoriban én ezt még nem vettem komolyan, bár nekem óriási terveim voltak a jövőre nézve, amik természetesen nem megvalósíthatóak család-munka-egyetem mellett. Bizony. Ez így mind. Nem vagyok komplett, az biztos, de szebb jövőt szeretnék a családomnak, úgyhogy összeszorított fogakkal is, de teszem, amit tennem kell. Legalábbis pár évig, amíg végzek az egyetemmel.

Szóval én szépen elterveztem mindent. Reggel kelés, tökéletes ütemben történő készülődés, laza séta a bölcsibe, majd onnan munkába. Ott aztán meló, mint régen, aztán haza és játék a lányommal, este pedig egy kis romantika a férjemmel. Hétvégén lazulás, kirándulás, családlátogatás, csak semmi munka. Aha. Persze.

Már írtam, hogy rögtön az első héten bedőlt minden, sajnos később se lett jobb. Alig hogy véget ért a beszoktatás, elkezdődött a folytonos betegeskedés. Korábban sosem hittem abban, hogy létezik a 2 nap bölcsi-két hét otthon típusú betegséghullám, de most alátámasztom. Létezik. Hihetetlen, de tényleg létezik. Kezdtük egy szolíd megfázással, amit újabb és újabb felsőlégúti megbetegedés követett. Egyszer bekapott egy hányás-hasmenést is erre, amitől én is kidőltem, így az egész család itthon volt két napig, a férjem ápolt minket, én meg átmentem zöldségbe. Szerencsére a többit megoldottuk családon belül illetve szabadságokkal. Még jó, hogy alig vettem ki a felgyülemlett szabimból, mikor visszamentem dolgozni, így csak kevés táppénzt kellett igénybe venni. Ma is döbbenten nézem a bérpapírt 1-1 hét betegség után. Nem elég, hogy vagyonokat hagy az ember a gyógyszertárban, a tetejébe még döbbenetes összegekkel csappan meg az ember bére is, ha otthon mer maradni ápolni a beteg gyerekét. Nem akarok panaszkodni, azért így is megvagyunk, de ha szorosabb lenne a költségvetés, minden bizonnyal bajban lennénk ilyenkor.

No de térjünk vissza a munka világába. Egy félévet, azaz inkább 3 hónapot megoldottunk ketten a férjemmel, valamint a családot bevonva, de totál kikészültem a vizsgaidőszak végére. Határidős munkám is lett közben, a disszertációmmal is foglalkozni kellene, férjemnek változott a beozstása, úgyhogy emiatt az enyém is, hogy ne kelljen minden napra bébiszitter. Újabb változás, amihez nehezen tudtam alkalmazkodni, ráadásul az új rendszer mimatt hiba csúszott a gépezetbe: az esti óráim miatt nem érek oda a gyerekért a bölcsibe. Újabb változás következett be az életünkben: a bébiszitter. Errefelé csillagászati árban, de viszonylag könnyedén találhat az ember bébiszittert. A kínálat óriási, amit mi ki is használtunk és kifejezetten szakképzett személyt kerestünk a lányunk mellé. Nem mintha olyan rengeteg teendő lenne vele, nem akartunk angol mondókázást, se táncoktatást, se semmi egyebet, csak hogy hozza el a gyereket a bölcsődéből és legyen vele, amíg valamelyikünk hazaér. Ajánlás útján sikerült is találni valakit, akiért rajong a gyerek, láthatóan tuti választás. Egyedül nekünk, szülőknek fura, hogy egy kvázi idegen hozza haza a gyereket a bölcsiből és van vele, mert mi nem tudunk. Sose beszéltem erről a férjemnek, nem akartam benne is bűntudatot kelteni, de érezzük mindketten. Szerettük volna megoldani mi ketten, de egyszerűen nem megy, be kell vonni más embereket is.

Amikor már azt hittem, nem lehet rosszabb, jött az újabb pofon. Az egyik kollégám határidős feladata a nyakamba zúdult, gyakorlatilag lehetetlen küldetésként. Természetesen ilyenkor beteg a gyerek is, a férjem az új pozíciója miatt nem maradhat otthon, nekem meg ugye itt ez hátam közepére se kívánt borzalom... És van egy beteg gyerekem, aki nem mehet közösségbe. Itt jön a képbe a nagyszülő. Szerencsénk van, imádják a gyereket, ő is a nagyszülőket, imád náluk lenni, de... Azért én mégis borzasztóan érzem magam, hogy nem vagyok képes otthon lenni a beteg gyerekemmel és ápolni őt. Hiába dolgozok, mint egy gép, hogy kész legyen a munka, félig gondolatban mégis a lányomnál járok, aggódom, nehogy valami gond legyen. Persze ép ésszel felfogom, hogy jó kezekben van, de mégis... Azért mennyivel jobb lenne mindig a közelemben tudni.

Én, aki sziklaszilárd meggyőződéssel mentem vissza dolgozni, sokszor gondolkodom azon, hogy jobb lenne mégis itthon maradni még egy kicsit. Rossz látni, hogy folyton beteg a lányom, hogy délutánonként gyakorlatilag rám veti magát, mikor megyek érte, a csalódott arcát, mikor nem jut elég időnk játszani... Félember vagyok. Otthon is, a munkában is. De bármennyire is fáj, ez az egyetlen megoldás számunkra.

Tudom, tudom, már december van, én meg szeptemberben kezdtem, kicsit le vagyok maradva. De hogy lássátok, miért...

Pár nappal a bölcsikezdés előtt a játszótéren beszédbe elegyedtem egy többgyerekes, tapasztaltabb anyával. Bevallom, én már nagyon vártam, hogy visszamenjek dolgozni. Nagyon jó volt itthon lenni, élveztem ezt a két évet, de elég volt. Hiányzott a munkám, hiányzott a társaság, a szakmai kihívások, és az se elhanyagolható tény, hogy egyszerűen kevés voltam már a gyereknek. Napi 2x2-3 óra játszótér után is alig tudtam hazavinni, sírt a játszótársai után, én meg szörnyen éreztem magam, de azért a házimunkát is el kell valakinek végeznie. Szóval ez az anyuka, mikor izgatottan meséltem róla, mit hogyan fogunk csinálni, ha visszamegyek dolgozni, nemes egyszerűséggel a képembe röhögött. Szép elgondolás, de ezt így nem fogod tudni megvalósítani, mondta nekem.

Szptemberben belekezdtünk. Papírokat jó előre bevittem a munkahelyre, hogy legyen idejük intézkedni, kivettem a szabim egy részét a bölcsődei beszoktatásra, majd a beszoktatás utáni vasárnap szépen előkészültem az első munkanapra. Tudtam, hogy nem lesz már fél 7-ig alvás, mint gyerek előtt, meg komótosan a tömegben haladás, itt bizony haladni kell, ráadásul úgy, hogy magamon kívül egy 2 éves, nem mindig együttműködő gyereket is öltöztetnem, etetnem kell, időben beérni vele a bölcsődébe, majd átzötyögni a város túlfelére a munkahelyemre, mindezt úgy, hogy pontban 8 órára ott legyek. De azért bíztam benne, hogy minden remekül fog menni.

