Ott hagytam abba múlt héten, hogy el lettem utalva kényszerpihenőre. Azóta pihenek, nem keveset. Konkrétan addig, amíg forróság volt odakint, csak egyszer merészkedtem ki, akkor is muszáj volt. Hétfőn bementem még betanítani a helyettesemet, meg akartam ejteni minél előbb, amíg még egyben vagyunk és nem gurulok. Szóval maradt a hétfő. Úgy terveztem, hogy aznap mindent lementek a gépemről, amit haza akarok hozni a babázás időszakára, mert hát nagyrészt ott van a tudományos munkám anyaga is, amivel lehet, hogy még foglalkozni szeretnék az elkövetkezendő két évben. És szerettem volna elintézni a táppénz bejelentését is, ami egy külön hercehurca, tudniillik mást mond az orvos, mint a TB ügyintéző, én meg egész életemben két napig voltam eddig betegszabadságon, szóval nem értek hozzá. No végül sikeresen megoldottam a helyzetet, mert hát engem is kemény fából faragtak, nem olyan könnyű lerázni (még akkor sem, ha a kánikulában megspóroltam volna magamnak a plusz köröket). 

Kicsit meg vagyok most keveredve az itthon töltött időtől, egybefolynak a napok, úgyhogy minden reggel nézem a naptárat, hol járunk éppen, mielőtt kimarad egy fontos vizsgálat. Mondjuk most még élvezem azt, hogy minden hétre csak egy valami jut, kb. egy hónap múlva sűrűsödnek be a találkák, amikor eljutunk az utolsó fázisba. Mert addig egyben leszünk, mert én úgy akarom és egyébként is ezt beszéltem meg a kölyökkel. Mondjuk nem tudom, mennyire hatotta meg az az érv, hogy én még párszor ki akarom próbálni az NST-t, és egyébként is a 38 olyan szép szám, a 39 és a 40 meg még szebb, de azért próbálkozni még lehet. Én nem akarok rosszra gondolni, úgyhogy inkább pihenek sokat, kihasználom, hogy többet fekhetek, arról nem is beszélve, hogy alhatok, amikor csak jól esik és nem stresszelek. Eddig összeírtam, hogy mi hiányzik még, azt hol fogjuk megvenni (itt hívnám fel a figyelmet arra, hogy babacucc és babacucc között akár két-háromszoros árkülönbség is adódhat, ami nem feltétlenül jelentkezik a minőségben is), valamint az otthoni teendők listáját, aminek jelentős részét jelen állapotom miatt nem én fogom elvégezni (viszont már felosztottam a férjemnek, hogy kész is legyen vele és ne is erőltesse túl magát). Persze én könnyen beszélek, rengeteg segítségem van (és ezalatt nem csak a férjem hajszolását értem), így azért nem esek kétségbe. Másnak egyedül kell ugyanezt megcsinálnia. 

Férjemről jut eszembe, amilyen higgadtan várom én, hogy történjen valami, vagy inkább a jelen állás szerint, hogy ne történjen valami, ő teljes készültségben van. Őszintén csodálom ezt benne, bár csak ritkán vallom be. Amikor belekezdtünk ebbe a cirka 3/4 évnyi készülődésbe, nekem meg se fordult a fejemben, hogy majd ennyire komolyan fog hozzáállni a kérdéshez. De tájékozódik, tervez, számol és közben velünk is sokat foglalkozik. Imádom!

Egyedül az zavar, hogy szerintem túlaggódja a terhességet. Persze voltak már vaklármáink, mint amikor 6 hetesen vérzés miatt a kórházban kötöttünk ki, vagy amikor 27 hetesen együtt virrasztottunk éjjel, mert nem tudtuk eldönteni, hogy a magzatvíz szivárog-e, arról nem is beszélve, hogy a max. 90/60-as vérnyomásommal bárhol és bármikor képes vagyok összeesni, ami rögtön ráhozza a frászt, de összességében egész jól megúsztuk eddig. Múlt héten viszont sikerült rendesen beparáztatni. Ha éjjel kimegyek pisilni, már ugrik ("Szülünk? - Nem!"), ha fáj valami, azt rögtön kiszűri ("Szülünk? - Nem!"), ha a gyerek túlságosan kinyomja magát oldalra és odakapok, hogy visszatessékeljem a helyére, azonnal észreveszi ("Szülünk? - Nem!"), vagy akár ha lefekvés előtt gyakorlatlan bálnaként bénázok az átöltözéssel, arra is talpon van ("Szülünk? - Figyu, majd szólok, ha szülünk. Most még NEM!"). Azért kíváncsi vagyok, mi lesz a reakciója, amikor tényleg szülünk. No de kb. két hónap és megtudjuk, nem igaz?