Boldog Új Évet!
Itt a január, hó, rénszarvasok, Bogyólány pedig 15 hónapos lett. Túl vagyunk az ünnepeken, rokon- és barátlátogatásokon, én részemről reménykedtem egy kis nyugalomban, de az kisgyerek mellett kb. annyira valószínű, mint nyerni a lottón. Az évet mindjárt betegséggel indítottuk, végigment az egész családon, úgyhogy újév kedvéért egy hétig nem aludtunk. A férjem ugyan jófej volt és megígérte, hogy felkel a gyerekhez, de mivel képtelen voltam kirugdalni az ágyból, magától meg nem kel fel ágyúdörrenésre sem, végül én éjszakáztam a gyerekkel, akinél minden trükkön ellenére se akart múlni a nátha. Most lekopogom, de végre jobban van. Szerencsések vagyunk, mert ritkán beteg, de ilyenkor azért hálát adok, hogy csak egy gyerekünk van, mert egy rémálom a nyűgös gyereket rávenni arra, hogy legalább kicsit maradjon nyugton és pihenjen, aludni nem akar, enni meg még annyira sem, az egész világot utálja és vele együtt én is. Aztán mikor végre jobban van és visszatérünk a mindennapi kerékvágásba, összeteszem a két kezem, hogy ilyen nyugis gyereket dobott nekünk a gép. Tulajdonképpen, ha minden rendben van, egy igazi álomgyerek.
Most, hogy végre nagyobb, én is nagyon élvezem az anyaságot. Sokkal jobban meg tudja értetni magát, ami azért jól jön, mert én borzasztó távol estem a szuperanyu típustól. Sokszor olvasok babás fórumokat esténként, hát le a kalappal mások előtt. Én rendesen megszenvedtem a kisbabás időszakot a férjemmel egyetemben, egyikünk tanácstalanabb volt mint a másik, sokszor csak pislogtunk egymásra, ha nem tudtuk, miért sír a lányunk. Most már mutogat, ha valami kell neki, 1-2 dolognak neve is van, így sokkal könnyebb a kommunikáció. A napirendet kívülről fújja, este pl. amikor elérkezik a vacsora és fürdetés ideje, odaviszi az etetőszéket az asztalhoz. Most pár napig kettesben voltunk-vagyunk, rengeteget segít nekem a gyerek. Hozza-viszi a dolgokat, odamegy a porszívóhoz, ha orrot kell szívni, a szemetet kidobja (meg néha mást is), a kiürült cumisüveget is odahozza mosogatni. Karácsonyra kapott saját takarító felszerelést és minikonyhát, mindkettő nagyon jó ötlet volt, mert imád utánozni, jön velem és segít. Nagyon cuki.
Karácsonyra egyébként megkapta a játékbolt azon felét, ami még nem volt, így van a lakásban csúszda, hintaló, millió plüss, duplók. Az interaktív játékokat kb. kidobhatjuk, mert rájött, hogy semmi mást nem tudnak, mint zenélni, ha megnyomja őket, az meg nem érdekes. A formabedobó szintén nem, egyszerűbb szétszedni és a tetején bedobálni a formákat, minek vesződni vele. A csúszda és a hintaló nagyon tuti, mert a felgyülemlett energiáit tökéletesen le tudja vezetni velük, a kirakósokkal egyelőre csak mi, szülők játszunk. Tiszta olyan érzés, mint Ikeás bútort összerakni, valami mindig hiányzik, hiába van előttünk a kép, hogy hogyan is kellene kinéznie. Ami most még nagyon érdekli, azok a könyvek, rengeteg van neki, hurcolja őket egész nap, mutogat, olvasok neki, nagyon élvezi. Meg a mágnestáblát is. Főleg én rajzolok, ami sok jót nem jelent, mert a rajztudásom megrekedt a virág-macska-fa (brokkoli?) háromszögben. Illetve tudok még univerzális állatot is rajzolni, ami bármelyik négylábú lehet. Apja már kreatívabb, ő pl. a múltkor magát rajzolta le, ahogy fut a busz után.
Azért a hisztik még mindig megvannak, sőt, ha jól olvastam, még csak most jön majd a neheze. Így is földhöz vágja magát, ha valami nem tetszik neki, de már kevesebbszer, mint korábban. Gondolom rájött, hogy nincs értelme, eredménye nincs, ha viszont kint csinálja, még a keze is koszos lesz. Jut eszembe, kint lét... Leesett a hét elején a hó, amikor jobban lett a gyerek, rögtön mentünk ki megnézni, én gyerekként imádtam a havat. Az első 1-2 percben még neki is tetszett, szép volt, fehér volt, de mint kiderült, hideg is volt. Na, innentől kezdve köszönte szépen, nem kért a hóból. Undorral az arcán sétált előre és majdnem ugrált örömében, mikor végre bementünk. Aznap a húgoméknál voltunk, ő is örült a hónak, meg is említette, hogy délután ki kellene menni a gyerekekkel játszani. Ha a pillantással ölni lehetne, a húgom már nem élne.
Ma végre elkezdett olvadni, megkockáztattam még egy nagyobb sétát, amíg elmentünk a laptopomért. Még a buszhoz se értünk el, a gyerek elesett, aztán ha már a földön volt, még végig is gurult a sárban. Szerencsére csak az egyik oldala lett tiszta sár, visszamenni nem volt időnk, úgyhogy így mentünk el a szervizbe. Szeretem ezt a ruháját, vízhatlan, könnyen szárad, 1 perc áztatással kint van belőle minden folt. Igazi téli ruha. No de itt nem állt meg, hazafelé elesett és féktelen ordításba kezdett. Nem, nem az esés miatt. Hanem mert:
1. Koszos lett a keze.
2. Leesett a ropi. Utóbbi kb. annyira fájhatott neki, mint nekem mikor nem mentem át egyetemes középkorból. Minden praktikát bedobott, hogy elkunyerálja a velünk szemben ülő kisgyerekes anyukától, aztán leesett. Véget ért a világ.
Percekig csak álltunk, letöröltem a kezét, de meg kellett siratni az elhullott ropiszálat. Aztán elkezdtem hazafelé terelgetni, amire a válasz egy újabb földhözvágós hiszti lett, úgyhogy mire hazaértünk, úgy nézett ki a gyerek, mint aki sárban fürdőzött. Itt jelzem, hogy tiszta ruhában indultunk el. Most pedig mosok mindent, ami rajtunk volt, mert én sem úsztam meg tisztán.
Sok csúnya megjegyzést kapunk a gyerek kinézete miatt, no de mit lehetne tenni? Csak nem zárhatom ősztől tavaszig a lakásba.