Nem így lett. Rögtön első reggel fél 5-kor felébredtem, mert annyira ideges voltam, hogy el fogok késni az első munkanapomon, hogy nem bírtam rendesen aludni. Felébredt a lányom is, őt se bírtam visszaaltatni, úgyhogy hajnalban kettecskén vártuk, hogy teljen az idő és indulhassunk. A lányom érezte, hogy itt valami változás lesz, tiltakozott Misi maci szatyorba gyömöszölése ellen, nem is beszélve az időben indulásról. Végül szoknyában, magassarkúban, halkan mormogva cipeltem végig a karomban a gyereket, a saját cuccomat és mindent, amit a bölcsibe kellett vinni. Itt fogadtam meg, hogy az elkövetkező pár évre inkább kicsit slamposabb leszek, de garantáltan nem fogok magassarkúban szórakozni, mikor sietnünk kell. Azóta van váltócipőm a munkahelyen. Lehet, hogy hülyén nézek ki reggelente elegáns ruhában, sportcipőben, de őszintén szólva nem érdekel. Úgyis lerúgom, amint beérek dolgozni, viszont nagyon praktikus, mikor reggelente a tiltakozó gyereket kell időre bölcsődébe vinni.

Első nap még nem tiltakozott a bölcsődében, amiért végtelenül hálás vagyok. Nem szerettem volna rögtön első nap késve érkezni. No de ami utána jött... Egy nap elég volt ahhoz, hogy megértse, ez bizony már így marad, apa megy érte délután és anya mostantól későn ér haza. Nem tetszett neki. Kb. két hétig minden reggel ment a tiltakozás, nem akart bemenni a csoportba, velem akart jönni. Borzasztóan éreztem magam, amiért ott kell hagynom, de sajnos nem volt más lehetőség. Szerencsére sose sírt. Nem tudom, mit tettem volna akkor, valószínűleg hagyok mindent a francba vagy sírok vele együtt én is. Mielőtt ezen kellett volna gondolkodnom, lezajlott az átmeneti vészidőszak és minden ment megint szépen. Hamar belerázódtunk a reggeli készülődésre és már gyakorlottan megyünk reggelente a dolgunkra.

A munkába visszarázódni könnyebb volt, mint gondoltam. Féltem, mi lesz így két év után, tudom-e tartani a lépést, nem felejtettem-e sokat. Két évig anyuka voltam, még akkor is, ha szabadidőmben igyekeztem foglalkozni a kutatásaimmal. Első nap kicsit fura volt. Örültem, hogy újra dolgozhatok, végre újra láthatom a munkatársaimat, még a munkámat is örömmel láttam újra. Első nap volt kicsit szokatlan, de másnap már újra gyakorlottan ültem le a munkámhoz, mintha nem is lett volna 2 év kiesés.

Otthon már nehezebb dolgunk volt. Megszoktuk, hogy otthon vagyok, mindent én láttam el a házban, mindig volt étel a hűtőben, főztem, mostam, takarítottam, minden kész volt, mire a férjem hazaért a munkából. Aztán minden más lett. Én értem haza később, a házimunka nagy része a férjemre szakadt. Az első két hét borzasztóan sikerült. Ő nem tudta, mit kell csinálni, én nem tudtam mindent észben tartani, úgyhogy úszott a lakás, a hűtő üres volt, ruhák vagy kimosva vagy nem... Kicsit megijedtem, hogy ez most már így lesz, folyton le leszünk maradva, semmi se fog már rendben menni. Aztán megtaláltuk a megoldást. Kísérletezgettünk és szépen lassan felvettük az új ritmust. Vásárlás hétvégén, előtte menüterv. A mosásra szépen ráérzett a férjem, már nem is kell szólni neki, hogy tegyen be egy adag ruhát mosni. Beszereztünk egy üzenőtáblát, erre írjuk fel az intézendő dolgokat, így minden sokkal könnyebb. Nem állítom, hogy nem csúszunk el itt vagy ott, de megtanultunk élni az új helyzettel.

Úgy gondolom, jól működő kis csapat vagyunk. Bár voltak nehézségek, túljutottunk rajtuk és most már megy minden, mint a karikacsapás. Sikerült úgy alakítani mindent, ahogy elterveztük, van elég közösen töltött idő, ugyanakkor a háztartással se maradunk le (nagyon). Fárasztó, azt elismerem, de nem gondolom, hogy akkora horror a munkába való visszaállás, mint ahogy azt másoktól hallottam. Legalábbis nekünk. Lehet, hogy másoknak nehezebben megy, én ezt nem tudhatom.

Ígértem nektek folytatást, végre van egy kis időm írni.

Szóval elérkezett a nagy nap, amikor először mentünk a bölcsibe. Én egész addig halál nyugodt voltam, mosolyogva meséltem a gyereknek a bölcsiről, a munkáról, az új életünkről. De azon a hervasztó esős hétfő reggelen úgy rendesen betojtam. Akkor tudatosult bennem, hogy itt a vége, nincs több szabadság, nem fogunk reggel a Városligetben reggelizni, ha úgy szottyan kedvünk, nem megyünk akár naponta játszóházba, és persze a legnehezebb az egészben: a gyerekemet kvázi idegen emberekre bízni napi 8 órára. Ettől teljesen kikészültem, nagyon aggódtam, hogy mi lesz. Mi van, ha történik vele valami és nem leszek ott? Mi van, ha kiszökik és elüti egy autó? (tudom, nem valószínű, de hát anya vagyok...) Szóval tök idegesen mentünk első nap a bölcsibe, nagy pakkal felszerelkezve, amiben a gyerek holmija volt. Cipők, ruhák, pelenka, zsák, stb. 

Az adminisztrációt letudva, a gyerek csoportjához vezettek minket. Rajtam semmi se látszott a reggeli pánikrohamból, mosolyogva léptem be az ajtón, de itt meg is kellett állnom. A lányom ugyanis egy tapodtat se mozdult a folyosóról. A szívem megszakadt a rémült szemei láttán, de itt kell erősnek lenni. Továbbra is mosolyogva lassan meggyőztem, hogy tulajdonképpen jó lesz neki ott bent. Így hát bementünk.

Első nap az ismerkedésről szólt, játszott, én végig ott voltam vele, kb. 1 óra múltán hazamentünk. Másnap kb. ugyanez, de itt már jó idő volt, kint játszottak az udvaron. Harmadik nap jött el a nagy pillanat, amikor is ott kellett hagynom. No nem mindjárt ott hagyni, csak kimentem kicsit, papírokat intéztem, addig ő játszott a többiekkel. Újra összefacsarodott a szívem, ahogy hallottam, hogy engem keres, én meg legszívesebben rohantam volna hozzá. De nem lehet. Nem sírt, tudomásul vette, hogy ki kellett mennem, játszott tovább. Ez óriási megkönnyebbülést jelentett nekem is. Ha jól érzi magát, az azt jelenti, jó helye lesz, amíg én nem vagyok vele.

