Itt az Advent, azaz hamarosan Karácsony! Függetlenül attól, hogy rosszul vagyok a már szeptember végén a kirakatokban virító díszektől, az ingerült embertömegektől, mégis ez a kedvenc ünnepem. Valahogy megvan a varázsa a családdal, karácsonyfával, érzésekkel, illatokkal, amik máskor valahogy nem ugyanolyanok. Szóval már alig várom.

Ez lesz Bogyólány első Karácsonya, én meg ugye itthon vagyok vele, úgyhogy úgy döntöttem, idén kiteszek magamért. Az elmúlt évek divatja semmiképp sem követendő példa. Tudniillik ilyenkor én mindig december 23-án késő estig dolgoztam, nagyobbrészt napi 14 órában is, így mindig minden a legvégére maradt. Tavaly például az ünnep előtti utolsó napokban az ebédszüneteket áldoztam be, hogy mindenkinek vegyek valami (korántsem passzoló) ajándékot, hogy mégse üres kézzel állítsak haza. Idén ugye időm, mint a tenger(ben sivatagi róka), ezért egy etetés és egy pelenkacsere között a kiskorúval karöltve végigszánkóztam tömérdek webáruházon, hogy megtaláljam a megfelelő holmikat. Így novemberben letudtam a dolgot, egyébként nagyon tuti cuccokat találtam nagyon tuti áron, és még a tömegeket se kell kerülgetnem. Abszolút jó üzlet volt. Ingyen kiszállítással.

Ha már kiteszek magamért, idén arra is ügyeltem, hogy az elmúlt évek gyakorlatával ellentétben még Húsvét előtt kitegyem a karácsonyi dekorációt, sőt még az adventi koszorútis sikerült az első vasárnapra előszedni. Valami fura kényszerből adódóan, amit szerintem az anyai hormonok aktiváltak, idén legyártottam egy rakat házi készítésű díszt, citrusfüzért, sőt még egy ajtódíszt is (mert a szomszédé nagyon szép, a miénk meg... hát, nem volt az - már amikor volt). Íme:

És ez még semmi. Megcsináltuk a nagytakarítást (aminek sok értelme volt, mikor alig 3 hónapja mindent fogkefével sikáltam végig...), és tervezek egy mézeskalácssütést is, bár ez a gyerek hangulatától függ. Azaz valószínűleg idén kimarad az életünkből. Végezetül kb. 20 perce kötöttem fel a masnit a rászoruló gyerekeknek szánt ajándékdobozokra. Ez így tök jó, magasan túlteljesítettem magam, sőt még a gyerek is élvezte nézni, ahogy ügyködök körülötte, de most belegondolva még csak december 2. van. Hová a fenébe siettem ennyire?

Kisgyerekes anyukák esetében szinte kivitelezhetetlen úgy elintézni bármit is, hogy a gyereket otthon hagyjuk. Az apukák túlnyomórészt dolgozni szoktak munkaidőben, a nagyszülők igen kevés része nyugdíjas az unokák kicsi korában, azaz minden egyes ügyintézés, orvoslátogatás, vásárlás, stb. esetében lehet számolni +1 fővel, a gyerekkel. Szerencsésebbek megoldják autóval, hordozóba be, kormányra fel, aztán irány a cél. Nekünk, ahogy sok más családnak, nincs autónk. Egyszerűen nem kell, mert ha a városba megyünk, előbb érünk oda tömegközlekedéssel a célul kitűzött helyre, mint autóval. Nem beszélve a parkolásról. Szóval marad a tömegközlekedés, immáron nem a megszokott horroráron, pár hete van kisgyermekes bérletem.

A lehetőségek skálája nem túl kiterjedt: kocsiba rakom vagy magamra kötöm/csatolom. Ennyi. Ilyenkor indulás előtt érdemes átgondolni, melyik lesz a praktikusabb. Amikor olyan helyre megyünk, ahol esélyes a hosszú várakozás, ld. csípőultrahang az SZTK-ban, oda alapból 3 napi hideg élelmet, egy rakat pelenkát, játékot, stb. csomagolok, ezért kell a pelenkázótáska, és jobb a babakocsi. A gyerek kényelmesen el tud feküdni a benne, amíg várunk, hideg időben könnyen "kicsomagolni", amiért főleg félálomban nagyon hálás tud lenni. Ugyancsak általában a babakocsi a nyerő, ha sétálni megyünk, hosszabb távon is. Szerencsére közel a Városliget, ahová alacsonypadlós járművekkel tudunk kijutni, ahol aztán a főbb útvonalakon lehet tolni a babakocsit. A többin már nem, mert sajnálnám, ha emiatt menne tönkre a kereke.

Azért minden alkalommal nem praktikus a babakocsi, ilyenkor érdemes más lehetőséget választani. A hordozásról már esett szó korábban, továbbra is tartom, hogy egy hordozókendő, csatos hordozó, mei tai kiváló szolgálatot tud tenni. Mi mei tai-t vettünk, mert ez használható újszülött betéttel kisebb korban is és nem kell állogatni a méretet, ha a férjem is felvenné. Megoszlanak a vélemények arról, hogy hogyan-mikortól is lehet használni, maradjunk annyiban, hogy megfelelő tartásban kisebb baba is mehet bele (bár én az újszülött kort még túlzásnak tartom, előbb edződjön meg annyira a gyerek gerince, hogy valamelyest tudja tartani magát). Jó szolgálatot tesznek ezek a hordozóeszközök hasfájós babánál, az enyém gyakorlatilag abban a pillanatban elcsendesedik, hogy beleteszem, két percen belül már alszik is. Egyébként meg el lehet vele vinni a gyereket minden olyan helyre, ahová babakocsival nehézkes a járás. Például a nálunk közlekedő villamosra tuti választás. Egyszer próbáltam rajta babakocsival közlekedni, végül mindig meg kellett kérnem valakit, hogy segítsen, mert pont a feljáró kellős közepén van egy oszlop minden ajtónál, ami miatt igencsak nehézkes feltenni a kocsit a járműre, egyedül pedig lehetetlen. Nagyon segítőkész a magyar ember, ha babakocsival küszködő anyukáról van szó, na de akkor is... Ugyanez a helyzet a lépcsős buszokkal, oda mondjuk még csak felteszem, de még nem kísérletezgettem ki, hogyan kell úgy nem hátraesni, hogy lépnék fel és tartom kézben a babakocsit. Tömegben szintén nem jó választás, mert nem tudják biztosítani a helyet neki, így volt, hogy a busz közepén parkoltam le vele, ahol naná, hogy mindenkinek útban volt. És persze bevásárlásnál sem utolsó, főleg szombaton délelőtt a kék-piros áruházban. Ott egyébként is öli egymást a tömeg, minek tovább szítani a hangulatot. 

A felcsatolható/köthető hordozóeszközökben hurcolt babákat egyébként rendesen megnézi magának az ember... vagy tucatszor is. Buszon általában csak bámulják. Persze kicsit sem feltűnően, de ha zavar, akkor egy idő után visszabámulok és akkor el szoktak fordulni, vagy kibökik végre, amit kérdezni akartak. A leggyakoribb kérdés, hogy nem fullad-e meg benne a baba. Persze, hogy nem. Én is figyelem mindig a fejét, hogy oldalra fordította-e, meg persze a gyereknek is van annyi esze, hogy nem fullad bele a melleimbe feleslegesen. Persze, hogy mindig mozdulatlan benne. Amint beleteszem, már ismerős közegben van és azonnal alszik. Imádja, amikor hordozom. 

