Emlékszem, mikor anyukám volt terhes öcsémmel 5 évvel ezelőtt, akárhányszor hazalátogattam hétvégére, a hűtő a ház más pontján volt. Neki így indult a fészekrakó ösztöne. Az a szerencsétlen hűtő bejárta a konyha és ebédlő minden egyes négyzetcentiméterét, mire a mai helyére került. A nyelvsuliban, ahol tanítottam, volt egy várandós tanítványom, ő a hangszereit pakolgatta napi szinten (a férje nagy ijedtségére). Szóval minden nőnél elkezdődik valahogy ez a fészekrakás dolog. Az okosabbak szerint ilyenkor a felújítás vagy a nagytakarítás teljesen normális a nőknél (a férjek nagy ijedtségére).

Én tudtam, hogy a takarítás lesz a gyenge pontom. Egyrészt azért, mert alapjáraton is egyik kedvenc hobbim a lakás felnyalása, másrészt mert akarhatok én felújítani, ha egyszer nincs mit, nemrég csináltuk meg. Úgyhogy maradt a takarítás. A körmösöm szerint, ha a terhes nő ellenállhatatlan vágyat érez a takarításra, akkor ideje a kórházra készülni, mert bármikor indulhat a szülés. Ez a jóslat nálam nem jött be. Első törekvésem a rendrakásra még január legvégén volt, amikor is közöltem a férjemmel, hogy akkor MOST legyen kedves elkezdeni szétválogatni a holmijait és kiszórni, ami nem kell. Ő totálisan az ellentétem ilyen dolgokban. Én szeretem, ha minden tiszta, rendben van, az asztalterítő pont középen, a pulton nincsenek nem konyhába illő dolgok, stb. Kicsit már kóros, de ez van. Ő viszont utál rendet rakni, ha rajta múlna, a zoknik megtanulhatnának elmászni a szennyeskosárig, mert kit zavar egy halom büdös zokni az asztal alatt, a halmok meg... jók azok úgy. Úgyhogy élelmes asszonyka lévén még jó időben elkezdtem a védőnővel meg környezettanulmányokkal fenyegetőzni, hogy rendre bírjam a férfit. Ki mégse szanálhatom a cuccait, még valami olyat dobnék ki, amit nem kellett volna. Természetesen ez arra volt jó, hogy így egy hónappal a kiírt nap előtt nagyjából rend van. Egyikünk szekciójában ugyan akad még 2 kisebb halom, de annak rendbetételét még a héten kiharcolom. *ördögi vigyor*

No de ez nem elég. Szép dolog nézni, hogy a férfi dolgozik, egész nap a pince-szeméttároló-lakás háromszöget járva, de még jobb tenni. Az első harmadban ugyan nem voltam aktív, köszönhetően annak, hogy még az is kijött belőlem, amit meg se ettem, de a másodikban már elkezdődött. Először a középiskolai és egyetemi jegyzeteim kerültek zsákokba a sok évvel ezelőttről visszamaradt egyéb papírfecnikkel együtt (2006. november 5.: irodalomóra, levelezés a legjobb barátnőmmel arról, hogy mi lesz este a koleszben a vacsora...?). A következő hullám a ruháimat érintette. Helyet kellett csinálni a kiscsajnak, mivel egy szekrényen osztozunk, amíg nem találok szebbet, így a sok éve nem hordott ruhák, amiket sohanapján szeretnék legközelebb felvenni, mentek a jótékonysági csomagba. Valaki majd örül nekik. És aztán elérkeztünk a 3 héttel ezelőtthöz.

