Vonatkoztassunk el egy kicsit a babakelengyétől. Na jó, nem nagyon, de abban a sorozatban most a Bogyómobil és társai lennének soron, én pedig lassan 8 hónap alatt se tudtam megfelelően képezni magam a témában. Szóval kérek még egy kis időt. Zajlik viszont az élet kelengyetájon, miután vasárnap szembesültem vele, hogy kevesebb mint két hónap választ el bennünket a lányom érkezésétől és még a rengeteg családi ereklyének birtokában is bőven van mit beszerezni és megcsinálni. És persze mivel a 8 órás műszak már kilőve, napi néhány órás teendőblokkokat állítottam össze, így az jött ki, hogy a következő három hétben eszébe ne jusson a kölyöknek kibújni, mert nem végzek addigra. Könnyen befolyásolható vagyok ezen a téren (=Férj: Majd holnap megcsinálod, inkább együnk egy fagyit. - Feleség: Fagyi? Hol?), ezért azt tettem, amit minden valamirevaló történész csinálna a helyemben: háromhetes tervet készítettem. Mindent szépen dokumentálva, az elvégzett dolgokat pipálva, így kisebb az esély a melléfogásra. Persze nehézségek mindig adódnak, mint Hannibálnak az Alpok, az én esetemben ez a hét elején lezajló két napos özönvíz volt, ami pont egybeesett a babakocsi, a mózeskosár és a babajátékok lemosási idejével. Mondanom se kell, nem lett napon szárított tiszta mózeskosaram, szimplán csak szobában érlelt tiszta mózeskosár lett belőle, de azt a gyereknek nem kell tudnia.

Amit nagyon élveztem az egészben, az a vásárlás volt. Mondjuk jól választottam partnert is a programhoz (mert szerintem a legnagyobb baromság, ami elhagyhatja egy nő száját az, hogy a férje boldogan ment vele félnapos babaruha-shoppingra - de most komolyan, létezik olyan férfiember, aki örömmel válogat rugdalózókat?), ezért édesanyámmal mentem, aki négy gyerek után egyben ruhaméret-kalkulátorként is kiválóan megállta a helyét. Tudniillik volt egy vásárlási utalványom, amit el kellett lőni, én pedig arra gondoltam, hogy legyen a gyereknek egy jó napja, így neki vettünk néhány tucat cuccot. Lány lesz, nézzen csak jól ki. Szóval nem csak a kezdő összeállítást néztük (hehe, ezt én is tudom!), hanem kicsit nagyobbakat is, amikről anyukám a másodperc töredékrésze alatt meg tudta mondani, hogy kb. mikor lesz jó a gyereknek. És kb. annyira élvezte az egészet, mint én, szóval jól csináltuk. És még fagyit is kaptam a végén. Meg tortát. Tiszta haszon. 

Azért persze maradt még így is bőven mit megvenni, és mint kiderült, a gyerekemmel kapcsolatban csak a legvégső esetben bízom a dolgokat webáruházra, mert ugye mindent személyesen meg kell nézni, fogni, stb. És ha már a fővárosban élünk, ahol kiugróan magas az egy főre jutó bababoltok száma, természetesen végigjártam az összes közelben lévő üzlet honlapját, hogy mindenből a legkedvezőbb árut hozzuk el. Aminek az lett a vége, hogy vasárnap este, amikor az egyik bababolt kínálatát már harmincezredik alkalommal néztem át, mert megint kifejeltettem valamit, megkérdeztem a férjemet, hogy ugye a gyerek születése után 3 hónapig a közelébe se kell mennünk ilyen helyeknek? Válasz: kacaj. az az undorító, "ugye ezt te se gondoltad kivitelezhetőnek?" fajta. Persze igaza van, még egy olyan nő, mint én, aki pelenkából és popsiápoló cuccokból majdnem egy egész évre valót betározott (sose tudhatjuk, mikor támad a Mars...), tudhatná, hogy kisgyerekkel bizony nem hogy egy hónapig, szerintem egy hétig se fogjuk bírni a bababoltok nélkül. Csak abban reménykedem, hogy addigra elkészül a felújított villamosvonal, különben apja majd mászkálhat a cuccokért a gyereknek. 