A rózsaszín macis eset után kaptam anyutól egy olyan overált, amin szintén vannak fülek és ráadásul barna, szóval tényleg macinak tűnik benne a gyerek. Szombaton voltunk vásárolni, álltunk be a sorba, a kasszás lány meglátta a baba kapucnijának kikandikáló füleit, rögtön felvisított, hogy "Nézd! Maci!" Tegnap pedig a másik kasszás állt le olvadozni a kisboltban, ezt már kevésbé díjaztam, mert etetésre siettünk haza és a maci kicsit már mogorva volt.

De lényeg a lényeg: akármiben viszem is ki a lányomat az utcára, mindig megjegyzi valaki, hogy milyen szép fiam van.:D

Alig voltam terhes a lányommal, amikor először botlottam bele a kisgyerekes fórumokba. Akkor még csak kis dózisban volt részem szippantani a kisgyerekes anyák által használt szóhalmazból, ami akkor bőven elég is volt. Igazából most is elég lenne, de mit lehet tenni, ha egyszer ez az elterjedt... Volt, amikor kétszer is el kellett olvasnom a mondatot, mire rájöttem, hogy a kedves édesanya azt próbálja meg kifejteni a tisztelt olvasóközönségnek, hogy gyermeke immáron három napja küzd székelési gondokkal, vagy hogy minden igyekezete ellenére sem sikerült a kívánt mennyiségű anyatejet termelni fejlődő sarja számára. Ezért most, kedves olvasóim, összeszedtem néhány ritkábban vagy gyakrabban használt rövidítést, hogy azok is értsenek a kisgyermekes fórumok nyelvén, akik eddig nem merültek bele mélyebben.

Apa: a gyermek apja

Cuni: női nemi szerv

Főzi: főzelék

Hami: gyermek étkezése

Kajcsi: gyermek étkezése

Peli: pelenka

Popi: fenék

Programcsászi: programozott császármetszés 

Szopi/szopcsi: csecsemő/kisgyermek anyamellből való táplálása

Szundi: alvás

Szundikutyi: Szundipajti kutyushugi (igen, van ilyen elnevezésű játék) 

Szülcsi felcsi: még nem fejtettem meg

Táp/Tápi: tápszer

Tejci: anyatej

Tojcsi: gyermek által ürített széklet

T/1. használata: általában a gyermekre vonatkozik és E/3. helyett használatos, például "3 hónaposak vagyunk". Kivételt képez ez alól, amikor nem lehet eldönteni, hogy helyettesítésről van szó vagy tényleges többes számot jelöl, például "ebéd után kakiltunk, aztán jól aludtunk".

Ez utóbbitól nekem néha (sokszor) feláll a szőr a hátamon, mert már lassan 2 hónapja nem élek a gyerekkel szimbiózisban, és őt egy tőlem különálló személynek tekintem. Ezért az olyan jellegű kérdésekre, mint például "mennyi idősek vagytok?", én csak olyan választ tudok adni, hogy "a gyerek most múlt 7 hetes, én pedig 24 éves, köszönjük érdeklődésedet". 

A lista nem teljes, nekem így a nap végén ennyi jutott eszembe, de természetesen várom a kiegészítéseket és nyelvújítók jelentkezését is ötleteikkel.

Néha őszintén rácsodálkozok arra, hogy hogyan van bekötve némelyik ember. Az elmúlt 1-2 hétben sikerült belefutni egy sor olyan szituációba, amikor csak néztem ki bután a fejemből, de értelmese hozzászólni nem voltam képes.

Kezdődött az egész azzal, hogy mit sem sejtve vittem ki a gyereket a Városligetbe a szokásos sétánkra. Tudjuk, barna-rózsaszín babakocsi, rózsaszín kabátka, fehér-rózsaszín sapka, fehér takaró. A trolin leparkolt mellénk egy férfi a két gyerekkel, nézegeti, nézegeti, majd megkérdezi: fiú? Jó, oké, egyszer eltéveszti az ember, előfordul. Pár napra rá a körmösömhöz mentünk, hasonló szerelésben. Leszállás előtt álltunk a buszon, odajött egy néni, nézi, nézi majd megkérdezi: fiú? Most komolyan, mit kellene tennem, hogy ne nézzék fiúnak a gyereket? Aggassak masnit a hajába?

Kb. két hete történt, hogy festettek a felettünk lévő lakásban. Babakocsival jöttünk, talán éppen sétálni voltunk, de mivel a lift foglalt volt a festőcuccok pakolászása miatt, ezért szépen oldalra álltam a kocsival és türelmesen vártuk a sorunkat. Eltelt kb. 5 perc, közben az egyik festősrác pakolgatta a lift előtt lévő holmikat. Egyszer csak felnézett, látta, hogy még mindig ott állunk, ezért felszabadította a lépcsőhöz vezető ajtó előtti részt és megkérdezte, hogy lépcsőn megyek-e. Én először csak néztem bambán. Azt hittem, hogy látható a babakocsi előttem, de talán mégsem volt az. Vagy a srác most lát életében először babakocsit testközelből és fogalma sincs, mennyit nyom gyerekkel együtt. Vagy csak nem járt a lépcsőházunkban, ahol igencsak nehézkesen lehet bármit is felvinni. Bárhogy is legyen, neki nem esett le, hogy jelen esetben a lift az egyetlen opció, úgyhogy inkább felvilágosítottam. Na, akkor leesett neki. Nagyot koppant.

Na de a díjnyertes történet messze felülmúlja ezeket. Pár nappal azután, hogy megérkezett a mei tai, amit már egy ideje vártunk, gondoltam egyet és abban vittem ki a gyereket sétálni. Megint a Városligetbe mentünk, mert az szép és nagy és még nem untam meg. A babára ráadtam a rózsaszín kabátkáját, ami kapucnis, a kapucnin pedig két fül van. A mei taiból kb. ennyi látszott ki felül, oldalt meg ugye a gyerek lábai és a kezei. Sétálunk, sétálunk, egyszer csak szembejön egy néni. Látom, hogy nagyon nézi a gyereket. Semmi gond, előfordul, mindig mindenki kíváncsi a babára, megálltam hát, hogy jobban szemügyre tudja venni, mielőtt továbbindulnánk. Nénike nézi, nézi, aztán egyszer csak megkérdezi:

-Ez egy plüssmaci?

-Nem, ez egy baba - válaszoltam, amikor magamhoz tértem.

-De nem igazi baba, ugye? - kérdezte tovább.

-De, ez egy igazi baba - mondtam neki.

Nem hitte el, meg kellett mutatni. Most komolyan, mennyivel hihetőbb az, hogy egy húszas éveiben járó nő vasárnap délután plüssmackót sétáltat a Városligetben, mint az, hogy a gyerekét?

Ma kerek 5 hete, hogy megszületett Bogyó, azaz egy hét múlva véget ér a gyermekágyi időszak. Ez ugye sok mindent jelent azon túl is, hogy újabb orvosi vizit vár rám, ahol a doki jó eséllyel kijelenti majd, hogy a szerveim felgyógyultak a lányunk kipréselésével járó traumából, és végre egymásnak eshetünk a férjemmel, már ha ez még egyáltalán megfordul a fejünkben hajnalban, amikor végre alszik a gyerek. Sok mindent olvastam ezzel az időszakkal kapcsolatban még terhességem alatt. Természetesen, ahogy az lenni szokott, az elméletek nagy része a gyakorlattal még csak véletlenül sincs szinkronban. Összeszedtem tehát, hogy én mivel lettem okosabb az elmúlt hetekben.

