Köszönöm az emlékeztetőt, nem vesztem el, csak borzasztó komplikált az életünk mostanában. De erről majd a következő posztban. 

Itt a nagy betegségszezon, ami sajnos minket sem került el, hiába a sok vitamin, kézmosás, stb. Általában remekül bírom a betegségeket, kivéve ha olyasmit nyalok be, amitől egy zöldségével egyenértékű mozgásra vagyok képes. Ez történt januárban is, amikor egy átkínlódott éjszaka után szembesültem azzal az aprócska problémával, hogy komolyabb erőfeszítést igényel felkelni reggel, nem hogy még a napi teendőket is ellátni. A férjem dolgozott, ráadásul kora reggeltől késő estig, szabit nem tudott kivenni. Na, itt kezdődik a baj.

A reklámok ugyan azt hangoztatják, hogy anya összeönt egy adag port némi forró vízzel, azt betolja és mosolyogva megy a dolgára. A való élet azért ennél komplikáltabb, főleg ha előző éjjel anya a vécén görnyedt órákig. A jó hír, hogy nem tartós a baj, a rossz, hogy túl kell rajta esni, nincs mese. Persze, folyadék, diéta, millió egyéb praktika, de semmi se rövidíti le a betegség idejét.

No, reggel kikapartam magam az ágyból, a gyereket ugyanazzal a lendülettel kikaptam a kiságyból, amíg még bírtam állni, majd közöltem vele a hírt, miszerint gáz van, anyád átment zombiba, úgyhogy ma megtapasztalod a spártai nevelést, mert mást nem tudok csinálni. Pont akkora mázlim volt, hogy senki se ért rá átjönni segíteni, csak délután, úgyhogy addig is valahogy el kellett tölteni a napot. 

A gyerek jól vette az akadályokat, nem kislány már, elsőre felfogta, mi van. Benyomta a reggelit, amíg én erőt gyűjtöttem a kanapén, aztán még a cuccait is elvitte a mosogatóhoz, hogy segítsen. Igaz, hogy majdnem kidobta a tányérját nagy igyekezetében, de akkor is édes volt.

Délelőtt úgy döntöttem, egyéni elfoglaltság lesz, azaz én átmegyek zöldségbe, a gyerek meg szétszedi a lakást. Ez működött is kb. 10 percig, akkor vágta le a lányom, hogy itt nem lesz várépítés, se játszótér, viszont új játékot játszunk: kórházasdit. Meg kell hagyni, kiváló nővérke a csaj, talán kicsit túlzottan is. Leült mellém, simogatta a karomat (amíg én pánikoltam, nehogy ő is elkapja), később odahozta az itatópoharát, kis híján be is nyomta a számba. Valahonnan kerített egy félig megrágott kekszet (feltehetően az etetőszék mögül, ott dugdossa a tartalékot), amit tízórai gyanánt kínált, és még a Szundidögöt is nekem adta, pedig azt aztán soha senkinek, csak gyógyuljak már meg. 

Szerencsére könnyű lekötni a gyerek figyelmét, szereti a könyveket és a mágneses rajztáblát, azokkal a fél délutánt sikerült kihúzni nagyobb erőfeszítés nélkül. Ilyen helyzetekre ajánlom még a rajzolást, a kicsi a rakást, illetve bejöhet még a gyerkőc ugráltatása mindenféle egyébként nem szükséges tárgyért (már amennyiben a gyerek vevő rá). Én ilyen helyzetben simán fordulnék az egyébként hanyagolt elektromos bébiszitterekhez is, pl. tévé, amennyiben az legalább fél percre lekötné a lányomat. De nem így van. Örüljek vagy ne, nem tudom, minden esetre megoldottuk a problémát.

A többi napi teendő pedig a lehető legegyszerűbben lett megoldva. Házimunka magasról letojva, ebédre mindenki evett, amit talált a hűtőben, pelenkázás a kanapén, ahová felmászik a gyerek és nem kell emelgetni. Tulajdonképpen egész jól sült el az egész, pedig reggel még halálra görcsöltem magam, hogy mit fogok csinálni, amíg ideér a felmentősereg. Szerencsére az ilyen pici gyerekek is nagyon okosak, a lányom is rögtön megértette, hogy ez most nem az ő hisztinapja, néha anya is kidől, ilyenkor jobb nyugton lenni és kivárni. Tényleg egy rossz hangja nem volt egész nap, amiért nagyon hálás vagyok. 

Másnap pedig (csodapor nélkül is), mehetett minden a megszokott módon.