Jó ideje halogatom a témát, nem szeretek igazán beszélni a helyi közlekedésről. Tudniillik és Budapesten élek, ahol nem terhesen is egy rémálom közlekedni, ilyenkor meg ugye még hisztisebb az ember, mint egyébként.

Mondhatni szerencsés vagyok, legalábbis reggelente, mert a végállomásról indulok, ezért mindig van hely a trolin. Eleinte messzire kerültem az elsőbbségi ülést, mondván, hogy másnak jár az, nekem jó a másik is. Aztán úgy egy hete, amikor már többedszerre vágta a mellém ülő emberke az oldalamhoz a táskáját, és egyébként is láttam, hogy tizen-huszonéves fiatalok használják azokat az üléseket, végül én is beadtam a derekam. Végül is idősek nem nagyon járnak azon a vonalon, terhesek se (illetve de: én), úgyhogy legalább a repülő táskáktól megkímélem növekvő magzatomat. Nem úgy a hirtelen, nagy erejű fékezésektől, amikor kevésbé rossz esetben csak ő csapódik 200 km/h-val a méhfalamba, még rosszabb esetben én is repülök vele együtt.

A belváros persze már más. Igyekszem a villamoson olyan állóhelyet keresni, ahol nem nyomorgatnak neki az ajtónak vagy más embernek, jobbra úgysincs esély. De ez van, tűrjük. Én még mindig jobb állapotban vagyok, mint a szerencsétlen anyukák, akik karjukban tartják üvöltő kicsinyüket, mert a szemetebbik pesti fajta inkább félrenéz, minthogy felálljon és átengedje a helyét. Ilyenkor tör rám a gondolat, hogy én bizony ránevelem a gyereket, hogy ilyet nem csinálhat, mint ahogy minket is ráneveltek anno. És milyen jól tették. Minden esetre beszólok néha, ha agyonnyomorgatják a hasamat, hogy ácsi, mert terhes vagyok. Jobb ettől se nagyon lesz, de hát mit lehet várjak...

A minap elég szerencsétlen helyzetbe kerültem. Hazafelé tartottam a buszon, álltam már egy jó ideje, de nem is volt gond. Aztán egyszer csak elkezdtem szédülni. Megesik, otthon is szoktam rendszeresen, meg néha a munkahelyen is, olyankor leülök, pár perc alatt rendbe jövök. Úgyhogy kénytelen voltam ülőhelyet kérni, de most szerencsém volt, nagyon kedves embert fogtam ki, azonnal átengedte a helyét. Még kérdezte is, miért nem szóltam előbb. Bevallom őszintén, azért, mert jártam már rosszabbul is. Előfordult hasonló eset már a buszon és akkor hiába magyaráztam a helyzetet, nem segítettek, ezért kínomban leguggoltam, a hátamat a busz falának támasztva. Úgy néztek rám az emberek, mintha valami szörnyű dolgot csinálnék. Pedig nem tehettem semmiről, csak rosszul voltam. 

Amennyire lehet, igyekszem kerülni a forgalmasabb járatokat. Reménykedem abban, hogy jobb lesz a helyzet, mire megszületik a babám. Már most gondolkodom azon, hogy mi lesz a legoptimálisabb hordozóeszköz, mert a babakocsi nem mindig teli találat. Ha nem fér fel a buszra, sokra megyek vele. Akkor inkább már egy hordozó, az nem jelent akkora többletsúlyt sem. A parkba meg így is mehetünk babakocsival.