1. Az, hogy a kórházban már egész jól érezted magad, azt jelenti, hogy meg is gyógyultál. Azért ezzel kezdem a felsorolást, mert én nagyon lazán hagytam el a kórházat 8 nap után, még a gyereket is én akartam cipelni a babahordozóban, amiről anyukám (4 gyerekes tapasztalattal) lebeszélt, mondván nemrég szültem, üljek el a hátsó felemen. És igaza volt. A kórházban nem volt semmi dolgom a gyerek ellátásán kívül, még az ebédet is a szobába hozták, ezért a nap nagy részét ágyban töltöttem, így fel se tűnt, hogy bizonyos folyamatok még javában zajlanak a szervezetemben. Csak akkor döbbentem rá, amikor hazakerülve adódtak egyéb teendőim is, hogy azért nem futok 100 %-on, hanem bizony tud az fájni rendesen. Szóval érdemes megfogadni mindenki tanácsát, és pihenni minél többet az első hetekben.

2. A szoptatás mindenkinek könnyen megy, csak mellre kell tenni a gyereket és kész. Én mondjuk tisztában voltam ezen állítás hamis voltával, de tele vannak a fórumok olyan szerencsés édesanyákkal, akiknek tényleg így ment, ezért szent meggyőződésük, hogy akinek nem megy a szoptatás, az szimplán lusta/félti a mellét/szerencsétlen. Szerintem ha ez így lenne, nem lenne szükség szoptatási tanácsadóra. Pedig azért vannak, volt a kórházban is, ahol szültem. Szerencsére. Mert nekünk például nem ment könnyen. Van olyan gyerek, aki nem tud megfelelően rácuppanni anyja mellére, ezért nem tud rendesen szopni sem. Vagy nem elég a tej, ezért nem is próbálkozik. Vagy valami más probléma merül fel. Szóval azért nem feltétlenül olyan egyszerű az, mint gondolnánk. Nem szabad elítélni ezeket az anyukákat sem, hiszem próbálkoznak ők.

3. Igény szerinti szoptatásnál mindig elegendő tej termelődik a gyerek számára. Az állítás forrása megegyezik az előzőével. Statisztikákból tudjuk, hogy a nők 95 %-a képes szoptatni, szóval alapból 5 %-nak egyáltalán nem megy, a maradék 95-nél pedig nincs zárójeles megjegyzés arra vonatkozóan, hogy annyira tud szoptatni anyuka, hogy nem kell pótlás, vagy azért szoptat, de ez nem elég. Nem mindegy. Van olyan ismerősöm, akinek egyáltalán nem indult be a teje, értsd: egy csepp sem jött, pedig próbálkozott. Nem is kicsit. És a gyereke is aktívan próbálkozott. De nem jött össze. Én a köztes kategóriába tartozok, van ugyan tejem, de annyira minimális mennyiség, hogy kiegészítést kell alkalmaznunk. Csak két szóban a tejserkentőkről: Próbáltam. Mindet. Ha még három szót tennék hozzá, ez lenne: nem vált be. Leteszteltem a piac összes termékét, azt kell mondanom, hogy éppen annyi tejem termelődött tőlük, mint akkor, amikor semmit se szedtem.

4. A baba 2-6 hetes kora után átalussza az éjszakát. A tankönyvekben, szólna a mondat folytatása. Szerintem ez megint valami átlagolás alapján jött ki, mint hogy az első szülés 12-14 óra. Anyatársaim között volt olyan, akink a gyereke már a 2. éjszakáján 6 órát aludt egyhuzamban, most szintén 5 hetesen pedig 8-10 óránál tart. Ilyen is van. Meg olyan is, akinek a gyereke hónapokig, extrém esetben évekig nem alussza át az éjszakát. Sajnos nincs mit tenni, tűrni kell. Aludni napközben, amikor a pici is alszik, rásózni apjára a gyereket, amikor nem bírod tovább, ilyesmi. És kitartás, előbb-utóbb mindegyik gyerek átalussza az éjszakát. És nincs annál jobb érzés, mint egy reggel arra kelni, hogy 6 órája alszik a gyereked, világosban ébredsz fel, esetleg még a kávédat is nyugodtan meg tudod inni, mielőtt etetni kell.

5. Az autóba való babahordozó felesleges, ha nincs autód. Én is így gondoltam a kezdet kezdetén. Mondjuk nekünk is csak azért volt, mert a babakocsira lehet csatlakoztatni, és mint kiderült, pici baba szállítására jobb, mint a fektetett helyzet. Van ugyanis olyan gyerek, aki nem elégszik meg azzal, ha séta közben aludhat, amíg ring alatta a járgány. Az enyém például sosem alszik séta közben, hanem nézelődik. Ehhez pedig az kell, hogy kilásson, meg persze tudja rendszeresen csekkolni, hogy megvagyok-e még, akkor akár órákig elvan. Van még egy nagyszerű funkciója ezeknek az üléseknek (amiért Nobel-díjat érdekelne a feltaláló): a babahinta. Az alja úgy van kiképezve, hogy ha mondjuk leteszed az asztalra a horozót, lehet löködni, mintha hintában ülne a baba. És még játékot is lehet felaggatni neki, hogy nézze. Így a szülők például békésen meg tudnak vacsorázni (ami az első hetekben luxus), vagy bele lehet tenni, amikor hajnali háromkor még mindig nem akar aludni, de anya keze már majd' leszakad a dajkálástól.

6. A baba sírásával jelzi, ha éhes, szomjas, fáradt, pelenkacserét igényel, fázik vagy melege van. Javítanám saját tapasztalat alapján: A baba sírásával jelzi ha éhes. Pont. Nincs tovább. Az én lányom egyedül akkor sír, amikor éhes. Esetleg nyöszörögni szokott, amikor unatkozik vagy szeretne kicsit a karomban lenni, illetve most már próbálgatja a hangját, olyan elbeszélget a legközelebbi játékkal, amit meglát. De semmiféle hangjelzéssel nem jár, ha nyakig ül a kakiban, esetleg igényelne még egy réteg ruhát vagy több fűtést, mert nem elég meleg számára a lakás. Ezekre figyelni kell. A pelenkákra különösen, ha nem akarjuk még átöltöztetni.

7. Az, hogy talpig rózsaszínbe öltözteted a lányodat, garantálja, hogy nem nézik fiúnak. Téves. Nagy téves. Nem kicsit sértett meg a férjem pár hete azzal, hogy kijelentette, a lányunk inkább fiús kinézetű. Nekem ugye anyai csőlátásom van, ezért szerintem gyönyörű a gyerekünk, van haja is (! - ez fontos), egyáltalán nem fiús (holott minden más baba az, nemtől függetlenül...). Talán mégis igazat kell adnom a férjemnek (bár ezt sose fogom elmondani neki). Mivel a lányos ruháink jelentős része rózsaszín, ezért gyarkan viszem talpig ebbe a színbe burkolva a gyereket sétálni, a mellesleg barna-rózsaszín babakocsiban. Szerintem egyértelmű a dolog. Ettől függetlenül az első kérdés, amit a járókelő feltesz ilyenkor: fiú? Az első pár alkalommal még nyugodtan javítottam ki a tévedőt. Ma már rá kell harapnom a nyelvemre, hogy ne mondjak csúnyát. Mit kellene még tennem, tegyek masnit a fejére, hogy beazonosítható legyen?