3 hete jött a mindent elsöprő érzés: nekem takarítanom KELL. Most. Mindent. Kezdésnek rögtön megtaláltam a férjemet, aki január óta az elvégzendő feladat 1,1 %-át teljesítette is, ezért úgy gondoltam, ideje kicsit bekeményíteni. Rendkívül utálom, amikor valaki milliószor szól valami miatt, szerencsére ő is ez a típus, ezért napi szinten kezdtem rá a "Mit is kellene csinálnod még" kezdetű nótámra. Ő adta fel hamarabb. Ahogy ezzel megvoltam, rendbe raktam a gyerekrészleget, aztán mostam-vasaltam a baba cuccait, hogy az akkor is kész legyen, ha a dokinak igaza lesz és előbb szülünk. Addig is volt ideje a férjemnek rendet rakni a saját térfelén. Ezzel még mindig nincs rendben semmi, igaz, hogy minden ragyog babafronton, no de ekkor csapott be a "mindent sikáljunk át domestosos fogkefével - háromszor - és még akkor se elég tiszta" érzés, ami nehezítette az életemet, mert én ugyan nekiálltam volna mindent agyonsúrolni, ráadásul egyszerre, de ha egyszer nem szabad... Így hát kerestem kiskaput cselekvési terv formájában. Aztán a cselekvési tervet még kétszer módosítottam, mert rá kellett jönnöm, hogy majdnem 8 hónapos terhesen nem haladok olyan gyorsan, mint nem terhesen. Ez van, de akkor se adtam fel, a 36. hétre mindennek kész kell lennie. (Csak hogy még egyszer mindent végigsúrolhassak még szülés előtt). 

Történt ez ugye 3 hete, amibe belesett nem egy frontos nap, amikor kikelni se tudtam az ágyból, de ma végre végeztem. Mármint az első felvonással. Jó, persze, eddig se adtam túl sok esélyt a kórokozóknak, de terhesen olyan látást tulajdoníthatok magaménak, ami a legkisebb oda nem illő porszemet is kiszúrja a sarokban. A nem terhesen énem most vállon veregetne. Így az atombiztos baciknak sincs esélyük ellenem (bár épeszű kórokozó eddig se tette be a lábát ebbe a lakásba - az a biztos halál lett volna). Szerencsére a tisztítószerek egész repertoárja megtalálható nálunk, így mindent ki tudtam irtani. Még a fürdőszobai fúgákon megbúvó halvány elszíneződéseket is. Vá, de király vagyok! Egyetlen gondot az ablakok és a függöny jelentettek, de a férjem, még ha nem is szeret, de tud ablakot pucolni, nem is rosszul, úgyhogy ezen is túltettük magunkat. Én meg addig is kihasználtam az összes olyan időpontot, amikor jól voltam és ő dolgozott, hogy titkon elvégezzem a többi dolgot, mert hát pasiból van, neki úgyse tűnik fel. Azt is csak három hónap után vette észre, hogy kiszőkítettem a vörös hajamat. Szóval ilyen apróságokat, mint rend van a konyhaszekrényben, tuti nem szúr ki (addig jó nekem). 

Most végignézek a nappalin... és jó érzéssel tölt el. Először is rácsodálkozok arra, hogy milyen hatalmas hely keletkezett középen (csak tudnám, mi volt ott előtte), aztán megnézem, megszáradt-e az előszobai szőnyeg, amibe valami csoda folytán a legutolsó nagyobb takarítás óta három perzsamacskányi szőr ült bele (legalábbis ennyit szedtem ki belőle), feltekintek a polcokra, ahol pusztító körutam után csak a legemlékezetesebb porfogók maradtak talpon (és megállapítom, hogy ennyi is bőven sok belőlük), majd pedig végigsimítom a kezem a felszabadult konyhapulton (mert ez is azért van, hogy a főzőmániámat segítse hétvégente). Végezetül még átpakolok mindent a szekrény tetején, mert ugyan mondtam a férjemnek, hogy oda tegyen bizonyos dolgokat, de azt elfelejtettem, hogy közölni kellett volna azt is, milyen sorrendben. Ugyanis azok a cuccok, amiket legközelebb a végítélet napján veszünk elő, bőven elszórakoznak a szekrény hátsó felén, míg a babakád és a játszószőnyeg rövidesen napi kellékekké válnak, így elérhető távolságban a helyük. Ő meg persze pont fordítva rakott el mindent. Ezek után eldöntöm, hogy akkor a nagytakarításnak vége is, már csak a szokásos át- és feltörlések következnek hetente (vagy inkább naponta) párszor. De titkon tudom, hogy ez nem így van. Mert amint megjelenik az első szappanlerakódás a fürdőkád szélén, vagy a macskaszőr a kanapén, már ugrok is neki az egésznek újra, mert akkor a kis takarítás nekem már nem lesz elég. Legalábbis amíg még csak várom a gyereket. Utána sejtésem szerint nem fog izgatni egyik sem, amíg örülök annak a pár óra alvásnak, ami két etetés és kakis pelenka között jut majd.