Mi ütött az én imádni való, tündéri lányomba? Nem én vagyok az egyetlen, aki felteszi ezt a kérdést magában, amikor egyszer csak beköszönt a dackorszak. 

Tulajdonképpen egész jól alakultak a dolgok. A nagy mozgásfejlődési időszak lezárultával könnyebbé vált az élet. Kijöttek a szemfogak, végre alhattunk éjjel, legfeljebb egyszer kellett felkelni. Nem volt folton frusztrált a gyerek, ha valami nem úgy sikerült, ahogy ő gondolta. Egy szép, békés időszak volt így visszatekintve. Egyre okosabb lett a lányunk, bár még nem beszélt, de így vagy úgy megértette magát velünk. 

Aztán egy nap valami megváltozott. Voltak kisebb hisztik korábban is, nem meglepő, de jól kezeltük őket. Őszintén hittük, hogy miénk a bölcsek köve és már-már gratuláltunk egymásnak a sikeres gyerekneveléshez. Persze tudtuk, hogy jó gyereket "dobott a gép", nagyon szeretett segíteni, öröm volt vele a házimunka is. Egészen addig a bizonyos napig. Kezdődött minden a reggeli tejital mizériával. Korábban megcsináltam neki a reggelit, odaadtam, majd mentem kávét főzni, ő pedig békésen leült és elfogyasztotta a saját kis italát, majd még az üveget is visszahozta nekem a konyhába. Tökéletes, ugye? Azon a bizonyos reggelen el se volt hajlandó venni tőlem az üveget. Letettem az asztalra, mire földhöz vágta magát. Nem adtam oda neki az üveget. Én szemét dög. 

Aztán ott volt a pelenkázás. Szólt, hogy csereidő van, elmentünk pelenkát cserélni, majd vissza játszani. A jelzés megmaradt, ugyanakkor a pelenkacsere rész kész rémálommá vált. Amint látja, hogy indulnék a szobába, elsuhan a lakás másik felére. Ha utána megyek, megint menekül. Mikor végre elkapom (mert a hagyom, hogy majd jöjjön nem válik be), óriási visítás közepette csapkodja magát a karomban és mindez eltart a pelenkacsere végéig.

Akárhová megyünk, a hiszti rendszeres. Mert nem viheti haza más gyerek játékát. Mert nem jó irányba megyünk. Mert odaadtam az üveget. Mert nem vette el az üveget és én nem tartottam neki, amíg úgy érezte, el akarja venni. Mert süt a nap. Mert hétfő van. Naponta tucatszor, a legkisebb baromságok miatt képes felhúzni magát és a földön fetrengve visítani.

Megoldás? Az okosak szerint van többféle. A legfontosabb és legnehezebb a türelem. Igazából ahogy telik az idő, a szülő megszokja a mindennapos hisztiket, kicsit könnyebbé válik a dolog. Az elején bejött a figyelemelterelés, de azóta okosabb lett, már nem hagyja magát. Ami nálunk bejött, az az, hogy nem kerítünk nagy feneket a dolognak. Nincs körbeugrálva, nyilván ha valami baja van, megoldjuk, de ha csak egy kell az üveg-nem kell az üveg hisztiről van szó, én intézem a dolgomat, mintha mi sem történt volna. Ő figyel, kíváncsi, hogy elér-e valamit. Nem? Akkor jó. Feláll és mintha nem is hisztizett volna, megy tovább a dolgára. 

Nehezebb emberek között. Ha mondjuk a boltban jön rá a miértnemveszünkmegmindent hiszti, biztos akad 1-2 arra járó vásárló, aki megáll mellettünk és csóválja a fejét. Na, ez az igazán idegesítő, főleg ha még kritizálják is a gyereket, mert ugye a sajátjuk sose csinált ilyet. Persze. Jönnek a kéretlen tanácsok elzárásról, verésről, és persze te vagy a hülye, ha minderre legjobb esetben is teljes döbbenettel reagálsz. Igen, tudom, régen más világ volt, ezek a mai gyerekek, blablabla. A saját esetünkből kiindulva (tudom, egy gyerek nem tesz szakértővé, de az adott gyerekre levetítve működik), sokkal hasznosabb megtanulni kezelni az indulatokat és ezzel irányt mutatni a csemetének. 

Nehéz? Baromira. Ha épp front van, fúj a szél, a Rózsika néni piros szoknyát vett fel, szóval ha átlagon felülien vacak napja van a gyereknek, mellette te mondjuk épp a havibajjal küzdesz vagy hulla fáradt vagy, stb., akkor főleg. Nem hazudok, néha elpattan a húr és kicsúszik a számon olyan, aminek nem kellene. Igyekszem javítani ezen. Egy ideje újra járok sportolni, nekem ez a mankóm, de persze tudom, hogy nem mindenki olyan szerencsés, hogy el tud szabadulni egy kis időre a gyereke mellől. 

Sorstársak, kitartást! Lesz ez még könnyebb is.