8. A pisibalesetek csak a fiús anyukák napjait keserítik meg. Célszerszám híján elképzelhetetlennek tartja a kezdő lányos anyuka, hogy a pelenkázásnál, esetleg fürdetés közben szembetalálja majd a gyereke egy adag vizelettel. Ez mondjuk így is van, erre képtelen a lánygyermek (néhány extrém esettől eltekintve). Viszont csodálatos módon rá tud érezni arra a gyermek, hogy mikor van 3 másodperc szünet két pelenka között, amikor is szabad a pálya, lehet folyatni mindenfelé, főleg a frissen leterített pelenkázólapra. Az első pár napban még idegeskedtem miatta. Azóta csak textilpelenkát rakok alá, az is elég ahhoz, hogy ne fázzon a feneke a hideg lapon, lepisilni meg éppen olyan jó, mint a szebb és nagyobb textil lapot. Ennél már csak az jobb érzés, amikor anyu pólóját sikerül eltalálni, amikor emeli át a csupasz fenekű kisembert a pelenkázóról a mérlegre fürdetés előtt.

9. Kakival nem lehet célbalövészetet gyakorolni. Ugyancsak az első hetek egyikén ért sokként az a felismerés, amikor hajnalban próbáltam átpelenkázni a gyereket, hogy nem csak a pisibalesetektől kell tartani. Történt ugyanis, hogy a gyermek ismét remekül találta el azt a pillanatot, amikor megemeltem a fenekét, és míg én alátettem a pelenkát, ő pont akkor ürített megfelelő szögben ahhoz, hogy még azelőtt beterítsen, hogy fel tudjam mérni a helyzet súlyosságát. Úgy meglepődtem, hogy csak bámultam rá bután egy pillanatig, majd elkezdtem nevetni. Kárpótlásul az engem ért sérelmekért kaptam egy igazi teli szájas fogatlan vigyort.

10. A pici babára a szép ruhát jóval indulás előtt is rá lehet adni, mert nem tudja összekoszolni. Nagyon. Téves. Bár még nem köp főzeléket a szemedbe, és a vizes homokozóban sem játszik búvárosdit, a pici baba is éppen olyan ügyesen tudja összekoszolni magát, mint nagyobb társai. Az enyém tegnap 3 váltás ruhát használt el. Szóval ha vinni kell valahová, és a legszebb kimenős cuccát akarod ráadni, azt csakis pont indulás előtt tedd, amikor már van rá esély, hogy nem jön vissza a kajából és megvolt a pisi-kaki, amik veszélyeztető tényezők.

Hű, már el is telt egy hónap! Igazából már kedden, de csak most tudtam leülni megírni ezt a posztot. El kell ismernem, tényleg nem olyan egyszerű kicsi gyerekkel az élet. Korábban úgy gondoltam, hogy az első időszakban majd eszik, alszik non-stop, szóval nem lesz vele gond. Igen ám, csak hogy nem minden gyerek fut program szerint, az enyém inkább a napóleoni elveket vallja. 

Tankönyvi méretekkel rendelkező gyermekem korántsem a tankönyvi elvek szerint él. A gyerekorvos és a védőnő minden egyes alkalommal elmondják, hogy hányszor, mennyit eszik, alszik a gyerek, vagy legalábbis hogyan kellene. Az első pár hetet azzal töltöttem, hogy próbáltam a gyereket rábeszélni arra, hogy kövesse ezeket az elveket. Mit ne mondjak, nem tette. Amikor hatszor kellett volna ennie, akkor már csak azért is hétszer kért, amikor elméletben 6 órát kellett volna aludnia éjjel, akkor 3 óránként kelt fel. Nem beszélve arról, hogy az eszik-alszik időszakban is jócskán fent volt órákig. Szóval a tankönyvet ki lehet dobni a kukába.

Alapvetően nem bánom, hogy már lehet is valamit csinálni a gyerekkel, nem csak van. Az olyan uncsi lenne. Persze az első két hétben még elvannak a szülők azzal, hogy csak nézik a gyereket, a gyerek is elvan azzal, hogy csak nézi a szülőket, ez így rendben is lenne. De két hét elteltével azért jól jön az újabb program. Ez nálunk először a más tárgyak nézésében merült ki, azaz lekötötte pár percre a csörgő-zörgő-színes izé is. Azóta már sokkal előrébb tartunk, már szép a játszószőnyeg, szép a kihajtható izé is, és persze tök jó buli a torna, amikor anya lepedőben görgeti a gyereket végig az ágyon, amíg az teli szájjal vigyorog. Megvettünk a gyereknek számtalan+1 játékot, kapott is még hozzá, a legjobb mégis, amit valaha kitaláltak gyerekek számára, az az autóba való babahordozó. Egyrészt a lányunk úgy van programozva, hogy legyen akármilyen hisztis is, ha beletesszük, rögtön elhallgat. Tudja, hogy ha hordozó van, akkor A. megyünk babakocsival sétálni, B. megyünk autóval. Bármelyik változat is áll fenn, mindkettő elringatja, azt pedig szereti. Ki is használom pofátlan módon, úgyhogy néha csak úgy belerakom, pedig nem is megyünk sehová, de a gyerek csendben van, én pedig hátradőlhetek.

Ami még mindig gondot okoz, az az éjszaka. Pici lány kedvenc időtöltése éjjel 1-2 óráig az ölemben való nézegelődés. Ezt a szokását úgy két hete vette fel, leszoktatni pedig, bármivel is próbálkoztunk, nem sikerült. Szóval minden éjjel eddig az időpontig virraszthatunk mellette, mert ő ugyan nem alszik. De le se fekszik. Ilyenkor babusgatni kell. Hurrá. Az egyetlen probléma ezzel az, hogy apu és anyu viszont elfáradnak annyira nap végére, hogy simán tudnának aludni éjjel 1-kor, sőt, szoktak is. Én eddig lehetetlennek tartottam állva aludni, de higgyétek el, megy az. Igaz, csak pár másodpercig, mert utána megszólal a riasztó a fejemben, hogy ezt így annyira nem kellene, de az a kis kikapcsolás nagyon kell. Ülve pedig akár 20 percig is megy, főleg akkor, ha hajnalban szoptatni kell. Annyi a titka, hogy jól alá kell támasztani a szoptatós párnával, aztán lehet csatlakoztatni a gyereket a tejkivezető egységre, azon úgyis elcsámcsog egy darabig. Aztán ha végzett, általában beriaszt magától és át lehet tenni a másikra. Ha meg nem, akkor nem kell neki több és ő is bealudt.

Persze van, hogy nem lehet aludni, mert éppen valami baja van a gyereknek, vagy egyszerűen csak elvárja, hogy ha ő ébren van, mi se aludjunk. Erre tökéletes módszer, ha mindketten itthon vagyunk, hogy felváltva alszunk és ringatjuk a babát, így mindenki bírja egy darabig. Remek érzés egy fárasztó nap végén hátradőlni és egy pillanat alatt elaludni, miközben tudom, hogy jó kezekben van a gyerek. Általában ilyenkor ő is feladja 20 percen belül és végre az apja is nyugovóra térhet. Az már gáz, amikor egyedül vagyok vele éjjel, mert mindent egyedül megoldani a fürdetéstől az etetésen át az altatásig nem olyan könnyű, ráadásul a kis ördögfióka ordít, ha le merem tenni, amíg kaját melegítek neki. Őszintén becsülöm a szomszédokat, amiért egy szó nélkül tűrik, ahogy a gyerek koncertezik hajnalban. Papírforma szerint ugye már legalább 6, de inkább több órát alszik a gyerek éjjelente, ez nem igazán szokott összejönni. 6 órát talán háromszor produkált eddig egész életében, abból viszont kettőt a héten, szóval van még remény. A többi napon meg pihenek, ahogy tudok. Kora reggel kávé után egy órácskát, főzés közben 20 percet, ahogy azt a gyerek engedi. Eddig nem gondoltam volna, hogy huzamosabb ideig eléldegél az ember napi 3-4 óra alvással, de nem lehetetlen. Annyira nem, hogy 6 óra már olyan jól esik, mint korábban a 10. Meg lehet ezt szokni.

