Nagy nehezen megint szakítottam egy kis időt a firkálásra. Pedig nem panaszkodhatok igazán, nem egy nehéz eset a lányunk, de valahogy mégis kitölti a napomat a mindenféle kis apró bigyó, ami adódik. Szóval valahol ott hagytam abba, hogy 8 végtelenül hosszúnak tűnő nap után végre hazabocsátottak minket. Alig vártam, hogy végre elhagyhassuk a kórházat. Jó volt, jó volt, de mégsem olyan jó, mint otthon. Hiányzott a férjem, a macskánk, a lakás minden apró szeglete. És otthon nem kellett félni a kajától. Aki látott már kórházi levest, az tudja, miről beszélek. No de kanyarodjunk vissza az alapgondolathoz.

Szóval nagy nehezen sikerült végre kiszabadulnunk a 7. számú kórteremből. Furcsa volt elhagyni az osztályt, mintha egy örökkévalóság óta ott lettem volna. Éppen ezért pucoltunk el olyan gyorsan, amint megadták a szabad jelzést. Olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy anyukám ott volt egy hétig velünk segíteni. Sokan ellene vannak ennek, én viszont azt mondom, hogy ha a lehetőség adott, tessék élni vele. Ugyanis ilyenkor szembesül az ember azzal, hogy bár a kórházban majd' kicsattant az egészségtől, köszönhetően valószínűleg az egész napos fekvésnek-ülésnek, azért mégis túl van egy terhességen és egy szülésen, ami gátseb/császárseb nélkül is sokat kivesz az emberből. Ehhez hozzájön a kórházi kimerültség (mert ne mondja nekem senki azt, hogy jól lehet pihenni 4 újszülött és a kórházi zajok mellett), így az újdonsült anyuka leginkább nyugalomra és pihenésre vágyik, amivel gyermeke is egyetért. Én legalábbis így voltam vele. Azért volt mit csinálni első nap, kipakoltam, megismertettem a babát az új otthonával, használatba vettük a babacuccokat, amire már régóta vágytam, szóval azért elment az idő. Ha ehhez hozzá kellett volna adnom egy takarítás-rendrakás-bevásárlás-főzés-mosás-vasalás kombót, ami valószínűsíthető ennyi távol töltött idő után, nem lettem volna túl boldog. Így viszont, mivel anyukám a házimunka terhét gyakorlatilag teljesen levette a vállamról, jutott idő rendesen a babával foglalkozni. 

Szükségünk is volt erre az együtt töltött időre, még mindig szoknunk kellett egymást. A szülést követően az elvárásaimmal ellentétben nem jöttek úgy az érzelmek, ahogy azt vártam. Valamiféle kötődés persze volt közöttünk, de korántsem éreztem azt az elsöprő szeretetet a gyermekem iránt, amitől egy rakat anyuka elbőgi magát (mondjuk ez annak is köszönhető, hogy örültem, hogy élek, mire végre kint volt a gyerek). Rajta se az látszódott, hogy különösebben odalenne értem, engem pedig napokig lefoglalt még az, hogy ne szerencsétlenkedjek annyit a gyerek körül, így hát elmaradt a nagy egymás nyakába borulás. Borult viszont a hormonszintem, úgyhogy harmadik napon már bőgtem, amiért a gyerekem utál, mert sz.r anya vagyok. Szóval igencsak szoknunk kellett egymást. Otthon ez könnyebben ment, el tudtunk vonulni a hálószobába, nyugodtan tudott szopizni, amitől mindketten jobb hangulatba kerültünk (itt mondanék köszönetet annak, aki feltalálta a szoptatós párnát - remek találmány!), nem voltak vizitek, amik megkavarták a napirendet, és persze lehetett aludni. Nem sokat, de mindenképpen többet, mint a kórházban. Azóta pedig már hozzászoktam a napi 3-5 óra alváshoz. Annak tudatában, hogy nem tart örökké ez az időszak, ki lehet bírni.

Léna néhány nap múlva megmutatta, hogy azért nem utál ő engem, csak nem voltak kedvezőek a körülmények a kapcsolatépítésre. Eljutottunk odáig, hogy nem csak nyugton marad, ha a karomba kerül, de még pluszba igényli is a közelségemet, ami rendkívül megnyugtató. Mosolyog is, bár még csak ritkán és nem tudatosan villantja ránk a kis fogatlan vigyorát. Olyankor olvadok. 

Az otthonlét első pár napja arra is jó volt, hogy kizökkentsen a zombi-üzemmódból. Ez úgy láttam, hogy tipikus jelenség frissen szült anyáknál a kórházban, ugyanis az új szituáció és a kimerültség csodálatos dolgokra képes. Példának okáért olyan dolgokat felejt el az ember, mint hajmosás vagy fogmosás. Vagy a reggeli kávé. Vagy a pajzsmirigygyógyszer. Vagy szimplán csak nem emlékszik rá délután, hogy ezek közül bármi is megvalósult-e. Pár nap múltán szerencsére normalizálódott a helyzet, sőt még a körmösömhöz is eljutottam azóta. És még a régi gönceimet is előszedtem a szekrényből. Megy ez, ha akarom. 

Amint visszakaptam az agyamat, elkezdtem gondolkodni is. Elsőként azon, hogy hogyan is becézzem sarjamat, ugyanis hiába kapott olyan nevet, amit lehet Lénának becézni, valahogy mégsem állt rá a nyelvem erre a névre. Úgyhogy próbálgattam mindenféle mást is, ami még szóba jöhetett, de végül is megmaradtam az eredeti változatnál. Csak sikerült megszokni. A fennmaradó időben pedig mindenféle baromságon jár az eszem. Még mindig sok időt töltök a gyerek bámulásával, szerintem ezt sosem fogom megunni. Főleg mivel napról napra változik. Ilyenkor jönnek a hülye gondolataim, mint például "Hogyan fért át egy ekkora fej OTT?" vagy "Mekkora talpa van ennek a gyereknek???". Azt hiszem, ezekkel még egy ideig lefoglalom magam.