Második héten maradt bent először hosszabb időre, itt már reggelire vittem és ott is hagytam pár órára, csak ebéd után jött haza. Másnap jött a meglepetés, kezdhettünk próbálkozni a bent alvással. Ez tényleg nehéz, sok más szülővel beszélgettem, míg kint vártunk, sokaknak csak többedik próbálkozásra sikerül. Úgy voltam vele, van még időnk, nem baj, ha nem akar rögtön ott aludni, majd máskor. De legnagyobb meglepetésemre telt az idő, hozták ki a nem alvó gyerkőcöket, az enyémet csak nem hozta senki. Kb. 1 óra múlva mosolyogva jött a gondozónő: elaludt. Meg is nézhettem, édesen aludt a kedvenc mackójával a karjában. 

Innentől nyert ügyünk volt. Gyakorlatilag másfél hét alatt teljesen beszokott a gyerek, sírás nélkül, gond nélkül. A végén már az apja ment érte, hogy azt is szokja, az is rendben volt. Simábban mentek a dolgok, mint remélhettem, amiért nagyon hálás vagyok. Nem tudom, mit csináltam volna, ha fél napot végigsírja miattam. Valószínűleg óriási bűntudatom lenne.

Ezúton emelném ki, mennyire örülök, hogy ebbe a bölcsődébe került a lányom. Nagyon szép, nagy udvarral, sok játékkal és ami a legfontosabb, türelmes, mosolygós, a gyerekeket szerető gondozónőkkel. Őszintén hiszem, hogy jó dolga van ott a lányomnak.

Végre túl vagyunk az első héten! No de ne szaladjunk annyira előre, először nézzük meg, mi történt korábban.

A sikeres felvételről szóló levélnél hagytam abba. Szóval nemrég megtudtuk, hogy sikerült a felvétel az állami bölcsibe, nagy sóhaj, hátradől. Volt pár napunk lélegezni, nem aggódni a bölcsi miatt. Legalábbis így kellett volna lennie. Nálunk az a roppant idegesítő szabály, hogy csak a szülői értekezleten, augusztus végén derül ki, ki mikor szoktat be, valamint mire van szükség. Mert ugye bölcsődéje válogatja, mit kell még vinnie a szülőknek, anyagi forrásoktól függően. Bár nálunk elég sötét képet festett az intézményvezető, azért ha összehasonlítom a listát más bölcsiével a környéken, meg kell mondanom, elég olcsón megúsztuk. Ruha, pelenka, egyéb alapfelszerelés ugye nem meglepő, ez mindenhol kell, magánban is (legalábbis errefelé). Ezenkívül igazából csak benti cipő, meg néhány apróság volt a listán, semmi nagy-kék-áruházas-textil-tépőzáras-békamintás-vízhatlan-előke vagy ilyesmi, aminek én roppant módon örültem. Így se két perc volt mindent összeszedni, jellel ellátni, ráadásul hétfőn reggel, szakadó esőben, egy szép nagy táska holmival érkeztünk a helyszínre, mintha csak táborozni küldtem volna a gyereket.

Ahogy a kellékek, úgy a bölcsődei díjak is helyszínenként változnak. Létezik gondozási díj, ami szerencsére nálunk nincs, illetve nem a szülők állják, de ez akár 20-30000 forint körül is mozoghat, ami egy szép kis összeg, tekintve, hogy ebben sok dolog nincs is benne. Aztán ott az étkezés. A jelenleg hatályos törvény sokak számára lehetővé teszi az ingyenes étkezést, nálunk mondjuk ez kiesik, így átlag 8000 forint a gyerek étkezése. Cserébe szerintem egész jó a menü, mondjuk nekem kicsit sok a napi kétszeri pékáru, de ugye ahány ház... Itt még nincs vége, hiszen egyéb felmerülő költségek is adódhatnak, ami a bölcsődék általában nem túl fényes anyagi helyzetre tekintettel szintén a szülők pénztárcáját terhelik. Sokan sokféleképpen reagálnak a csoportpénz szedésére, részemről ez egy teljesen megszokott dolog, nem is emlékszem óvodás-iskolás éveimből, hogy egyszer ne kellett volna fizetni. Szerencsére mi megtehetjük, hogy a havi 1000 forintos tételt egy vállrándítás kíséretében gond nélkül kifizessük, azért valljuk be, sokan napi szinten többet elvernek hülyeségekre (sokszor sajnos én is). Cserébe a gyerekeknek jut egy kis Mikuláscsomag, vagy új játék, szóval egy kis kedvesség, aminek örülhetnek. Máshol a tisztasági csomagot finanszírozzák belőle. Megint máshol programokat. Összességében, szerintem nem rossz dolog ez. Egy kis plusz, hogy csemeténk jól érezze magát, míg nem vagyunk vele.

A szülőin döbbentem rá, hogy igaz az az internetes pletyka, miszerint egyes szülők közt óriási harc dúl - kapaszkodj meg - bölcsis jelekért! Tőlem anno magánban is kérdezték, mik az elképzeléseim, milyen jele legyen a gyereknek, akkor ugyanúgy gondoltam, mint most, azaz tökmindegy. Nem látok bele semmi misztikus erőt, ami a gyermekem jövőbeli fejlődését segítené, számomra ez csak egy kis ábra, ami egyszerűsíti a lányom életét a csoportban. Annyi mindent kell megtanulnia, így könnyen megjegyzi, hogy x jel az övé, szóval ahol azt a jelet látja, az az ő cucca. Ennyi, semmi több. Mások szerint nagyobb jelentőséggel bírnak a jelek és emiatt alakul ki az a bizonyos harc. Mert ugye nem lehet a gyerek egy létra vagy levél, azzal menne a többi középszerű kölyök közé, az meg milyen már. Olvastam már olyat is fórumon, hogy egyesek ebben látják a gyerekük későbbi kudarcait az életben, azaz azáltal lett halálra ítélve a gyerek karrierje, hogy rossz jelet kapott a bölcsiben/oviban. Itt mondjuk megkérdőjelezném a szülő épelméjűségét. Nálunk szerencsére hamar lezajlott a dolog, a gondozónő önkényesen kiosztotta a jeleket - áldott legyen érte a neve! - , mi kaptunk egy olyat, ami szerintem éppen olyan átlagos, mint az összes többi, de van egy nagyon jó tulajdonsága: könnyű lerajzolni.

Bizony. Minden ruhába, cipőbe, egyéb textilre lehet rajzolni, ragasztani kis jeleket, ami alapján be tudják azonosítani, kié a holmi. Nem irigyeltem a babát meg repülőt meg egyéb - számomra - komplikáltabb rajzokat, amikor könnyedén rajzoltam fel a lányom fésűjét a cuccaira, és már kész is voltam. Ugyanilyen gyorsan zajlott le a jelek körüli vita a bölcsiben, amiért még egyszer, óriási köszönet a gondozónőnek. Egy ilyen szülői átlag 2-3 óra, néha több is, a fenének kell még egy vita a jelekről.