Persze zombivá akármikor válhat az ember. Azért az agyunk úgy van összerakva, hogy a gyerek veszélyeztetését elkerüljük minden helyzetben. Egyik este például egyedül voltam itthon vele, megvacsoráztam, de mivel nem igazán volt kedve aludni, se játszani, se semmi, ezért végül letettem magam mellé az autós ülésbe. A vacsora befejeztével elkezdtem szépen elpakolni. A hűtős cuccok még szépen el is jutottak a rendeltetési helyükre, de a használt tányért és a poharat már a pelenkázóra tettem le. És csak akkor esett le, hogy valami nem oké, amikor a gyereket majdnem beleraktam a mosogatóba. 

Ezeket a kis hibákat leszámítva remekül megvagyunk. Kedveljük a kiscsajt, ő is minket. Az apja talán még egy kicsit görcsös, de ő is kezdi felfedezni, amire én már rájöttem: a gyerek nem egy Herendi porcelán. Ha pedig elrontunk valamit, hát így jártunk, majd legközelebb jobban sikerül. Tegye fel a kezét az a szülő, aki hibátlanul nevelte fel a gyerekét. Senki? Na ugye. 

Nagy nehezen megint szakítottam egy kis időt a firkálásra. Pedig nem panaszkodhatok igazán, nem egy nehéz eset a lányunk, de valahogy mégis kitölti a napomat a mindenféle kis apró bigyó, ami adódik. Szóval valahol ott hagytam abba, hogy 8 végtelenül hosszúnak tűnő nap után végre hazabocsátottak minket. Alig vártam, hogy végre elhagyhassuk a kórházat. Jó volt, jó volt, de mégsem olyan jó, mint otthon. Hiányzott a férjem, a macskánk, a lakás minden apró szeglete. És otthon nem kellett félni a kajától. Aki látott már kórházi levest, az tudja, miről beszélek. No de kanyarodjunk vissza az alapgondolathoz.

Szóval nagy nehezen sikerült végre kiszabadulnunk a 7. számú kórteremből. Furcsa volt elhagyni az osztályt, mintha egy örökkévalóság óta ott lettem volna. Éppen ezért pucoltunk el olyan gyorsan, amint megadták a szabad jelzést. Olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy anyukám ott volt egy hétig velünk segíteni. Sokan ellene vannak ennek, én viszont azt mondom, hogy ha a lehetőség adott, tessék élni vele. Ugyanis ilyenkor szembesül az ember azzal, hogy bár a kórházban majd' kicsattant az egészségtől, köszönhetően valószínűleg az egész napos fekvésnek-ülésnek, azért mégis túl van egy terhességen és egy szülésen, ami gátseb/császárseb nélkül is sokat kivesz az emberből. Ehhez hozzájön a kórházi kimerültség (mert ne mondja nekem senki azt, hogy jól lehet pihenni 4 újszülött és a kórházi zajok mellett), így az újdonsült anyuka leginkább nyugalomra és pihenésre vágyik, amivel gyermeke is egyetért. Én legalábbis így voltam vele. Azért volt mit csinálni első nap, kipakoltam, megismertettem a babát az új otthonával, használatba vettük a babacuccokat, amire már régóta vágytam, szóval azért elment az idő. Ha ehhez hozzá kellett volna adnom egy takarítás-rendrakás-bevásárlás-főzés-mosás-vasalás kombót, ami valószínűsíthető ennyi távol töltött idő után, nem lettem volna túl boldog. Így viszont, mivel anyukám a házimunka terhét gyakorlatilag teljesen levette a vállamról, jutott idő rendesen a babával foglalkozni. 

Szükségünk is volt erre az együtt töltött időre, még mindig szoknunk kellett egymást. A szülést követően az elvárásaimmal ellentétben nem jöttek úgy az érzelmek, ahogy azt vártam. Valamiféle kötődés persze volt közöttünk, de korántsem éreztem azt az elsöprő szeretetet a gyermekem iránt, amitől egy rakat anyuka elbőgi magát (mondjuk ez annak is köszönhető, hogy örültem, hogy élek, mire végre kint volt a gyerek). Rajta se az látszódott, hogy különösebben odalenne értem, engem pedig napokig lefoglalt még az, hogy ne szerencsétlenkedjek annyit a gyerek körül, így hát elmaradt a nagy egymás nyakába borulás. Borult viszont a hormonszintem, úgyhogy harmadik napon már bőgtem, amiért a gyerekem utál, mert sz.r anya vagyok. Szóval igencsak szoknunk kellett egymást. Otthon ez könnyebben ment, el tudtunk vonulni a hálószobába, nyugodtan tudott szopizni, amitől mindketten jobb hangulatba kerültünk (itt mondanék köszönetet annak, aki feltalálta a szoptatós párnát - remek találmány!), nem voltak vizitek, amik megkavarták a napirendet, és persze lehetett aludni. Nem sokat, de mindenképpen többet, mint a kórházban. Azóta pedig már hozzászoktam a napi 3-5 óra alváshoz. Annak tudatában, hogy nem tart örökké ez az időszak, ki lehet bírni.

Léna néhány nap múlva megmutatta, hogy azért nem utál ő engem, csak nem voltak kedvezőek a körülmények a kapcsolatépítésre. Eljutottunk odáig, hogy nem csak nyugton marad, ha a karomba kerül, de még pluszba igényli is a közelségemet, ami rendkívül megnyugtató. Mosolyog is, bár még csak ritkán és nem tudatosan villantja ránk a kis fogatlan vigyorát. Olyankor olvadok. 

Az otthonlét első pár napja arra is jó volt, hogy kizökkentsen a zombi-üzemmódból. Ez úgy láttam, hogy tipikus jelenség frissen szült anyáknál a kórházban, ugyanis az új szituáció és a kimerültség csodálatos dolgokra képes. Példának okáért olyan dolgokat felejt el az ember, mint hajmosás vagy fogmosás. Vagy a reggeli kávé. Vagy a pajzsmirigygyógyszer. Vagy szimplán csak nem emlékszik rá délután, hogy ezek közül bármi is megvalósult-e. Pár nap múltán szerencsére normalizálódott a helyzet, sőt még a körmösömhöz is eljutottam azóta. És még a régi gönceimet is előszedtem a szekrényből. Megy ez, ha akarom. 

Amint visszakaptam az agyamat, elkezdtem gondolkodni is. Elsőként azon, hogy hogyan is becézzem sarjamat, ugyanis hiába kapott olyan nevet, amit lehet Lénának becézni, valahogy mégsem állt rá a nyelvem erre a névre. Úgyhogy próbálgattam mindenféle mást is, ami még szóba jöhetett, de végül is megmaradtam az eredeti változatnál. Csak sikerült megszokni. A fennmaradó időben pedig mindenféle baromságon jár az eszem. Még mindig sok időt töltök a gyerek bámulásával, szerintem ezt sosem fogom megunni. Főleg mivel napról napra változik. Ilyenkor jönnek a hülye gondolataim, mint például "Hogyan fért át egy ekkora fej OTT?" vagy "Mekkora talpa van ennek a gyereknek???". Azt hiszem, ezekkel még egy ideig lefoglalom magam.

