Icipicivel több, mint 2 hét van hátra a kiírt napig. Tekintettel az állandó riogatásokra, hogy ez a gyerek bizony még 36. hét előtt világra fog jönni, meglehetősen nagy csalódást okoz, hogy Bogyónak bizony esze ágában sincs útra kelni. Egész eddig idegeskedtem, hogy ne legyen baj, még bírja egy kicsit, ezért valahogy úgy gondoltam, hogy 36 hetesen fogja szépen a batyuját és megkeresi a kijáratot. Hát egy fenét. Nem baj, majd ha betölti a 37 hetet. Majd akkor. Betöltötte. Nem történt semmi. Jó, akkor megvárja az ultrahangot. Megvolt az ultrahang, gyerek sehol. De legalább fájogat a hasam és keményedik is, na az jó dolog. Ma reggel CTG, baba mozog is meg nem is, unja a banánt, de kilendül végre a fájásmérő is, egészen pontosan háromszor. Ez már valami, gondolta a naiv kezdő, de akkor mégis miért úgy köszönt el a doki, hogy találkozunk egy hát múlva? Hazajöttem, rákerestem neten, rájöttem. Az, hogy a 100-as skálán eljutottunk 10-ig, az bizony az égvilágon semmit se jelent. Illetve a semminél egy egész bolhafingnyival jelent többet. Pedig ma kettős front van, tegnap is front volt, a héten még telihold is volt, szóval elméletileg minden, ami beindítja a szülést, adott volt a héten, az én lányom mégse vette a lapot. 

Nézegetem a különböző oldalak leírásait a terhességi hetekről, az egyiknél van minden hétre egy gondolat, erre a hétre a következő: "Kérlek Istenem, hogy a magzatvíz ne a város közepén vagy a kedvenc éttermemben folyjon el!" Hát én nem erre gondolok. Amire én gondolok: "Gyere már ki, a jó Isten áldjon meg!" Persze tudom, hogy még van ideje, nem hajt a tatár, apja is azt szeretné, ha még bent maradna legalább egy hétig. Csak apja azt felejti el, hogy nem neki kell a gyereket kihordania. Hanem nekem. Maga a gyerek egyébként nem is okoz nagy gondot, tudja, mikor kell aludni, mikor lehet ébren, jól kijövünk. De a járulékos tényezők megkeserítik minden egyes együtt töltött napunkat. A dinnye méretű méhem mindent nyom, de tényleg mindent, amit a közelben talál, ezért csak oldalt jó feküdni, de csak 1-2 órán keresztül, amíg meg nem fájdul a derekam. Utána felébredek és kezdek nyűglődni. Mindezt éjszakánként 4-5 alkalommal csináljuk végig. Amikor nem emiatt kelek, akkor pisilni kell vagy szomjas vagyok, ha egyik sem, akkor hajnali kettő van, azaz fel kell kelni enni. Valami számomra érthetetlen oknál fogva visszatért a reggeli rosszullét, a szuperszaglásom pedig hosszú hetek óta először ismét tiltakozik a kávé ellen. A lábam dagad. A medencém majd' szétszakad, ezért szabályosan fáj a járás. És igen, hihetetlenül hisztis vagyok. Csak azon jár az eszem, hogy legyen már vége, legyen már vége... Egyedül az vigasztal, hogy a fórumok tanulsága szerint nem én vagyok az egyetlen, aki panaszáradatban tör ki a terhesség utolsó heteire gondolva. Lehetne rosszabb is. Lehetnék már a 41. hét végén mindenféle remény nélkül, hogy valaha is kibújik a gyerkőc. Én még hihetek abban, hogy mondjuk jövő héten egy szép napon (amikor apja se dolgozik) sikerül kilakoltatni a csemeténket. Jó dolog ebben hinni. Ez egy szép gondolat. És amíg erre gondolok, az alábbi képet nézegetem, amit a héten kaptunk az ultrahangon:

Ugye milyen édes?