Tudom, tudom, már december van, én meg szeptemberben kezdtem, kicsit le vagyok maradva. De hogy lássátok, miért...
Pár nappal a bölcsikezdés előtt a játszótéren beszédbe elegyedtem egy többgyerekes, tapasztaltabb anyával. Bevallom, én már nagyon vártam, hogy visszamenjek dolgozni. Nagyon jó volt itthon lenni, élveztem ezt a két évet, de elég volt. Hiányzott a munkám, hiányzott a társaság, a szakmai kihívások, és az se elhanyagolható tény, hogy egyszerűen kevés voltam már a gyereknek. Napi 2x2-3 óra játszótér után is alig tudtam hazavinni, sírt a játszótársai után, én meg szörnyen éreztem magam, de azért a házimunkát is el kell valakinek végeznie. Szóval ez az anyuka, mikor izgatottan meséltem róla, mit hogyan fogunk csinálni, ha visszamegyek dolgozni, nemes egyszerűséggel a képembe röhögött. Szép elgondolás, de ezt így nem fogod tudni megvalósítani, mondta nekem.
Szptemberben belekezdtünk. Papírokat jó előre bevittem a munkahelyre, hogy legyen idejük intézkedni, kivettem a szabim egy részét a bölcsődei beszoktatásra, majd a beszoktatás utáni vasárnap szépen előkészültem az első munkanapra. Tudtam, hogy nem lesz már fél 7-ig alvás, mint gyerek előtt, meg komótosan a tömegben haladás, itt bizony haladni kell, ráadásul úgy, hogy magamon kívül egy 2 éves, nem mindig együttműködő gyereket is öltöztetnem, etetnem kell, időben beérni vele a bölcsődébe, majd átzötyögni a város túlfelére a munkahelyemre, mindezt úgy, hogy pontban 8 órára ott legyek. De azért bíztam benne, hogy minden remekül fog menni.
Nem így lett. Rögtön első reggel fél 5-kor felébredtem, mert annyira ideges voltam, hogy el fogok késni az első munkanapomon, hogy nem bírtam rendesen aludni. Felébredt a lányom is, őt se bírtam visszaaltatni, úgyhogy hajnalban kettecskén vártuk, hogy teljen az idő és indulhassunk. A lányom érezte, hogy itt valami változás lesz, tiltakozott Misi maci szatyorba gyömöszölése ellen, nem is beszélve az időben indulásról. Végül szoknyában, magassarkúban, halkan mormogva cipeltem végig a karomban a gyereket, a saját cuccomat és mindent, amit a bölcsibe kellett vinni. Itt fogadtam meg, hogy az elkövetkező pár évre inkább kicsit slamposabb leszek, de garantáltan nem fogok magassarkúban szórakozni, mikor sietnünk kell. Azóta van váltócipőm a munkahelyen. Lehet, hogy hülyén nézek ki reggelente elegáns ruhában, sportcipőben, de őszintén szólva nem érdekel. Úgyis lerúgom, amint beérek dolgozni, viszont nagyon praktikus, mikor reggelente a tiltakozó gyereket kell időre bölcsődébe vinni.
Első nap még nem tiltakozott a bölcsődében, amiért végtelenül hálás vagyok. Nem szerettem volna rögtön első nap késve érkezni. No de ami utána jött... Egy nap elég volt ahhoz, hogy megértse, ez bizony már így marad, apa megy érte délután és anya mostantól későn ér haza. Nem tetszett neki. Kb. két hétig minden reggel ment a tiltakozás, nem akart bemenni a csoportba, velem akart jönni. Borzasztóan éreztem magam, amiért ott kell hagynom, de sajnos nem volt más lehetőség. Szerencsére sose sírt. Nem tudom, mit tettem volna akkor, valószínűleg hagyok mindent a francba vagy sírok vele együtt én is. Mielőtt ezen kellett volna gondolkodnom, lezajlott az átmeneti vészidőszak és minden ment megint szépen. Hamar belerázódtunk a reggeli készülődésre és már gyakorlottan megyünk reggelente a dolgunkra.
A munkába visszarázódni könnyebb volt, mint gondoltam. Féltem, mi lesz így két év után, tudom-e tartani a lépést, nem felejtettem-e sokat. Két évig anyuka voltam, még akkor is, ha szabadidőmben igyekeztem foglalkozni a kutatásaimmal. Első nap kicsit fura volt. Örültem, hogy újra dolgozhatok, végre újra láthatom a munkatársaimat, még a munkámat is örömmel láttam újra. Első nap volt kicsit szokatlan, de másnap már újra gyakorlottan ültem le a munkámhoz, mintha nem is lett volna 2 év kiesés.
Otthon már nehezebb dolgunk volt. Megszoktuk, hogy otthon vagyok, mindent én láttam el a házban, mindig volt étel a hűtőben, főztem, mostam, takarítottam, minden kész volt, mire a férjem hazaért a munkából. Aztán minden más lett. Én értem haza később, a házimunka nagy része a férjemre szakadt. Az első két hét borzasztóan sikerült. Ő nem tudta, mit kell csinálni, én nem tudtam mindent észben tartani, úgyhogy úszott a lakás, a hűtő üres volt, ruhák vagy kimosva vagy nem... Kicsit megijedtem, hogy ez most már így lesz, folyton le leszünk maradva, semmi se fog már rendben menni. Aztán megtaláltuk a megoldást. Kísérletezgettünk és szépen lassan felvettük az új ritmust. Vásárlás hétvégén, előtte menüterv. A mosásra szépen ráérzett a férjem, már nem is kell szólni neki, hogy tegyen be egy adag ruhát mosni. Beszereztünk egy üzenőtáblát, erre írjuk fel az intézendő dolgokat, így minden sokkal könnyebb. Nem állítom, hogy nem csúszunk el itt vagy ott, de megtanultunk élni az új helyzettel.
Úgy gondolom, jól működő kis csapat vagyunk. Bár voltak nehézségek, túljutottunk rajtuk és most már megy minden, mint a karikacsapás. Sikerült úgy alakítani mindent, ahogy elterveztük, van elég közösen töltött idő, ugyanakkor a háztartással se maradunk le (nagyon). Fárasztó, azt elismerem, de nem gondolom, hogy akkora horror a munkába való visszaállás, mint ahogy azt másoktól hallottam. Legalábbis nekünk. Lehet, hogy másoknak nehezebben megy, én ezt nem tudhatom.