Kedden szépen kihúzhattam a tervből a "mellékelt listán szereplő babacuccok megvétele" kezdetű sort és már csak pár apróság maradt hátra, amit egyébként ma sikerült beszerezni. Teljes öröm, megvettünk mindent. Aztán másnap jöttem rá, hogy én még el akartam menni 1-2 helyre, amit ajánlottak ismerőseim, mert szerettem volna még pár göncöt (a meglévő 10000 mellé) a lánynak, hogy biztosan elég legyen, így hát ismét útnak indultam. Nem mondom, hogy minden úgy sikerült, ahogy akartam, de azért szereztem néhány jó darabot pofátlanul alacsony áron. No akkor végre minden megvan, mehetnek a ruhák... a mosnivalók közé. Bizony, megvettem a göncöket, de ki még semmit se mostam. Mondjuk nem is volt mivel, mert a mosószer csak ma jött meg. Ez is egy olyan téma, amiben megoszlanak a vélemények, kell-e egyáltalán babamosószer, külön öblítő, legyünk-e szuperbiók vagy sem, én végül a kényelmes megoldást választottam a gyerekem szempontjainak figyelembevételével. Nincsenek téveszméim azt illetően, hogy nekünk, mint két rendkívül érzékeny bőrrel megáldott személynek a gyereke majd mindent bír. Valószínűleg éppen olyan kényes lesz, mint pl. én,aki kizárólag bioszappannal tud fürdeni és a legkisebb napsugár hatására is ragyás lesz. A szimpla halandó által használt mosószerekről pedig ne is beszéljünk. Szóval jó előre gondolkodván már most mindent babamosószerrel mosok, hogy csökkentsen a kipattogzás esélyét. Meg egyébként se kerül annyiba, hogy agyonterhelje a pénztárcánkat. Szóval elkezdődött a mosoda-szezon, már a harmadik adagot nyomja a gép, a többi pedig szép sorban szárad. Abba már bele se akarok gondolni, hogy holnap hajnalban pedig indul a vasalás, és ez csak a kezdete egy jelenleg végtelennek tűnő folyamatnak.

És csak hogy egy kicsit magunkról is szó essen: pici babánk, aki már nem is olyan picike, gyakorlatilag az egész rendelkezésre álló teret befoglalta már. Sokszor úgy érzem, még többet is. Kezd tényleg terhessé válni a dolog, mert már súlya is van, ami néha megterhelő némelyik testrészemnek. Ettől függetlenül még mindig tud úgy mozdulni, hogy ne tudjam, merre jár. Tegnap egész nap halálos nyugalom uralkodott pocakfalván, ezért este elkezdtem piszkálni a hasamat, mert kicsit ideges lettem. Na jó, nagyon. Semmi válasz nem volt. Jó, akkor szívhangfigyelő elő, engem se könnyű ám beparáztatni. Néztem jobbra, néztem balra, sehol semmi. Megint megpiszkáltam a hasamat. Semmi. Újabb kísérletezgetés után végre hajlandó volt belerúgni a készülékbe, jó nagyot, úgyhogy kicsit lehiggadtam. Na de ha már bezseléztem az egész hasamat, csak meg akarom találni a szívhangot is! Végül 5 perc múltán sikerült. A kis partizán, ahogy apja hívta, bebújt a hasam jobb oldalára, jól bekuckolta magát (így már világos, miért ott csúcsosodott ki a hasam), nehogy véletlenül felfedezze valaki, hogy ott van. A kis cseles. Bezzeg ma reggel mindent bepótolt, a buszon halálra váltan figyelték a körülöttem ülők, ahogy önálló életre kel a hasam. És meg csak röhögtem. Jó kislány.