No de ott a másik kulcskérdés: ki mikor szoktatja be a gyerekét. 1-2 gyereknél több ugye nem kezdhet egy héten, ami szeptember elején rendkívül necces, mert sokan vannak úgy, mint pl. én, hogy szeptember közepén, bármi történjék is, menni kell dolgozni. Nekünk ismét óriási szerencsénk volt, pont azt az időpontot kaptuk, amit akartunk, így két hét alatt, kényelmesen szokik be a lányunk, én pedig a megadott időpontban kezdhetek végre dolgozni. Mi van, ha ez nem sikerül? Ha szerencséd van, rugalmas a bölcsőde és segítenek időben beszoktatni. A lányom ilyen helyre jár. Sajnos van olyan is, ahol nagy ívben tesznek a szükségleteidre, aztán oldd meg, ahogy akarod. Gőzöm sincs, más hogy csinálja segítség nélkül, jó eséllyel sok-sok anyázással és munkahelyi vitával. Mert ugye nem olyan könnyű augusztus végén kapálózni, hogy bocsika, mégse lesz jó az a szeptember közepe, kellene még két hét... 

Kicsit elkalandoztam... Kb. ennyi, amit előzetesen tudni érdemes. Persze egyoldalú ez a leírás, én leginkább csak a saját példánkat látom, de azért az alapokról tájékoztatásul szolgálhat. Legközelebb pedig már tényleg rátérek a tényleges bölcsődei életre, ígérem.:)

Mivel nálunk most vált aktuálissá a kérdés, gondoltam, csinálok egy többrészes sorozatot a bölcsődékről, kezdve a jelentkezéssel. 

Szóval mikor elérkezik a munkába állás időpontja... Oké, ezt kezdjük újra. Mikor a pároddal gyerekvállalásra adjátok a fejeteket... Túlzónak tűnhet, de sajnos igaz. Hacsak nem egy kis lélekszámú településen éltek, ahol úgy fogdossák össze a bölcsődés korú ifjakat, hogy ne zárjon be az intézmény, nagyon kevés az esélyetek arra, hogy rögtön bölcsődei férőhelyhez jussatok. Sajnos elég kevés a bölcsőde, annál több a férőhelyekre igényt tartók száma. Felénk már egészen kicsiket is beadnak, 2 éves kor felett pedig még égetőbbé válik a probléma. Akkor ugye lejár a GYED (már aki jogosult rá), aztán marad a huszonezres GYES, ami kb. a gyerek ellátásra elég vagy éppen arra sem, az átlag magyar pedig nem rendelkezik olyan fizetéssel, hogy röhögve ellegyen a család egy fizetésből, amíg felveszik a gyereket az óvodába.

Szóval marad a bölcsőde. A szerencsések ugye besétálnak a legközelebbibe, kérnek és kapnak is rögtön helyet. Tesóm például így járt, hirtelen jött a bölcsikezdés, de szerencséjükre pont akadt hely a gyerkőcének. Máshol várólista van, azaz bejelentkezel x idővel korábban és ahogy sorra kerülsz, mehet a gyerek bölcsibe. Itt nem árt már terhesség alatt gondolni erre, néhol tényleg több évig kell várni, hogy férőhelyhez jusson a család. 

Nálunk központi rendszer van érvényben, azaz évente egyszer van felvételi, mindenkinek ugyanakkor, egyébként várólista van, ami vagy bejön, vagy nem (inkább utóbbi). Bár elég sok a bölcsőde a kerületben, még mindig borzasztó kevés a férőhely ennyi gyerekre. Mi magabiztosan végigjártuk az utat: nyílt nap, jelentkezés, majd hetekig ültünk a fenekünkön, várva az eredményre. Biztosra mentünk, minden környező bölcsődébe jelentkeztünk. Nem kerülhet porszem a gépezetbe, ugye? Végül is nem vagyunk milliomosok, én közalkalmazott is vagyok, lehet tudni, mennyi az annyi. Szóval nem keressük magunkat halálra, ezért biztos voltam benne, hogy három bölcsődéből egy csak bejön.

Nem így lett.

Elutasítottak minket mindháromból, de megtisztelve érezhettük magunkat, mert találtak nekünk egy másik helyet - a kerület túlsó végén. Nagy sóhaj után számolgatni kezdtünk. Ha be akarok érni dolgozni, reggel 5-kor kelek, kiugrasztom a gyereket az ágyból, félkómásan összekészítem, több, mint egy órát utaztatom, fél 7-kor legkésőbb leadom, majd rohanok dolgozni (újabb 1-1,5 óra). Hazafelé ugyanez, ha az apja nem tud előbb eljönni, azaz jó eséllyel zárásra se érek oda, amiért persze nincsenek oda, érthető okokból. Őszintén szólva én se. 2 éves lesz a gyerek, nem szeretném, ha napi 12-13 órát lenne úton, ez kínzás. 

Újabb sóhaj, hely visszamond. Majd valami lesz, gondoltuk. Beadtam a fellebbezést, megírtam minden nyűgömet, hátha meghatja a tisztelt bíróságot. Közben körbenéztünk a környéken, milyen egyéb lehetőségünk van. A munkahely szerint illetékes bölcsik szintén ki voltak lőve, ekkor már június vége volt, esélyünk se volt szeptemberi kezdéssel állami helyre. Szóval maradt a magán. A környéken kettő is van, mindkettő szuper állítólag, van minden, ami egy ennyi idős gyereknek nem kell, angol, néptánc, stb., mindenki kedves, jó a kaja, mindez potom 70000 forintért. Újra nagyot nyeltünk. Szép és jó, de hacsak nem keres valaki annyit, hogy mellényzsebből kipengeti ezt az összeget (mi nem), akkor azért eléggé érzékenyen érinti a családi kasszát. Másik hátulütője, hogy fél 8-8-kor nyitnak, ami a mi munkarendünk mellett nagyon nem megfelelő, hacsak nem találják fel sürgősen a teleportot. 

Szerencsére mielőtt eldőlt volna, hogy a férjem vagy én álljak prostituáltnak egy kis mellékesért, megjött a fellebbezésre a válasz. Sikerült. Ugyan csak a legtávolabbi helyre a három közül, de bent van a lányunk. És itt más nem is számít. Anyagiakról később, fizetni itt is kell, legalábbis nekünk, de azért jóval szolidabb összeget, mint magánban. Ráadásul időben nyitnak, így beérek dolgozni, és a munkahelyhez is közelebb van, odaérünk a gyerekért. 

Sajnos sokan vannak, akik nem ilyen szerencsések. A jelentkezésnél sok tényezőt nem is vesznek figyelembe, például hogy mennyiből gazdálkodik a család, mikor jár le a GYED, kinek van veszélyben a munkahelye, szóval hogy kinek lenne égetőbb szüksége a férőhelyre. Ellenben plusz pontot ér a testvér, különösen, ha abba a bölcsődébe járt ő is, valamint ha csak egy név szerepel a jelentkezési lapon, jelezve ezzel hogy nagyon szeretnék azt az intézményt. Ez utóbbit én se tudom hová tenni, főleg mivel teljesen más hangzott el a nyílt napon. A lényeg, hogy ez se jobb rendszer, mint a többi. A várólistánál legalább tisztán látszik, ki mikor kerül sorra. Itt pedig olyan érzése támadhat az elutasított szülőknek, hogy találomra választottak ki x jelentkezési lapot, azok a gyerekek bekerültek, a többi nem. Legalábbis ha hozzáadjuk a játszótéri beszámolókat, tényleg semmi értelme nem lesz az állítólagos pontrendszernek.

