Ha most naiv kis liba lennék, akkor közölném, hogy a héten lejár a számláló, szóval így is, úgy is gyerek lesz a vége. Tudom azonban azt is (és nem csak a Jóbarátokból), hogy azért a gyerek nem parancsszóra érkezik a kiírt napon, hanem biza előfordul, hogy ráhúz még x napot. Ebben a cipőben jár most egyébként a kolléganőm, akinek már múlt héten lejárt az ideje, a baba még sincs sehol, sőt előkészületeket se tett még az érkezésre. Szívás.

No de fülig ér most a szám, mert az én gyerekem viszont rendkívül okos, bár felettébb nyugodt (vagy lusta?) is, mert az előkészületek már megvannak, konkrét lépést viszont még nem tett a külvilág felé. Történt ugyanis szombaton, hogy majdnem körbekürtöltem a házat örömömben, amikor megejthettem végre a személyes találkozót a nyákdugóval. Őszintén szólva undorító nyálkás cuccnak még soha életemben nem örültem annyira, mint aznap. Gyorsan meg is tettem a végső előkészületeket, hátha szülünk az éjjel. Hát nem. Pedig a férjemnek minden utasítást kiadtam már, amit kellett, összeírtam, amire szüksége lehet, magamnak is írtam cetlit az utolsó pillanatban bedobandó cuccokról, sőt még a dugipénzem rejtekhelyét is megmutattam a férfinek, hátha beüt az Armageddon a kórházban töltött 4-5 nap alatt és éhen veszne nélküle. No nem mintha nem nézném ki belőle, hogy elvan egyedül, eddig is elvolt, amikor elutaztam ide-oda, no de most mégis valahogy más. Biztos a hormonok miatt.

Lényeg a lényegben, vasárnap reggel arra ébredtem, hogy még nem szültem meg, áttettem hát az érkezés időpontját hétfő hajnalra, biztos a front hozza majd meg, gondoltam én. Mindenhol reklámozták a markáns hidegfrontot, hát gondoltam én is, hogy elég markáns lesz ahhoz, hogy kiebrudalja a gyereket a barlangjából. Abban pedig biztos vagyok, hogy éjjel fog beindulni a szülés, mert ahogy Norewa is mondta, ez már csak így kell, hogy történjen. Napközben elkövettem azt a hibát, hogy megnéztem egy szülésről szóló epizódot az egyik kisebb csatornán, amitől annyira elérzékenyültem, hogy végigbőgtem a délutánt. Mert szutyok ide, vér oda, az a pillanat gyönyörű, amikor a kimerült anyuka karjára teszik az üvöltő sarját. Meg persze terhes vagyok és túl sok a hormon. Tegnap is sírtam például, mert szerencsétlen férjem mondott valamit, amire ép ésszel legfeljebb lekonyul kicsit a szám széle, de tegnap este ott hüppögtem miatta. Meg is lett az eredménye, reggelre begyulladt a szemem. A fene vinné el a hormonokat!

Tegnap megjött a hidegfront, amire a babám annyit mondott, hogy jól van, majd átfordult a másik oldalára és aludt tovább. Sőt, még én is remekül voltam, gyalog mentem el a háziorvoshoz, majd onnan bevásárolni és haza, mert majd' kicsattantam az energiától. Ma már a teljes fordítottja vagyok, rettenetesen fáj minden, főleg a hasam és a derekam, úgyhogy semmit se csináltam alváson és tévézésen kívül. Illetve most fogok összedobni egy jó kis paradicsomos tésztát. Szívem szerint rendeltem volna, de a fene hülye új ízlésemnek köszönhetően semmi se elég jó, csak amit én főzök magamnak. Abból is az a legjobb, amivel fél napot kell pepecselni, ma például aranygaluskát ennék szívesen, de azért belátom, hogy én is emberből vagyok, ezért beérem mással. Fél óra múlva úgyis ropit fogok kívánni és csak fintorognék az aranygaluskán.

Most először terhességem során azt érzem, hogy tényleg mindjárt szülünk. Talán bejön, talán nem. De véleményem szerint a következő poszt jövő héten a leányzó születéséről fog szólni. Drukkoljatok, hogy igazam legyen. És persze hogy addigra megjavítva kapjam vissza a gépemet, ami időközben sajnálatos módon felmondta a szolgálatot, így most kénytelen vagyok a férjemét használni, amikor éppen nincs itthon.