A férjem időközben elveszett a babaholmik világában. Azt tudom, hogy a babakocsi még megvan, abban kell tologatni a gyereket, oda kell befektetni, ezek a kötőfékek, oké. A gurulós mózes már az értelmezhetetlen kategóriába került, a baldachintartó meg pláne ("Mire való az az antenna?"). A babaruhákat ugyan megmutattam neki, de úgy viszonyult hozzá, mint ahogy vártam, azaz kb. semennyire se érdekelte. Nem fog megfázni a gyerek, oszt jól van. Hogy az rózsaszín, sárga, gombolós vagy kötős, az aztán őt a legkevésbé se érdekli. Viszont eljött velem a drogériába a kórházi cuccokért és majdnem egy szó nélkül tűrte a vásárlást, sőt még a légzésfigyelőért is (bár ott az ajándékba kapott pelenkavödör újabb leállást okozott az agyában). 

Tőlem pedig folyton kérdezik, hogy vagyok. Persze elintézem egy könnyed "jól" válasszal, de az igazság az, hogy egyre rosszabbul. Egyrészt kezd nagyon elegem lenni, mert melegem van, másrészt engem is frusztrál már a véget nem érő babateendők listája. Arról nem is beszélve, hogy látszik a hasam. Nagyon. Tudom, én hülye még panaszkodtam is eleinte, hogy nem látják eléggé. Most bezzeg... ha akarnám se tudnám letagadni. Naponta unásig mennek a beszélgetések a babáról vadidegenekkel. Példa:

-Első baba?

-Igen.

-Kislány lesz?

-Igen.

-Már nincs sok hátra, ugye?

-Igen.

-Olyan rossz most ez a meleg, ugye?

-Igen.

-Mi lesz a neve?

-Jelena.

-Öööö?

És ez megy napról napra. Mindig. Ha tudnám, elkerülném, na de orvoshoz el kell járnom, tetszik vagy sem. Meg bevásárolni, mert a férjemnek szezon van, ő tényleg alig él, nem akarom ezt is a nyakába sózni. Szóval tűrök. Persze ez a többségnek úgy jön le, hogy piszok jó dolog terhesnek lenni. Főleg az olyan ismerőseim vélik így, akiknek nincs gyereke. Vagy ha van is, a feleségük szülte őket. Például állítólag ragyogok. Én ezt el nem tudom képzelni, mert alig alszom a melegtől, a túlburjánzott hajamat lehetetlen beállítani, olyan a bőröm, mint tizenévesen, a lábaim agyonvizesedtek és akkora melleim vannak, mint egy tenyeres-talpas szláv menyecskének. Azt se tudja senki, hogy mennyit birkózok a babaketyerék összerakásával. Szerintem kellene indítani egy tanfolyamot kezdő szülőknek a témában, mert még a gyerek pelenkába csomagolása nem nagy cucc, de pl. a multifunkciós babakocsi felhuzatolása már igen. Nekem egy óra küszködés után is eggyel több fölös alkatrész maradt a kezemben, mint szerettem volna. Azóta se jöttem rá, hová való. Ugyanilyen problémát jelentett a pelenkavödör összeszerelése. Tudniillik a légzésfigyelő mellé a boltban kaptunk egy pelenkatároló vödröt, ami szagmentes-mindenmentes (és mellesleg baromi nagy). Jelzett pelenkavödör összeszerelése és tasakkal való táplálása minimum felsőfokú szakképesítést igényel, úgyhogy én 1 órányi küszködés után csak toporzékoltam dühömben, szidtam az átkozott pelenkavödröt, a feltalálóját és az eladót, amiért képes volt a nyakamba varrni. Aztán bőgtem újabb 30 percig, hogy hogy lehetek ilyen szerencsétlen, hogy még egy vödröt se tudok összeszerelni, de végül csak megembereltem magam és megcsináltam. Tulajdonképpen ha az ember ki tudja böngészni a mellékelt gyerekrajzot ("használati útmutató"), akkor az egész könnyedén megy. No de mit fecsegek itt, amikor lejárt a mosógép, indítani kellene az újabb adagot...