Néha őszintén rácsodálkozok arra, hogy hogyan van bekötve némelyik ember. Az elmúlt 1-2 hétben sikerült belefutni egy sor olyan szituációba, amikor csak néztem ki bután a fejemből, de értelmese hozzászólni nem voltam képes.

Kezdődött az egész azzal, hogy mit sem sejtve vittem ki a gyereket a Városligetbe a szokásos sétánkra. Tudjuk, barna-rózsaszín babakocsi, rózsaszín kabátka, fehér-rózsaszín sapka, fehér takaró. A trolin leparkolt mellénk egy férfi a két gyerekkel, nézegeti, nézegeti, majd megkérdezi: fiú? Jó, oké, egyszer eltéveszti az ember, előfordul. Pár napra rá a körmösömhöz mentünk, hasonló szerelésben. Leszállás előtt álltunk a buszon, odajött egy néni, nézi, nézi majd megkérdezi: fiú? Most komolyan, mit kellene tennem, hogy ne nézzék fiúnak a gyereket? Aggassak masnit a hajába?

Kb. két hete történt, hogy festettek a felettünk lévő lakásban. Babakocsival jöttünk, talán éppen sétálni voltunk, de mivel a lift foglalt volt a festőcuccok pakolászása miatt, ezért szépen oldalra álltam a kocsival és türelmesen vártuk a sorunkat. Eltelt kb. 5 perc, közben az egyik festősrác pakolgatta a lift előtt lévő holmikat. Egyszer csak felnézett, látta, hogy még mindig ott állunk, ezért felszabadította a lépcsőhöz vezető ajtó előtti részt és megkérdezte, hogy lépcsőn megyek-e. Én először csak néztem bambán. Azt hittem, hogy látható a babakocsi előttem, de talán mégsem volt az. Vagy a srác most lát életében először babakocsit testközelből és fogalma sincs, mennyit nyom gyerekkel együtt. Vagy csak nem járt a lépcsőházunkban, ahol igencsak nehézkesen lehet bármit is felvinni. Bárhogy is legyen, neki nem esett le, hogy jelen esetben a lift az egyetlen opció, úgyhogy inkább felvilágosítottam. Na, akkor leesett neki. Nagyot koppant.

Na de a díjnyertes történet messze felülmúlja ezeket. Pár nappal azután, hogy megérkezett a mei tai, amit már egy ideje vártunk, gondoltam egyet és abban vittem ki a gyereket sétálni. Megint a Városligetbe mentünk, mert az szép és nagy és még nem untam meg. A babára ráadtam a rózsaszín kabátkáját, ami kapucnis, a kapucnin pedig két fül van. A mei taiból kb. ennyi látszott ki felül, oldalt meg ugye a gyerek lábai és a kezei. Sétálunk, sétálunk, egyszer csak szembejön egy néni. Látom, hogy nagyon nézi a gyereket. Semmi gond, előfordul, mindig mindenki kíváncsi a babára, megálltam hát, hogy jobban szemügyre tudja venni, mielőtt továbbindulnánk. Nénike nézi, nézi, aztán egyszer csak megkérdezi:

-Ez egy plüssmaci?

-Nem, ez egy baba - válaszoltam, amikor magamhoz tértem.

-De nem igazi baba, ugye? - kérdezte tovább.

-De, ez egy igazi baba - mondtam neki.

Nem hitte el, meg kellett mutatni. Most komolyan, mennyivel hihetőbb az, hogy egy húszas éveiben járó nő vasárnap délután plüssmackót sétáltat a Városligetben, mint az, hogy a gyerekét?