Nem panaszkodni akarok. Mi végül is jól jártunk ezzel a hellyel. Nemrég kezdett a lányom, eddig abszolút pozitív a véleményünk. Talán jobb is volt így... 

Foly. köv. hamarosan

Mi ütött az én imádni való, tündéri lányomba? Nem én vagyok az egyetlen, aki felteszi ezt a kérdést magában, amikor egyszer csak beköszönt a dackorszak. 

Tulajdonképpen egész jól alakultak a dolgok. A nagy mozgásfejlődési időszak lezárultával könnyebbé vált az élet. Kijöttek a szemfogak, végre alhattunk éjjel, legfeljebb egyszer kellett felkelni. Nem volt folton frusztrált a gyerek, ha valami nem úgy sikerült, ahogy ő gondolta. Egy szép, békés időszak volt így visszatekintve. Egyre okosabb lett a lányunk, bár még nem beszélt, de így vagy úgy megértette magát velünk. 

Aztán egy nap valami megváltozott. Voltak kisebb hisztik korábban is, nem meglepő, de jól kezeltük őket. Őszintén hittük, hogy miénk a bölcsek köve és már-már gratuláltunk egymásnak a sikeres gyerekneveléshez. Persze tudtuk, hogy jó gyereket "dobott a gép", nagyon szeretett segíteni, öröm volt vele a házimunka is. Egészen addig a bizonyos napig. Kezdődött minden a reggeli tejital mizériával. Korábban megcsináltam neki a reggelit, odaadtam, majd mentem kávét főzni, ő pedig békésen leült és elfogyasztotta a saját kis italát, majd még az üveget is visszahozta nekem a konyhába. Tökéletes, ugye? Azon a bizonyos reggelen el se volt hajlandó venni tőlem az üveget. Letettem az asztalra, mire földhöz vágta magát. Nem adtam oda neki az üveget. Én szemét dög. 

Aztán ott volt a pelenkázás. Szólt, hogy csereidő van, elmentünk pelenkát cserélni, majd vissza játszani. A jelzés megmaradt, ugyanakkor a pelenkacsere rész kész rémálommá vált. Amint látja, hogy indulnék a szobába, elsuhan a lakás másik felére. Ha utána megyek, megint menekül. Mikor végre elkapom (mert a hagyom, hogy majd jöjjön nem válik be), óriási visítás közepette csapkodja magát a karomban és mindez eltart a pelenkacsere végéig.

Akárhová megyünk, a hiszti rendszeres. Mert nem viheti haza más gyerek játékát. Mert nem jó irányba megyünk. Mert odaadtam az üveget. Mert nem vette el az üveget és én nem tartottam neki, amíg úgy érezte, el akarja venni. Mert süt a nap. Mert hétfő van. Naponta tucatszor, a legkisebb baromságok miatt képes felhúzni magát és a földön fetrengve visítani.

Megoldás? Az okosak szerint van többféle. A legfontosabb és legnehezebb a türelem. Igazából ahogy telik az idő, a szülő megszokja a mindennapos hisztiket, kicsit könnyebbé válik a dolog. Az elején bejött a figyelemelterelés, de azóta okosabb lett, már nem hagyja magát. Ami nálunk bejött, az az, hogy nem kerítünk nagy feneket a dolognak. Nincs körbeugrálva, nyilván ha valami baja van, megoldjuk, de ha csak egy kell az üveg-nem kell az üveg hisztiről van szó, én intézem a dolgomat, mintha mi sem történt volna. Ő figyel, kíváncsi, hogy elér-e valamit. Nem? Akkor jó. Feláll és mintha nem is hisztizett volna, megy tovább a dolgára. 

Nehezebb emberek között. Ha mondjuk a boltban jön rá a miértnemveszünkmegmindent hiszti, biztos akad 1-2 arra járó vásárló, aki megáll mellettünk és csóválja a fejét. Na, ez az igazán idegesítő, főleg ha még kritizálják is a gyereket, mert ugye a sajátjuk sose csinált ilyet. Persze. Jönnek a kéretlen tanácsok elzárásról, verésről, és persze te vagy a hülye, ha minderre legjobb esetben is teljes döbbenettel reagálsz. Igen, tudom, régen más világ volt, ezek a mai gyerekek, blablabla. A saját esetünkből kiindulva (tudom, egy gyerek nem tesz szakértővé, de az adott gyerekre levetítve működik), sokkal hasznosabb megtanulni kezelni az indulatokat és ezzel irányt mutatni a csemetének. 

Nehéz? Baromira. Ha épp front van, fúj a szél, a Rózsika néni piros szoknyát vett fel, szóval ha átlagon felülien vacak napja van a gyereknek, mellette te mondjuk épp a havibajjal küzdesz vagy hulla fáradt vagy, stb., akkor főleg. Nem hazudok, néha elpattan a húr és kicsúszik a számon olyan, aminek nem kellene. Igyekszem javítani ezen. Egy ideje újra járok sportolni, nekem ez a mankóm, de persze tudom, hogy nem mindenki olyan szerencsés, hogy el tud szabadulni egy kis időre a gyereke mellől. 

Sorstársak, kitartást! Lesz ez még könnyebb is. 

Köszönöm az emlékeztetőt, nem vesztem el, csak borzasztó komplikált az életünk mostanában. De erről majd a következő posztban. 

Itt a nagy betegségszezon, ami sajnos minket sem került el, hiába a sok vitamin, kézmosás, stb. Általában remekül bírom a betegségeket, kivéve ha olyasmit nyalok be, amitől egy zöldségével egyenértékű mozgásra vagyok képes. Ez történt januárban is, amikor egy átkínlódott éjszaka után szembesültem azzal az aprócska problémával, hogy komolyabb erőfeszítést igényel felkelni reggel, nem hogy még a napi teendőket is ellátni. A férjem dolgozott, ráadásul kora reggeltől késő estig, szabit nem tudott kivenni. Na, itt kezdődik a baj.

A reklámok ugyan azt hangoztatják, hogy anya összeönt egy adag port némi forró vízzel, azt betolja és mosolyogva megy a dolgára. A való élet azért ennél komplikáltabb, főleg ha előző éjjel anya a vécén görnyedt órákig. A jó hír, hogy nem tartós a baj, a rossz, hogy túl kell rajta esni, nincs mese. Persze, folyadék, diéta, millió egyéb praktika, de semmi se rövidíti le a betegség idejét.

No, reggel kikapartam magam az ágyból, a gyereket ugyanazzal a lendülettel kikaptam a kiságyból, amíg még bírtam állni, majd közöltem vele a hírt, miszerint gáz van, anyád átment zombiba, úgyhogy ma megtapasztalod a spártai nevelést, mert mást nem tudok csinálni. Pont akkora mázlim volt, hogy senki se ért rá átjönni segíteni, csak délután, úgyhogy addig is valahogy el kellett tölteni a napot. 

A gyerek jól vette az akadályokat, nem kislány már, elsőre felfogta, mi van. Benyomta a reggelit, amíg én erőt gyűjtöttem a kanapén, aztán még a cuccait is elvitte a mosogatóhoz, hogy segítsen. Igaz, hogy majdnem kidobta a tányérját nagy igyekezetében, de akkor is édes volt.