Nos, ha már a gyerek hétfő kedvéért reggel (reggel? inkább hajnali) fél 5-kor csinált ébresztőt, most pedig még vagy egy órán keresztül fog jóllakottan szuszogni az ágyában, kihasználom az időt és firkantok nektek pár sort. Szóval ott voltunk legutóbb, hogy megszületett a leányzó. Itt nem állt meg az élet, őt elkezdték szépen méregetni, engem összefoltozni, aztán kaptunk úgy egy órát hármasban. Nekem összesen 2 órán keresztül kellett még a szülőágyon feküdnöm, amíg a megfigyelés tartott, de odafektették mellém a babát, hogy kicsit ismerkedjünk. Szegény nagyon fázott, mert sokkal hűvösebb volt az a helyiség, mint a többi (aminek az okát a mai napig nem értem - amíg csak kicsit akartam meghalni a fájdalomtól, még én is fáztam), úgyhogy kapott az én takarómból (lepedőmből) is egy kicsit, később pedig elvitték és betették az inkubátorba egy órára. Engem tolókocsiban vittek ki a szobába, ahol már várt a családom. Szerencsés módon anyukámék éppen a városban voltak azon a napon, így még frissiben meg tudták nézni, még ha csak kis időre is, a legkisebb unokát. Akkor remekül éreztem magam, vigyorogtam, mint a vadalma. Nagyrészt azért, mert végre vége volt az egésznek, de az se elhanyagolható tényező, hogy a férjem úgy dicsérte az aznapi munkámat, mintha a rák ellenszerét találtam volna fel. Tulajdonképpen egy ideig úgy is éreztem magam. Aztán emlékeztettem magamat arra az egyszerű tényre, hogy csak az általam választott kórházban rajtam kívül még 6 nő szült azon a napon, szóval azért nem vagyok akkora sztár. De az én babám lett a legszebb.:P

A kórházban rooming-in rendszerben működik az összes szoba, azaz baba és mama a reggeli gyermekorvosi vizit és az esti fürdetés kivételével mindig együtt vannak. Első éjszaka lehet bent hagyni a babát éjszakára az újszülött osztályon, a többi napon nem örülnek neki (vajúdás közben láttam egy anyukát, aki be akarta adni, de nem vették be). Én így utólag azt mondom, hogy szülés napján semmiképp sem kellene kivinni a babát, éppen elég fárasztó a szülés, anyuka egyszer utoljára pihenje még ki magát. A tapasztalat beszél, mert naná, hogy én kivittem magammal a fürdetés után, mert ugye remekül éreztem magam (akkor még). A gyerek ráadásul aludt, gondoltam én naivan, hogy ez éjjel is így lesz. Hát persze. Lefeküdtünk 11-kor, amikor a szobatársaim végeztek a szoptatással, éjfélkor arra ébredtem, hogy nyöszörög a gyerek. Próbáltam szoptatni, illetve mellre tenni, hadd rágcsálja, tej még úgyse volt benne egy csepp sem (és ez további két napig így is maradt...). Szívta is lelkesen a nagy büdös semmit, amíg meg nem unta, hogy semmi se jön, aztán elkezdett ordítani. Az első 24 órában még vizet se kaphat, ezért ott álltam tehetetlenül, próbáltam dajkálni, hogy legalább a többiek tudjanak aludni. Végül reggel 6-kor hagyta abba és aludt el. Pont a vizit előtt, úgyhogy ez az éjszaka is alvás nélkül telt. 

Másnap volt programunk bőven. Jött a védőnő, a gyerekorvos, csak engem háromszor viziteltek aznap, de volt anyakönyvezés, szoptatási tanácsadás, köldökcsonkápolás és pelenkázási útmutató is. Szóval minden, amire egy kezdő anyukának szüksége van. Léna néma csendben tűrt, kivéve amikor szoptatásra került sor. Próbálkozott itt mindenki mindennel, az én lányom csak azért se volt hajlandó rendeltetésszerűen szopni. Neki megvolt a saját elképzelése a dologról, amihez tartotta is magát egész idő alatt. Napokig jött a segítség több helyről is, végül abban maradtunk, hogy hagyjam, hadd csinálja, ahogy akarja, majd ha több lesz a tej, ő is ügyesebb lesz. Ez mondjuk tényleg bevált, itthon, nyugiban, szoptatós párnával és megfelelő kényelemben. A kórházban három napig ment az ordítás, amint étkezésre került volna a sor. Kezdtem azt érezni, hogy utál a gyerek. Amikor valaki segített, akkor rögtön rácuppant a kajaforrásra és rendeltetésszerűen használta is addig a pillanatig, amíg a segítőm a közelben volt. Amint egyedül maradtunk, már köpte is ki a szájából és elkezdett ordítani. Így a harmadik napra eljutottunk odáig, hogy jó esetben 2 órát tudtam aludni éjjel, fáradt voltam, feszült és együtt sírtam a gyerekkel, mert ha nem ezt teszem, akkor inkább visszaraktam volna a gyereket a kis kocsijába, majd kiálltam volna az ablakba üvölteni egy jót. A szobatársaim egyikének se volt még akkor teje, a gyerekeik mégis lelkesen szívták a semmit, ráadásul szépen csendben. Nekem volt már tejem, viszont a lányom nem volt hajlandó kiszívni, vagy csak kis részben. A megoldást végül a mellszívó jelentette. Leszívtam a maradékot és megkapta cumisüvegből. Attól a pillanattól kezdve mintha kicserélték volna a gyereket. Evett, aludt egész nap. Én is. 

A kórházból elméletben a szülést követő 4. napon jöhettünk volna el, ami elhúzódó vajúdásomnak köszönhetően egy csütörtöki napra esett volna. Csakhogy a meconiumos magzatvíz és az én hüvelyi fertőzésem miatt, bár kaptam antibiotikumot a szülőszobán, két nappal később vérvételt végeztek a babánál, ami fertőzést mutatott ki nála. Azonnal elkezdték az antibiotikumos kúrát, de az orvos felhívta rá a figyelmemet, hogy legalább péntekig bent kell maradnunk. Szomorúan, de tudomásul vettem. Péntek reggel összepakoltam szépen a cuccomat, mert meggyőződésem volt, hogy végre hazamehetünk. Félreértés ne essék, nagyon elégedett vagyok a kórházzal, szuper ellátásban részesültünk, ráadásul remek társaságunk volt a szobában, de akkor már 2 napja 3x2 szobatárssal osztoztunk a szobán, ahol éjszakánként felváltva sírt a 4 gyerek, a kaja borzasztó volt (azok a levesek életem végéig kísérteni fognak legrosszabb rémálmaimban), hiányzott a családom, a macskám és az otthonom.Szóval mentem volna haza a lehető leghamarabb. Mentem a gyerekért a vizit végeztével, ahol közölték a szomorú hírt: még mindig nem megyünk haza, nem jók az értékek. Úgyhogy csalódottan vittem vissza Lénát a szobába, majd pakoltam ki a cuccaimat. Azért a nap hátralévő részét farmerben és pólóban töltöttem, mert elegem volt a hálóingekből. Egyébként sincs sehol előírva, hogy csak hálóingben szabad lenni. Nem is hordok hálóinget. 

Másnap reggel már össze se pakoltam, nem mertem megkockáztatni egy újabb elutasítást, mert csak bőgtem volna miatta. Úgyhogy úgy mentem a gyerekért, hogy remélem a legjobbakat, de hiszem, ha látom, illetve hallom. Végül rábólintottak a hazamenetelünkre, de csak délután, amikor még kapott egy adag antibiotikumot a baba, addig nincs menekvés. Úgyhogy dekkoltunk még pár órán keresztül a szobában, aminek a parancsnokává neveztek ki a vicces kedvű nővérek, miután három turnusnyi anyuka megfordult benne úgy, hogy én még mindig ott voltam. De ez már a vége volt. Mehettünk végre haza. Délután kettőre, amikor elengedtek minket, anyukám már ott volt a babahordozóval és a hazahozós rucival, amibe rekordsebességgel öltöztettem be a gyereket, hogy végre elindulhassunk. És igen, végül elhagytuk a kórházat, 8 nap ottlétet követően. 

