Dolgos hétköznapok

 2017.02.26. 06:33

Eléggé úgy tűnhet, hogy feladtam a blogolást. Erről szó sincs, nemes egyszerűséggel csak időm nincs legépelni a gondolataimat. Pedig lenne bőven miről mesélni...

Egyszer még a beszoktatás kezdetén egy anyuka azt mondta, miután visszamegyünk dolgozni, csak félemberek leszünk. Félig fogunk tudni odafigyelni a munkánkra és félig leszünk ott a családunknak is. Már sosem lesz olyan meghitt és kiegyensúlyozott az életünk, mint előtte. Akkoriban én ezt még nem vettem komolyan, bár nekem óriási terveim voltak a jövőre nézve, amik természetesen nem megvalósíthatóak család-munka-egyetem mellett. Bizony. Ez így mind. Nem vagyok komplett, az biztos, de szebb jövőt szeretnék a családomnak, úgyhogy összeszorított fogakkal is, de teszem, amit tennem kell. Legalábbis pár évig, amíg végzek az egyetemmel.

Szóval én szépen elterveztem mindent. Reggel kelés, tökéletes ütemben történő készülődés, laza séta a bölcsibe, majd onnan munkába. Ott aztán meló, mint régen, aztán haza és játék a lányommal, este pedig egy kis romantika a férjemmel. Hétvégén lazulás, kirándulás, családlátogatás, csak semmi munka. Aha. Persze.

Már írtam, hogy rögtön az első héten bedőlt minden, sajnos később se lett jobb. Alig hogy véget ért a beszoktatás, elkezdődött a folytonos betegeskedés. Korábban sosem hittem abban, hogy létezik a 2 nap bölcsi-két hét otthon típusú betegséghullám, de most alátámasztom. Létezik. Hihetetlen, de tényleg létezik. Kezdtük egy szolíd megfázással, amit újabb és újabb felsőlégúti megbetegedés követett. Egyszer bekapott egy hányás-hasmenést is erre, amitől én is kidőltem, így az egész család itthon volt két napig, a férjem ápolt minket, én meg átmentem zöldségbe. Szerencsére a többit megoldottuk családon belül illetve szabadságokkal. Még jó, hogy alig vettem ki a felgyülemlett szabimból, mikor visszamentem dolgozni, így csak kevés táppénzt kellett igénybe venni. Ma is döbbenten nézem a bérpapírt 1-1 hét betegség után. Nem elég, hogy vagyonokat hagy az ember a gyógyszertárban, a tetejébe még döbbenetes összegekkel csappan meg az ember bére is, ha otthon mer maradni ápolni a beteg gyerekét. Nem akarok panaszkodni, azért így is megvagyunk, de ha szorosabb lenne a költségvetés, minden bizonnyal bajban lennénk ilyenkor.

No de térjünk vissza a munka világába. Egy félévet, azaz inkább 3 hónapot megoldottunk ketten a férjemmel, valamint a családot bevonva, de totál kikészültem a vizsgaidőszak végére. Határidős munkám is lett közben, a disszertációmmal is foglalkozni kellene, férjemnek változott a beozstása, úgyhogy emiatt az enyém is, hogy ne kelljen minden napra bébiszitter. Újabb változás, amihez nehezen tudtam alkalmazkodni, ráadásul az új rendszer mimatt hiba csúszott a gépezetbe: az esti óráim miatt nem érek oda a gyerekért a bölcsibe. Újabb változás következett be az életünkben: a bébiszitter. Errefelé csillagászati árban, de viszonylag könnyedén találhat az ember bébiszittert. A kínálat óriási, amit mi ki is használtunk és kifejezetten szakképzett személyt kerestünk a lányunk mellé. Nem mintha olyan rengeteg teendő lenne vele, nem akartunk angol mondókázást, se táncoktatást, se semmi egyebet, csak hogy hozza el a gyereket a bölcsődéből és legyen vele, amíg valamelyikünk hazaér. Ajánlás útján sikerült is találni valakit, akiért rajong a gyerek, láthatóan tuti választás. Egyedül nekünk, szülőknek fura, hogy egy kvázi idegen hozza haza a gyereket a bölcsiből és van vele, mert mi nem tudunk. Sose beszéltem erről a férjemnek, nem akartam benne is bűntudatot kelteni, de érezzük mindketten. Szerettük volna megoldani mi ketten, de egyszerűen nem megy, be kell vonni más embereket is.

Amikor már azt hittem, nem lehet rosszabb, jött az újabb pofon. Az egyik kollégám határidős feladata a nyakamba zúdult, gyakorlatilag lehetetlen küldetésként. Természetesen ilyenkor beteg a gyerek is, a férjem az új pozíciója miatt nem maradhat otthon, nekem meg ugye itt ez hátam közepére se kívánt borzalom... És van egy beteg gyerekem, aki nem mehet közösségbe. Itt jön a képbe a nagyszülő. Szerencsénk van, imádják a gyereket, ő is a nagyszülőket, imád náluk lenni, de... Azért én mégis borzasztóan érzem magam, hogy nem vagyok képes otthon lenni a beteg gyerekemmel és ápolni őt. Hiába dolgozok, mint egy gép, hogy kész legyen a munka, félig gondolatban mégis a lányomnál járok, aggódom, nehogy valami gond legyen. Persze ép ésszel felfogom, hogy jó kezekben van, de mégis... Azért mennyivel jobb lenne mindig a közelemben tudni.

Én, aki sziklaszilárd meggyőződéssel mentem vissza dolgozni, sokszor gondolkodom azon, hogy jobb lenne mégis itthon maradni még egy kicsit. Rossz látni, hogy folyton beteg a lányom, hogy délutánonként gyakorlatilag rám veti magát, mikor megyek érte, a csalódott arcát, mikor nem jut elég időnk játszani... Félember vagyok. Otthon is, a munkában is. De bármennyire is fáj, ez az egyetlen megoldás számunkra.

A bejegyzés trackback címe:

https://bogyonaploja.blog.hu/api/trackback/id/tr4812294567

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.