Délelőtt úgy döntöttem, egyéni elfoglaltság lesz, azaz én átmegyek zöldségbe, a gyerek meg szétszedi a lakást. Ez működött is kb. 10 percig, akkor vágta le a lányom, hogy itt nem lesz várépítés, se játszótér, viszont új játékot játszunk: kórházasdit. Meg kell hagyni, kiváló nővérke a csaj, talán kicsit túlzottan is. Leült mellém, simogatta a karomat (amíg én pánikoltam, nehogy ő is elkapja), később odahozta az itatópoharát, kis híján be is nyomta a számba. Valahonnan kerített egy félig megrágott kekszet (feltehetően az etetőszék mögül, ott dugdossa a tartalékot), amit tízórai gyanánt kínált, és még a Szundidögöt is nekem adta, pedig azt aztán soha senkinek, csak gyógyuljak már meg. 

Szerencsére könnyű lekötni a gyerek figyelmét, szereti a könyveket és a mágneses rajztáblát, azokkal a fél délutánt sikerült kihúzni nagyobb erőfeszítés nélkül. Ilyen helyzetekre ajánlom még a rajzolást, a kicsi a rakást, illetve bejöhet még a gyerkőc ugráltatása mindenféle egyébként nem szükséges tárgyért (már amennyiben a gyerek vevő rá). Én ilyen helyzetben simán fordulnék az egyébként hanyagolt elektromos bébiszitterekhez is, pl. tévé, amennyiben az legalább fél percre lekötné a lányomat. De nem így van. Örüljek vagy ne, nem tudom, minden esetre megoldottuk a problémát.

A többi napi teendő pedig a lehető legegyszerűbben lett megoldva. Házimunka magasról letojva, ebédre mindenki evett, amit talált a hűtőben, pelenkázás a kanapén, ahová felmászik a gyerek és nem kell emelgetni. Tulajdonképpen egész jól sült el az egész, pedig reggel még halálra görcsöltem magam, hogy mit fogok csinálni, amíg ideér a felmentősereg. Szerencsére az ilyen pici gyerekek is nagyon okosak, a lányom is rögtön megértette, hogy ez most nem az ő hisztinapja, néha anya is kidől, ilyenkor jobb nyugton lenni és kivárni. Tényleg egy rossz hangja nem volt egész nap, amiért nagyon hálás vagyok. 

Másnap pedig (csodapor nélkül is), mehetett minden a megszokott módon.

Boldog Új Évet!

Itt a január, hó, rénszarvasok, Bogyólány pedig 15 hónapos lett. Túl vagyunk az ünnepeken, rokon- és barátlátogatásokon, én részemről reménykedtem egy kis nyugalomban, de az kisgyerek mellett kb. annyira valószínű, mint nyerni a lottón. Az évet mindjárt betegséggel indítottuk, végigment az egész családon, úgyhogy újév kedvéért egy hétig nem aludtunk. A férjem ugyan jófej volt és megígérte, hogy felkel a gyerekhez, de mivel képtelen voltam kirugdalni az ágyból, magától meg nem kel fel ágyúdörrenésre sem, végül én éjszakáztam a gyerekkel, akinél minden trükkön ellenére se akart múlni a nátha. Most lekopogom, de végre jobban van. Szerencsések vagyunk, mert ritkán beteg, de ilyenkor azért hálát adok, hogy csak egy gyerekünk van, mert egy rémálom a nyűgös gyereket rávenni arra, hogy legalább kicsit maradjon nyugton és pihenjen, aludni nem akar, enni meg még annyira sem, az egész világot utálja és vele együtt én is. Aztán mikor végre jobban van és visszatérünk a mindennapi kerékvágásba, összeteszem a két kezem, hogy ilyen nyugis gyereket dobott nekünk a gép. Tulajdonképpen, ha minden rendben van, egy igazi álomgyerek. 

Most, hogy végre nagyobb, én is nagyon élvezem az anyaságot. Sokkal jobban meg tudja értetni magát, ami azért jól jön, mert én borzasztó távol estem a szuperanyu típustól. Sokszor olvasok babás fórumokat esténként, hát le a kalappal mások előtt. Én rendesen megszenvedtem a kisbabás időszakot a férjemmel egyetemben, egyikünk tanácstalanabb volt mint a másik, sokszor csak pislogtunk egymásra, ha nem tudtuk, miért sír a lányunk. Most már mutogat, ha valami kell neki, 1-2 dolognak neve is van, így sokkal könnyebb a kommunikáció. A napirendet kívülről fújja, este pl. amikor elérkezik a vacsora és fürdetés ideje, odaviszi az etetőszéket az asztalhoz. Most pár napig kettesben voltunk-vagyunk, rengeteget segít nekem a gyerek. Hozza-viszi a dolgokat, odamegy a porszívóhoz, ha orrot kell szívni, a szemetet kidobja (meg néha mást is), a kiürült cumisüveget is odahozza mosogatni. Karácsonyra kapott saját takarító felszerelést és minikonyhát, mindkettő nagyon jó ötlet volt, mert imád utánozni, jön velem és segít. Nagyon cuki.

Karácsonyra egyébként megkapta a játékbolt azon felét, ami még nem volt, így van a lakásban csúszda, hintaló, millió plüss, duplók. Az interaktív játékokat kb. kidobhatjuk, mert rájött, hogy semmi mást nem tudnak, mint zenélni, ha megnyomja őket, az meg nem érdekes. A formabedobó szintén nem, egyszerűbb szétszedni és a tetején bedobálni a formákat, minek vesződni vele. A csúszda és a hintaló nagyon tuti, mert a felgyülemlett energiáit tökéletesen le tudja vezetni velük, a kirakósokkal egyelőre csak mi, szülők játszunk. Tiszta olyan érzés, mint Ikeás bútort összerakni, valami mindig hiányzik, hiába van előttünk a kép, hogy hogyan is kellene kinéznie. Ami most még nagyon érdekli, azok a könyvek, rengeteg van neki, hurcolja őket egész nap, mutogat, olvasok neki, nagyon élvezi. Meg a mágnestáblát is. Főleg én rajzolok, ami sok jót nem jelent, mert a rajztudásom megrekedt a virág-macska-fa (brokkoli?) háromszögben. Illetve tudok még univerzális állatot is rajzolni, ami bármelyik négylábú lehet. Apja már kreatívabb, ő pl. a múltkor magát rajzolta le, ahogy fut a busz után.

Azért a hisztik még mindig megvannak, sőt, ha jól olvastam, még csak most jön majd a neheze. Így is földhöz vágja magát, ha valami nem tetszik neki, de már kevesebbszer, mint korábban. Gondolom rájött, hogy nincs értelme, eredménye nincs, ha viszont kint csinálja, még a keze is koszos lesz. Jut eszembe, kint lét... Leesett a hét elején a hó, amikor jobban lett a gyerek, rögtön mentünk ki megnézni, én gyerekként imádtam a havat. Az első 1-2 percben még neki is tetszett, szép volt, fehér volt, de mint kiderült, hideg is volt. Na, innentől kezdve köszönte szépen, nem kért a hóból. Undorral az arcán sétált előre és majdnem ugrált örömében, mikor végre bementünk. Aznap a húgoméknál voltunk, ő is örült a hónak, meg is említette, hogy délután ki kellene menni a gyerekekkel játszani. Ha a pillantással ölni lehetne, a húgom már nem élne.