Tudom, tudom, jól eltűntem. Nem egészen úgy alakultak a dolgaink, ahogy előre elgondoltam. De a lényeg: szeptember 28-án 14.46-kor megszületett a lányunk 55 centivel, 3400 grammal és 9/10-es Apgarral. Szóval örülhetünk, minden rendben. Aki az örömteli részeket szereti a szüléstörténetekben, az álljon is meg szépen itt.

És most jöhet a valóság másfél hét távlatából. Szerencsére az agyam a felejtés jótékony ködével lepte el azóta az esemény horrorisztikus elemeinek jelentős részét, ahogy telik az idő, úgy emlékszem egyre kevesebb részletre, amiért rendkívül hálás vagyok. Mert bizony én mindent mondhatok a szülésről, csak azt nem, hogy szép emlék marad. Sőt, azt kell, hogy mondjam, jelenleg kételkedem abban, hogy szeretnék még gyereket vállalni. Illetve szeretnék, persze, de megszülni nem akarom. Reménykedem benne, hogy ez majd az évek során megváltozik.

Szeptember 27-én éjjel éreztem, hogy valami történik. Az előző napok rutinjával ellentétben hajnalig ébren voltam, és később is csak néhány órányi felszínes alvásra futotta. Reggel korán keltem, elmentem vécére, akkor jött az első fájás. Nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget, olyan érzés volt, mint egy jóslófájás, viszont vért találtam a vécépapíron, ami már ígéretesebb jelnek tűnt. Hamarosan újabb fájás jött. Aztán még újabb. Elkezdtem számolni az időt két fájás között, és elküldtem a férjemet aludni, aki akkor ért haza a munkából, hogy pihenjen, amíg lehet. Én is lefeküdtem, bár aludni már nem tudtam. Tévéztem, közben szedtem a homeopátiás bogyóimat, amit az apósomtól kaptam és elméletileg segíti a szülést. Őszintén szólva eddig hittem is benne, mert sokszor segített betegségek esetén, de most azt kell mondanom, hogy a homeopátiába vetett hitem alapjaiban rendült meg azon a napon. Na de ne szaladjunk ennyire előre. Szóval méregettem az időt, ami lassan rövidült: 15 perc, 10 perc, 8 perc, stb. Végül eljutottunk az 5 perchez, és amikor már másfél órája egy helyben toporogtunk, bementünk a kórházba. Első baba, fene se tudja, mi lesz még itt. Szerintem jól döntöttünk. 

A kórházban rögtön megvizsgált a doki, és jött a hideg zuhany: alig ujjbegynyire tágultam ki, a méhszájam olyan magasan volt, hogy alig érte el a doki. De a magzatburok feszül, bármikor elfolyhat a magzatvíz. Szóval felvettek az osztályra, kaptam egy ágyat, sétálgattam, vártuk, hogy folyjon az a víz. Nem folyt. Újabb vizsgálatok következtek kétóránként. Akkor már tágultam, de minimálisan. Este 9-kor tartottunk bő egy ujjnyinál, ezért a férjemet hazaküldték pihenni, én pedig beköltöztem abba a szobába, ahol végül 8 napon át béreltem az ágyamat. 

Az éjjel eseménytelenül telt. A fájások erősödtek, jöttek minden két percben, de ahogy lezuhanyoztam, visszaálltak 4 percesekre. Szívás. Hajnalban volt újabb méhszájellenőrzés, akkor már baromira fájtam és jött a hideg zuhany: SEMMI sem történt az elmúlt x órában. Sírni tudtam volna. Végül nem tettem, bőgtem már egyet előző este, értelme nem volt, inkább róttam tovább a folyosókat, hátha elpattan végre a magzatburok. Nem jött össze. Beköszöntött a reggel.

Méhszájellenőrzés, lassan végre haladunk, lehet hívni a férjemet, jöhet az előkészítés, irány a szülőszoba. A. rekordidőn belül a kórházban termett, mint kiderült, otthon ült egész éjjel a hívásra várva, semmit se pihent. Közben megtörtént az előkészítés, doki megvizsgált, majd megrepesztette a burkot. Ekkor derült ki, hogy meconiumos volt a magzatvíz, a szülést fel kell gyorsítani, hogy ne legyen baja a babának. Bekötötték az oxitocint, egy adag antibiotikumot a hüvelyi fertőzésem miatt és még egy adag infúziót nekem, mert akkor már majdnem 24 órája nem ettem semmit és a víz is alig maradt meg bennem, hogy bírjam a szülést. Közben sétálgattam két fájás között, amik megint 5 percenként jöttek. Nem történt előrehaladás, emelték az oxitocin adagját. Fájások erősödtek, de teljesen rendszertelenül jöttek. Újabb emelés, méhszájvizsgálatok, fennmaradó időben pedig vajúdás a labdán, közben CTG a hasamon, én pedig A. kezét szorongatom, miközben széthasadok belülről. Érdekes, hogy a hasam egyáltalán nem fájt vajúdás közben. Végig a derekamban éreztem a fájdalmat. De ott nagyon. Fájások között pedig két gondolat keringett a fejemben: 1. Kell a francnak a gyerek, eddig is megvoltunk ketten, vegyék vissza! (erre nagyon nem vagyok büszke) és 2. Lőjenek le! Lőjenek le! Tudják mit, nem is kell, ide egy célszerszámot, elintézem én magamnak!

Elmúlt dél, de a fájások nem rendszereződtek, pedig akkor már jó adag cucc volt bennem. A méhszájam már nem volt annyira fent, de alig tágultam valamit, és kezdtem a végét járni. Fáradt voltam, éhes, szomjas, kizárólag a labdán ülve tudtam létezni, az ágyon vizsgálat közben mindenem remegett, nem kicsit. És szégyen, nem szégyen, többször ordítottam a fájdalomtól. Persze, tudom, nagy levegő, orron be, szájon ki, de létezik az az állapot, amikor ezt nem lehet kivitelezni. Akkor örültem, hogy valamennyi oxigént tudok a tüdőmbe juttatni, másra nem voltam képes. Akkor kaptam meg az utolsó lehetőséget a természetes szülésre egy injekció formájában. Nem adtak neki sok időt, ha ez se hat, császár. Fél órával később a doki örömmel állapította meg, hogy hat a cucc, végre haladunk. Én ebből annyit éreztem, hogy a fájások néhány másodpercnyi könyörülettől eltekintve folyamatosan fájtam. Ekkor már nem szorongattam én semmit, a férjemet elhajtottam a francba, csak ültem a labdán, és léteztem. Többre nem tellett. Közben a doki intézte az EDA-t, kaphattam végre, mert tágulok szépen. Szerencsémre a beadása előtt a doki még egyszer megnézte a méhszájamat fájás közben. Ennek nagyon örülök, mert a nagy fájdalom közepette fel sem tűnt, hogy nyomnom kell, ez már tolófájás, csak amikor a doki rákérdezett. Akkor vigyorogva megállapították, hogy itt már nem kell az EDA, mert jön a baba kifelé, ha nyomnom kell, hát nyomjak, segítsem az útját. Én csak annyit tudtam elmotyogni, hogy hála az égnek. 1-2 fájással és néhány perccel később pedig már a célegyenesben voltunk (hogy került ide ez a sok ember? miért vannak itt fent a lábaim?).

