Még mindig nem történt semmi. A hétvégén gondoltam, hogy meglovagolom a kettős fronthullámot és már csak azért is rásegítek arra a szülésre. Reggel fogtam magam, kimentem a piacra, bevásároltam, hazacipekedtem, főztem, mostam, takarítottam, még sütöttem is. Volt egy olyan érzésem, hogy most végre történik majd valami. Hát nem. Annyit értem el vele, hogy jól elfáradtam és úgy aludtam, mint a bunda egész éjjel. Sőt, ami azt illeti, már több éjszakát lehúztam az elmúlt napokban feltűnően sok alvással. Például pénteken, amikor anyumék jöttek, 10-kor bírtam csak kivánszorogni az ágyból, de máskor is megvolt a napi 10-12 óra alvás. Fura. Mondjuk nem bánom, mert kellemesebb, mint a plafont bámulni fél éjszaka, csak hogy amikor végre el tudnék aludni, újra fel kelljen kelni pisilni vagy enni. Ez utóbbi különösen zavaró, mert egész nap nem vagyok éhes, bezzeg hajnalban a fél hűtőt ki tudnám pakolni. Főleg ha van benne joghurt és gyümölcs. Nyamm.
A sikertelen hétvégét követően tegnap elbattyogtam a védőnőhöz, még egyszer utoljára. Csodálkozott, mikor meglátott, amit elsőre nem értettem, de aztán kiderült, hogy jó oka van rá. Tudniillik múlt héten volt telihold és vagy 6 nap kettős front egymás után, ami babyboomot idézett elő, vagyis rajtam kívül az összes szeptemberi kismamájuk megszült. A mázlisták. Tudom, örülnöm kellene az én szuperegyedi kislányomnak, de igazán nem bánnám, ha lassacskán ő is a kinti élet varázslatosan kivilágított-virágokkal díszített ösvényére lépne. Mert jó az, na. Főleg anyának, aki olyan fittnek érzi most magát, mint egy 80 éves nagymama.
A leányzó egyébként rendkívül tréfás kedvű. Már hetekkel ezelőtt volt egy indulási kísérlet, vagy legalábbis mi azt hittük a medencémben szétáramló fájdalomból kiindulva, ami miatt napokig csak totyogni tudtam. Aztán ahogy jött, úgy el is ment a fájdalom. A vizesedést, csökkent magzatmozgást már számításba se veszem, úgyse jelent semmit. Amikor éppen melegebb nap van, akkor lusta, hidegebb napokon meg ledönti a ház falát. Ez van. Szóval a lustább baba nem feltétlenül kicsekkoló baba. A jobb alvás se jelenti, hogy másnap szülünk. Csak hogy mázlisták vagyunk, akik kipihenten léphetnek majd be a szülőszobába. És úgy nagyjából semmi se jelent semmit ebben a családban. Tegnap jó nagyokat sétáltam és elmentem megnézni az unokaöcsémet, akkor este elkezdett fájni a derekam és húzni a hasam alja. Újra felderültem: Na! Most szülünk! Este gyorsan végigfutottam a karbantartáson, ha már szülünk, akkor szépen szüljünk mottóm szerint (már amennyire ezt a helyzet engedi). Vettem még egy adag gyorskaját hazafelé menet, egyrészt mert kívántam, másrészt mert úgyse nagyon fogok enni szülés után. A fájdalom nem múlt el a zuhany hatására se, ami felhőtlen boldogsággal töltött el, így elmentem még egyet pihenni, hátha hajnalban szülünk. Nem szültünk. Csak a szokásos éjszakai szükségletek miatt keltünk fel, meg mert hihetetlen módon fájt a derekam, de ennyi. Délután fél négy van, gyerek sehol, a helyzet változatlan. Kezdem feladni. Mennyi az esély arra, hogy sosem születik meg?
A házisárkány énem teljes erővel tombol. Minden nap a ne szólj hozzám-ne érj hozzám-rám se nézz hangulatban telik és már az se tud jobb kedvre deríteni, hogy mindenki olyan kedvesen érdeklődik a hogylétünk felől. Csak azon jár az eszem, hogy talán majd ma, este azon, hogy na, ma sem. Meg azon, hogy a környezetemben hányan szültek meg már ennyi idős terhesen, és hogy a sorstársaim egy hete csak úgy potyogtatják a gyerekeket. No meg azon, hogy ez a kegyetlen derékfájás ne tartson tovább néhány napnál, mert az maga lenne a pokol.