Ma végre elkezdett olvadni, megkockáztattam még egy nagyobb sétát, amíg elmentünk a laptopomért. Még a buszhoz se értünk el, a gyerek elesett, aztán ha már a földön volt, még végig is gurult a sárban. Szerencsére csak az egyik oldala lett tiszta sár, visszamenni nem volt időnk, úgyhogy így mentünk el a szervizbe. Szeretem ezt a ruháját, vízhatlan, könnyen szárad, 1 perc áztatással kint van belőle minden folt. Igazi téli ruha. No de itt nem állt meg, hazafelé elesett és féktelen ordításba kezdett. Nem, nem az esés miatt. Hanem mert:
1. Koszos lett a keze.
2. Leesett a ropi. Utóbbi kb. annyira fájhatott neki, mint nekem mikor nem mentem át egyetemes középkorból. Minden praktikát bedobott, hogy elkunyerálja a velünk szemben ülő kisgyerekes anyukától, aztán leesett. Véget ért a világ.
Percekig csak álltunk, letöröltem a kezét, de meg kellett siratni az elhullott ropiszálat. Aztán elkezdtem hazafelé terelgetni, amire a válasz egy újabb földhözvágós hiszti lett, úgyhogy mire hazaértünk, úgy nézett ki a gyerek, mint aki sárban fürdőzött. Itt jelzem, hogy tiszta ruhában indultunk el. Most pedig mosok mindent, ami rajtunk volt, mert én sem úsztam meg tisztán.

Sok csúnya megjegyzést kapunk a gyerek kinézete miatt, no de mit lehetne tenni? Csak nem zárhatom ősztől tavaszig a lakásba.

Elnézést kérek a hosszú hallgatásért, közelednek az ünnepek, sok a dolgom.

Időközben Bogyólány nő, mint a gomba, tegnap lett 14 hónapos. Mostanában egyre többször jut eszembe, milyen picike is volt valamikor és azóta milyen sokat fejlődött. Valahol az első szülinapja körül kezdődött a nagy változás. Persze addig is történt ez-az, de akkor rohamos tempóban beindult a mozgásfejlődése és a kifejezésmódja és rengeteget fejlődött. 

No de kezdjük az elején. Hosszú várakozás, millió próbálkozás után, végre elindult. Én naivan azt gondoltam, innen már csak könnyebb lesz, eszembe se jutott, hogy a neheze csak most jön. Eleinte esett, nem sokat, rengeteget. Komolyan gondolkodtam rajta, hogy Karácsonyra bukósisakot kap, mert minden lehetséges helyre felmászott és persze le is esett. Elbotlott a játékokban, az asztal lábában, a saját lábában, felborította a széket, a ruhaszárítót... És még sorolhatnám. Szerencsére a bukdácsolós korszaka lassanként már csak emlék. Nagyjából az elindulásával egy időben jött rá, hogyan kell felmászni a kanapéra, ami nem kevés riadalmat okozott, ugyanis addig már nem jutott el a gondolatmenetben, hogy le is kell jönni, illetve ha leugrik a kanapéról, az fáj. Ez utóbbihoz kellett egy hasas a szőnyegre, de azóta csodás módon le tud mászni. 

Nem szeretem azt mondani, hogy értelmesebb lett, szerintem eddig is az volt, de jobban ki tudja fejezni magát. Ha szomjas, megkeresi az üvegét, ha nem éri el, mutogat, hogy vegyem észre. Kiszolgálni már nem kell, elintézi azt ő maga. Sokat mondogatja, hogy "mama", én pedig tök büszke voltam rá, hogy nevemen szólít, míg rá nem jöttem, hogy nem engem illet a megszólítás, hanem az élelmiszert. Ha ennivalót lát, rögtön elordítja magát, hogy "mama", ugyanez történik, ha elfogy előle a vacsora és még kér. Az apja újabban "papa", engem pedig a felettébb megtisztelő "hé, te!" megszólítás illet. Kicsit messze van az "anya"-tól, de lehet még belőle valami. 

Étkezések tekintetében is előrébb vagyunk a nagy semminél, szilárdabb ételeket önállóan elfogyaszt mindannyiunk nagy örömére (nem túl kellemes a gyerekbe kanalazni az ebédet és közben bekapni pár falatot, hogy a rabszolga se haljon éhen), a kanalas dolgoknál még nem teljes a siker, már beleteszi a kanalat a tálkába, ki is veszi a kaját, de valahogy mindig elakad vele a tálcán, mert oda le lehet dobni és beletenyerelni, ami ezerszer jobb a megevésénél. Azért ha tényleg éhes, ezzel nem szórakozik, csak tolja előre a fejét, hogy minél előbb elérje a kanalat. Már jelez akkor is, ha ebéd vagy vacsoraidő van, odatolja az etetőszéket az asztalhoz és nem tágít, amíg nem kap enni, ha kész az étel, ha nem. Fő a határozottság. 

Most zenghetnék ódákat a gyermekem zseniális képességeiről, hogy már mi mindent csinál ezeken túl, de nem fogok. Igazság szerint Bogyó tökéletesen átlagos gyerek, azt tudja, amit egy ennyi idős gyerektől el lehet várni. Nem szaladt 7 hónaposan (tudom, hogy minden más gyerek igen), nem tud számolni, nem szaval Petőfit, csak olyan, amilyennek 14 hónaposan lennie kell. Kellőképpen eleven, imád másokat ölelgetni, porszívózni és táncolni. Újabban mondjuk a headbang és a csápolás a menő nála, de azt akár Bartókra is nyomja.:)

Hát itt vagyunk. A lánykánk 1 éves lett, én pedig nosztalgikus hangulatomban vagyok már napok óta. Végignézem az elmúlt egy évet, mérlegelem, mit csináltunk jól vagy rosszul.

Kezdődött ugye a szüléssel. Én, mint minden tájékozott leendő első gyerekes anyuka, komplett tervvel érkeztem a kórházba. Lelkileg totál felkészültem, indulhat a buli! Elképzeltem, ahogy teljes harmóniában adok életet a gyermekemnek, mindezt röpke pár óra alatt (a gondolatok ereje csodákra képes), miközben mosolygok, pocakot simogatok, lazán sétálgatok. Se fájdalomcsillapító, se vágás, csak a háborítatlan magány. Hát hogyne. Az első 24 óra kb. így is telt. Fájt, rohadtul fájt, de a gyerekért mindent. Kemény vagyok, megcsinálom. Aztán jött a hideg zuhany: harmónia ide, homeós bogyók oda, itt bizony alig történt valami. Hát, kösz. Oxitocin, injekció, üljön a labdára, sétálgasson... Közben lassan 30 óra is eltelt, kínomban az ágy szélét markolásztam levegőért küzdve, a férjemet tucatszor hajtottam el a jó büdös francba, ha csak meg merte kérdezni, mit segítsen, közben ígérgettem, hogy soha többé nem fekszem le vele, egyébként is most meghalok, valaki lőjön fejbe. De nem akartak. Viszont felmerült a császár gondolata, mivel csak nem jött a gyerek, én meg bőszen rábólintottam, félelem ide vagy oda. Csak húzzák már ki belőlem a kölyköt! Végül az injekció hatott és mire feleszméltem, túl is voltunk rajta. Kezdeti pánik után nyugalom, gyerekkel minden rendben, éppen visított a másik szobában. 