Azt kell, hogy mondjam, a szülésnek ez a része maga a megváltás. A doki kántálta a teendőmet, miközben én valami kapaszkodót szorongattam, becsuktam a szememet és tettem, amit mondott. Csak erre tudtam koncentrálni, már nem éreztem a fájdalmat, de a babát igen és minden erőmet beleadtam. A férjem elmondása szerint a gyerek 7 perc alatt kint volt. Ha jól rémlik, két fájás alatt jött ki, de itt olyan zavaros minden. Azt tudom, hogy az egyik fájás alatt volt egy pillanatnyi eszméletvesztésem, mert minden elsötétedett, aztán egyszer csak újra a szülőszobán találtam magamat és semmit se értettem. Szerencse, hogy a doki folyamatosan mondta, mit csináljak, így hamar észhez tértem. Aztán egyszer csak kint volt a lányom. Akkor kinyitottam a szememet, pont elkaptam a képet, ahogy viszik ki a kicsit a szobából. Eljutott az agyamig, hogy nem sírt fel, kérdeztem is rögtön, hogy jól van-e a babám. Azt mondták, hogy igen, rövidesen pedig meghallottam a gyereksírást egy másik helyiségből. Ez a magáé, mondta a szülésznő. Megnyugodtam. Jól van a lányom. Hoppá, álljunk meg egy pillanatra. Lányom lett egyáltalán? Odafordultam a férjemhez és megkérdeztem tőle. A válasza igen volt. Akkor jó, mondtam neki. 

A doki még egy ideig ügyködött rajtam, közben a babát visszahozták, ott volt mellettünk. Bevallom, nagyon furcsa érzéseim voltak. Egyrészt ismertem őt már régről, hiszen 9 hónapig hordtam magamban, másrészt teljesen idegen volt számomra. Egy picinyke csomag, ami ott nyöszörgött mellettem. Akit aztán rövidesen odatettek mellém és csak akkor vittek el, amikor elhagyhattam a szülőszobát. Akkor még nem tudtam eldönteni, hogyan érzek iránta. Mögöttem volt 32 óra vajúdás, amire legrosszabb rémálmomban se számítottam. Éhes voltam és szomjas, zuhanyozni akartam és elhagyni azt a szobát. A férjem hozott enni, lenyomtam majdnem egy üveg ásványvizet, aztán felkelhettem végre. Feltűnően jól éreztem magam akkor. Biztos az adrenalin miatt. Ettől függetlenül úgy állt mellettem a szülésznő, amíg zuhanyoztam, mintha bármelyik pillanatban összeeshetnék és tolókocsiban vitt el a szobámig.

Mai szemmel visszagondolva a szülésre az alábbiakat tudom elmondani: 1. Akármekkora szívás is volt az egész, örülök, hogy végül nem kellett császározni. Akkor persze örültem volna neki, mert baromira fájt, de később nagyon bántam volna, hogy ennyi kínszenvedés után mégsem szülhettem volna meg a lányomat, ahogy készültem rá. Elnézve a császáros szobatársaimat, nekik sokkal nehezebb volt a felépülés, mint nekem, függetlenül attól, hogy a mai napig szenvedek a vérveszteség következményeitől. 2. Ha még egyszer gyerekvállalásra adjuk a fejünket, jó előre konzultálok az orvossal a szülés mikéntjéről, tekintettel az első szülésem borzalmaira. Nem vagyok elégedetlen a mostani orvosi munkával sem, megértem, mi miért úgy történt, ahogy, de képtelen vagyok ezt még egyszer végigcsinálni. 3. Akármilyen szörnyű volt az a másfél nap, azért a végeredménye, aki éppen itt szuszog mellettem, bármilyen szenvedést megér.

Ha most naiv kis liba lennék, akkor közölném, hogy a héten lejár a számláló, szóval így is, úgy is gyerek lesz a vége. Tudom azonban azt is (és nem csak a Jóbarátokból), hogy azért a gyerek nem parancsszóra érkezik a kiírt napon, hanem biza előfordul, hogy ráhúz még x napot. Ebben a cipőben jár most egyébként a kolléganőm, akinek már múlt héten lejárt az ideje, a baba még sincs sehol, sőt előkészületeket se tett még az érkezésre. Szívás.

No de fülig ér most a szám, mert az én gyerekem viszont rendkívül okos, bár felettébb nyugodt (vagy lusta?) is, mert az előkészületek már megvannak, konkrét lépést viszont még nem tett a külvilág felé. Történt ugyanis szombaton, hogy majdnem körbekürtöltem a házat örömömben, amikor megejthettem végre a személyes találkozót a nyákdugóval. Őszintén szólva undorító nyálkás cuccnak még soha életemben nem örültem annyira, mint aznap. Gyorsan meg is tettem a végső előkészületeket, hátha szülünk az éjjel. Hát nem. Pedig a férjemnek minden utasítást kiadtam már, amit kellett, összeírtam, amire szüksége lehet, magamnak is írtam cetlit az utolsó pillanatban bedobandó cuccokról, sőt még a dugipénzem rejtekhelyét is megmutattam a férfinek, hátha beüt az Armageddon a kórházban töltött 4-5 nap alatt és éhen veszne nélküle. No nem mintha nem nézném ki belőle, hogy elvan egyedül, eddig is elvolt, amikor elutaztam ide-oda, no de most mégis valahogy más. Biztos a hormonok miatt.

Lényeg a lényegben, vasárnap reggel arra ébredtem, hogy még nem szültem meg, áttettem hát az érkezés időpontját hétfő hajnalra, biztos a front hozza majd meg, gondoltam én. Mindenhol reklámozták a markáns hidegfrontot, hát gondoltam én is, hogy elég markáns lesz ahhoz, hogy kiebrudalja a gyereket a barlangjából. Abban pedig biztos vagyok, hogy éjjel fog beindulni a szülés, mert ahogy Norewa is mondta, ez már csak így kell, hogy történjen. Napközben elkövettem azt a hibát, hogy megnéztem egy szülésről szóló epizódot az egyik kisebb csatornán, amitől annyira elérzékenyültem, hogy végigbőgtem a délutánt. Mert szutyok ide, vér oda, az a pillanat gyönyörű, amikor a kimerült anyuka karjára teszik az üvöltő sarját. Meg persze terhes vagyok és túl sok a hormon. Tegnap is sírtam például, mert szerencsétlen férjem mondott valamit, amire ép ésszel legfeljebb lekonyul kicsit a szám széle, de tegnap este ott hüppögtem miatta. Meg is lett az eredménye, reggelre begyulladt a szemem. A fene vinné el a hormonokat!

Tegnap megjött a hidegfront, amire a babám annyit mondott, hogy jól van, majd átfordult a másik oldalára és aludt tovább. Sőt, még én is remekül voltam, gyalog mentem el a háziorvoshoz, majd onnan bevásárolni és haza, mert majd' kicsattantam az energiától. Ma már a teljes fordítottja vagyok, rettenetesen fáj minden, főleg a hasam és a derekam, úgyhogy semmit se csináltam alváson és tévézésen kívül. Illetve most fogok összedobni egy jó kis paradicsomos tésztát. Szívem szerint rendeltem volna, de a fene hülye új ízlésemnek köszönhetően semmi se elég jó, csak amit én főzök magamnak. Abból is az a legjobb, amivel fél napot kell pepecselni, ma például aranygaluskát ennék szívesen, de azért belátom, hogy én is emberből vagyok, ezért beérem mással. Fél óra múlva úgyis ropit fogok kívánni és csak fintorognék az aranygaluskán.

Most először terhességem során azt érzem, hogy tényleg mindjárt szülünk. Talán bejön, talán nem. De véleményem szerint a következő poszt jövő héten a leányzó születéséről fog szólni. Drukkoljatok, hogy igazam legyen. És persze hogy addigra megjavítva kapjam vissza a gépemet, ami időközben sajnálatos módon felmondta a szolgálatot, így most kénytelen vagyok a férjemét használni, amikor éppen nincs itthon.