5 nap múlva 1 éves lesz a leányzó. El se tudom hinni. Mire felébredtünk a kezdeti zombikórból, már el is ment az év nagy része. Majd írok erről is összefoglalót, most csak egy kis helyzetjelentés következik.
Sok változás mostanában nem történt, lassan 3 hónapja áll, lép, áll, lép, stb. Most már cifrázza, feláll és csak áll, áll, áll... még nem lép. Legalábbis magától. De mindenbe kapaszkodik, amit ér és járkál körbe. És pakol. Ez a legfontosabb.
Hosszú hónapok után eljutottunk odáig, hogy nem csak szét, de össze is pakol. Sose hittem a védőnőnek, amikor azt állította, ez a korszak el fog jönni, de mégis igaza lett. A pakolásnak ráadásul többféle módját sajátította el a gyerkőc:
Van a 'destroy everything' fantázianévre hallgató formációja, szerencsére ez viszonylag ritkán, naponta 2-3 alkalommal jön rá. Fogalmam sincs, mi váltja ki, de egyszer csak eget rengető csatakiáltást hallat és mindent leránt, eldob, ami a kezébe kerül. Nem tudom, az alattunk lévő lakó mit élhet át, amikor a lányom szombat reggel fél 6-kor földhöz vágja a Fisher Price baglyot golyóstul, majd utána küldi a tanulóasztalt, csak a biztonság kedvéért. Lassan időszerű lesz valami engesztelő ajándék küldése, mert szerencsétlen egy hang nélkül tűri ezt a tortúrát immáron hónapok óta.
Ennek az enyhébb változata a 'rombolok, mert kíváncsi vagyok'. Itt szó sincs tombolásról, egyszerűen csak... Mi az ott? Na, mi az ott? Ne hajtogasd, hogy ne nyúljak hozzá, csak egy picit... Hopsz, eltört a tányér.
Persze felnőtt ember gyorsan tanul, az asztalon már csak a terítő van, de nem pakolunk rá, a kaját lassan forrón tesszük a hűtőbe, mert mindenhol máshol megtalálja a gyerek, a ruhákat pedig éjjel vasaljuk és pakoljuk be a helyére, mert napközben nincs értelme. Úgyis leszedi, szétdobálja, stb. Múltkor majdnem sírógörcsöt kaptam, amikor majdnem kész voltam a gyerekruhák vasalásával, mikor Bogyó megjött, lerántott mindent a kanapéról, majd ütemes csatahangokat hallatva elmenekült a lakás túlsó végébe - két maréknyi ruhával együtt.
Van az átlagos pakolás, amit úgy szoktam is hagyni neki, mert mindenben csak nem korlátozhatom a gyereket. Pakolhatja a konyharuhákat, a műanyag edényeket, néha cifrázzuk műanyag kanalakkal és fakanalakkal is, ha főznöm kell és nem bír magával. Sőt, néha az első pont is ilyesmibe csap át, amikor leülök a CD-állvány mellé és megkérem, nekem adja a cédéket, ne vágja őket földhöz. Ő pedig mosolyogva pakol a kezembe, én megköszönöm, adja a következőt. Néha vissza is pakol. Néha. Nagyon néha.
És van az, amit elméletileg csinálnia kellene, de a legtöbb gyereket hidegen hagyja, a játékok pakolása. Mert ugye ki a fenét érdekel a tanulóasztal meg babakönyv, amikor van rendes könyv két polccal feljebb, ami ráadásul szakad is, ha jól meghúzzák, anya meg visít, ami jó buli. De néha rájön, hogy csinálni kellene valamit a játékkupaccal is, kiborítjuk a szoba közepére és mehet a pakolás. Kicwsi pohár nagy pohárba. Nagy pohár a kicsi... a kicsi... menj már bele! Na jó, nem kell, repül a szoba túlsó felére. De a golyó már belefér a nagy pohárba, győzelem. Misi maci ruhája az autóra, szerencsétlen Misi maci meg egy szál plüssszőrben a szoba közepén, miközben Szundidög altatódalt énekel neki.
Azért csak haladunk valamerre. Már szépen megérti a kérem, köszönöm és nem szavakat, általában hallgat is rájuk. Főleg mivel ez általában egy dolgot jelent: anya kinyújtja felé a kezét és lehet... Pakolni.