Itt jött volna az a bizonyos egymásra találás, ahogy betolják vissza mellém, én pedig meghatódottan könnyezek a gyermekemet nézve, miközben mennyei kórus zengi énekét a fejünk felett. Ez is csak humbug. Valójában nem voltak könnyek, nem volt ének, csak egy kis idegen, akivel nem igazán tudtam mit kezdeni. Ő sem velem, sőt, már a kórházban eltökélte, hogy pokollá teszi az életemet. Ordított, ha csak a közelébe mentem, bezzeg a kedves csecsemős nővéreknek gond nélkül szót fogadott, dicsérték is, milyen jó gyerek. Úgy tűnik, csak engem tisztelt meg a hajnali ordítással, miközben az Istenért se akart enni. De ilyenkor jött a szakszemélyzet és láss csodát!, a gyerek már evett is.

Odahaza rendeződni látszott a helyzet, én legalább pár órát tudtam aludni, és végre fel tudtam állni hosszabb időre. Örök hála édesanyámnak, aki egy hétig nálunk lakott és minden jó tanáccsal ellátott minket. A gyerek is megkedvelte, olyannyira, hogy mikor végül anya elment, kétségbeesett zokogásban tört ki. Szerintem akkor jött rá, hogy ez a két idióta (férjem és én) vagyunk az illetékes lakótársak, addig legalább a remény megvolt, hogy ez csak tévedés. 

Elkezdődött a közös életünk, most már hármasban. Mint írtam, mindennek utána jártam szülés előtt, sziklaszilárd elveim voltak, de ahogy a mondás tartja, lett egy gyerekem. Én voltam az, aki két nap visítás után cumiért könyörgött, éjszaka, mikor már állni alig bírtam, betettem az ágyba magunk mellé, hátha... Csak sajnos, mint kiderült, a gyereknek is vannak elvei, ő pedig úgy döntött, nem kell cumi, aludni pedig csak és kizárólag úgy hajlandó, ha közben mászkálok vele, ő ugyan nem fekszik az ágyunkba. Pár hét szenvedés után eljutottunk arra a szintre, hogy ketten pelenkáztuk a gyereket éjszaka, mert se a férjem, se én nem voltunk beszámítható állapotban a kimerültségtől. Kiderült, hogy nem csak a filmekben történhet meg az, hogy anya kávét készít tápszer helyett, illetve hogy a saját kávéja helyett egy üvegnyi tápszert nyom a saját szájába az átvirrasztott éjszaka után. Vagy hogy megveszi a kenyeret a boltban, aztán ott hagyja... Van ilyen.

De könnyebb lett az élet. Legalábbis alvás szempontjából. Bár feltett szándékunk volt ránevelni a gyereket az éjszakai alvásra és leszoktatni a ringatásról (Itt egyesek már felhördülnek, hogy nem jó! Nem is kellett volna rászoktatni!!!), Bogyó önálló entitás, ráadásul azt gondolja, hogy a főnökünk is, így végül csak feladtuk és az lett, amit ő akart. Volt éjszakai tápszer és volt kézben ringatás. Tudom, elcsesztük. De végül csak jóra fordult a dolog, fél évesen egyszer csak úgy döntött, ő mostantól egyedül alszik el, már csak egyszer ébredt, aztán a 8. hónap vége felé járva felhagyott az éjszakai ébredéssel is. Korábban sosem tudtam értékelni az átaludt éjszakákat annyira, mint szülés után. Higgyétek el, ennél nincs jobb a világon.

Nagy mázli, hogy visszanyertem önmagam, mert időközben új lépcsőfokra jutottunk. Korábban ugye nem volt sok teendő, kaja, pia, alvás, pelenka, zene, forgóizé, ezzel a gyerek egész nap elvolt. Aztán elkezdett forogni, ami már veszélyforrás, no de ezt követik az egyéb mozgásformák, mint mászás, lépegetés, bár minket még megkímélt a sors a járástól, egyelőre csak pár lépést tesz meg önállóan. No de ez is elég a bajkeveréshez. Mindent lepakol, kipakol, mindenre felmászik. És dobál. Ha esetleg az alsó szomszéd ezt olvassa, itt kérnék elnézést a múlt vasárnap reggeli dörömbölésért, nem akartunk szemétkedni vele, csak a gyerek földhöz vágta a baglyot golyókkal együtt. De vigasztalásként mondom, sokkal nagyobb frászt hozza az emberre, ha ébredéskor oldalra fordulva nem a férjét, hanem Spongyabobot találja a hitvesi ágyban.

Korábbi tisztaságmániám feloldódni látszik, ugyanis nincs erre annyi idő, mint korábban, a gyerek pedig koszos. Úgy mint nagyon koszos. Szeretettel vágtat bele az egyetlen tócsába a játszótéren, keni a ruhájába a kaját és berregi a négy égtáj felé a főzeléket. Mert az poén. És persze ne feledkezzünk meg az alsó fertályáról sem. Főleg a hozzátáplálás következtében adódhat olyan szituáció, hogy hiába viszi a szülő rögtön pelenkázni a gyereket, ahogy meghallja a tipikus ürítés hangot, már késő, mindent beterít a cucc. Idősebb gyerek még rá is tesz egy lapáttal, hihetetlen rugalmasságról tanúskodva belenyúl és szétkeni, mielőtt le lehetne takarítani a fenekét. Illetve ott a nagy horror is, amikor egy villámgyors mozdulattal elkapja a pelenka szélét és a feje felett átlendítve a falra keni annak tartalmát, miközben a tehetetlen szülő holtsápadt arccal már arra gondol, hogy a bánatba fogja ezt onnan lekaparni.

Persze tudom, tökéletes családban ilyen nem fordul elő. De mi nem vagyunk tökéletesek. Elkövettünk tucatnyi baklövést egy év alatt, nyilván még többet fogunk az elkövetkező években, de őszintén bízom abban, hogy boldog, egészséges felnőttet sikerül majd nevelni Bogyóból, még akkor is, ha a szülei elmeroggyantak. És ha esetleg valakit ez az írás megrémített, azért kiemelném, a rossz emlékek extra gyorsan halványodnak. De akad majd helyettük millió másik, szebb, mint amikor visítva rohantam oda az első forgását végző babához, akire állati büszke voltam azért az egy mozdulatért (ugyanez ismétlődik minden új mozgásformánál), vagy az első mosoly, vagy amikor totál kész vagyok és csak ülnék a szoba közepén, bőgve, ő odajön és egy hang nélkül megölel, megpuszil. Na jó, felejtsétek el az előző részt, állati aranyos lányom van, a többi pedig nem számít.