1 év

 2015.10.04. 22:14

Hát itt vagyunk. A lánykánk 1 éves lett, én pedig nosztalgikus hangulatomban vagyok már napok óta. Végignézem az elmúlt egy évet, mérlegelem, mit csináltunk jól vagy rosszul.

Kezdődött ugye a szüléssel. Én, mint minden tájékozott leendő első gyerekes anyuka, komplett tervvel érkeztem a kórházba. Lelkileg totál felkészültem, indulhat a buli! Elképzeltem, ahogy teljes harmóniában adok életet a gyermekemnek, mindezt röpke pár óra alatt (a gondolatok ereje csodákra képes), miközben mosolygok, pocakot simogatok, lazán sétálgatok. Se fájdalomcsillapító, se vágás, csak a háborítatlan magány. Hát hogyne. Az első 24 óra kb. így is telt. Fájt, rohadtul fájt, de a gyerekért mindent. Kemény vagyok, megcsinálom. Aztán jött a hideg zuhany: harmónia ide, homeós bogyók oda, itt bizony alig történt valami. Hát, kösz. Oxitocin, injekció, üljön a labdára, sétálgasson... Közben lassan 30 óra is eltelt, kínomban az ágy szélét markolásztam levegőért küzdve, a férjemet tucatszor hajtottam el a jó büdös francba, ha csak meg merte kérdezni, mit segítsen, közben ígérgettem, hogy soha többé nem fekszem le vele, egyébként is most meghalok, valaki lőjön fejbe. De nem akartak. Viszont felmerült a császár gondolata, mivel csak nem jött a gyerek, én meg bőszen rábólintottam, félelem ide vagy oda. Csak húzzák már ki belőlem a kölyköt! Végül az injekció hatott és mire feleszméltem, túl is voltunk rajta. Kezdeti pánik után nyugalom, gyerekkel minden rendben, éppen visított a másik szobában. 

Itt jött volna az a bizonyos egymásra találás, ahogy betolják vissza mellém, én pedig meghatódottan könnyezek a gyermekemet nézve, miközben mennyei kórus zengi énekét a fejünk felett. Ez is csak humbug. Valójában nem voltak könnyek, nem volt ének, csak egy kis idegen, akivel nem igazán tudtam mit kezdeni. Ő sem velem, sőt, már a kórházban eltökélte, hogy pokollá teszi az életemet. Ordított, ha csak a közelébe mentem, bezzeg a kedves csecsemős nővéreknek gond nélkül szót fogadott, dicsérték is, milyen jó gyerek. Úgy tűnik, csak engem tisztelt meg a hajnali ordítással, miközben az Istenért se akart enni. De ilyenkor jött a szakszemélyzet és láss csodát!, a gyerek már evett is.

Odahaza rendeződni látszott a helyzet, én legalább pár órát tudtam aludni, és végre fel tudtam állni hosszabb időre. Örök hála édesanyámnak, aki egy hétig nálunk lakott és minden jó tanáccsal ellátott minket. A gyerek is megkedvelte, olyannyira, hogy mikor végül anya elment, kétségbeesett zokogásban tört ki. Szerintem akkor jött rá, hogy ez a két idióta (férjem és én) vagyunk az illetékes lakótársak, addig legalább a remény megvolt, hogy ez csak tévedés. 

Elkezdődött a közös életünk, most már hármasban. Mint írtam, mindennek utána jártam szülés előtt, sziklaszilárd elveim voltak, de ahogy a mondás tartja, lett egy gyerekem. Én voltam az, aki két nap visítás után cumiért könyörgött, éjszaka, mikor már állni alig bírtam, betettem az ágyba magunk mellé, hátha... Csak sajnos, mint kiderült, a gyereknek is vannak elvei, ő pedig úgy döntött, nem kell cumi, aludni pedig csak és kizárólag úgy hajlandó, ha közben mászkálok vele, ő ugyan nem fekszik az ágyunkba. Pár hét szenvedés után eljutottunk arra a szintre, hogy ketten pelenkáztuk a gyereket éjszaka, mert se a férjem, se én nem voltunk beszámítható állapotban a kimerültségtől. Kiderült, hogy nem csak a filmekben történhet meg az, hogy anya kávét készít tápszer helyett, illetve hogy a saját kávéja helyett egy üvegnyi tápszert nyom a saját szájába az átvirrasztott éjszaka után. Vagy hogy megveszi a kenyeret a boltban, aztán ott hagyja... Van ilyen.

De könnyebb lett az élet. Legalábbis alvás szempontjából. Bár feltett szándékunk volt ránevelni a gyereket az éjszakai alvásra és leszoktatni a ringatásról (Itt egyesek már felhördülnek, hogy nem jó! Nem is kellett volna rászoktatni!!!), Bogyó önálló entitás, ráadásul azt gondolja, hogy a főnökünk is, így végül csak feladtuk és az lett, amit ő akart. Volt éjszakai tápszer és volt kézben ringatás. Tudom, elcsesztük. De végül csak jóra fordult a dolog, fél évesen egyszer csak úgy döntött, ő mostantól egyedül alszik el, már csak egyszer ébredt, aztán a 8. hónap vége felé járva felhagyott az éjszakai ébredéssel is. Korábban sosem tudtam értékelni az átaludt éjszakákat annyira, mint szülés után. Higgyétek el, ennél nincs jobb a világon.

Nagy mázli, hogy visszanyertem önmagam, mert időközben új lépcsőfokra jutottunk. Korábban ugye nem volt sok teendő, kaja, pia, alvás, pelenka, zene, forgóizé, ezzel a gyerek egész nap elvolt. Aztán elkezdett forogni, ami már veszélyforrás, no de ezt követik az egyéb mozgásformák, mint mászás, lépegetés, bár minket még megkímélt a sors a járástól, egyelőre csak pár lépést tesz meg önállóan. No de ez is elég a bajkeveréshez. Mindent lepakol, kipakol, mindenre felmászik. És dobál. Ha esetleg az alsó szomszéd ezt olvassa, itt kérnék elnézést a múlt vasárnap reggeli dörömbölésért, nem akartunk szemétkedni vele, csak a gyerek földhöz vágta a baglyot golyókkal együtt. De vigasztalásként mondom, sokkal nagyobb frászt hozza az emberre, ha ébredéskor oldalra fordulva nem a férjét, hanem Spongyabobot találja a hitvesi ágyban.

Korábbi tisztaságmániám feloldódni látszik, ugyanis nincs erre annyi idő, mint korábban, a gyerek pedig koszos. Úgy mint nagyon koszos. Szeretettel vágtat bele az egyetlen tócsába a játszótéren, keni a ruhájába a kaját és berregi a négy égtáj felé a főzeléket. Mert az poén. És persze ne feledkezzünk meg az alsó fertályáról sem. Főleg a hozzátáplálás következtében adódhat olyan szituáció, hogy hiába viszi a szülő rögtön pelenkázni a gyereket, ahogy meghallja a tipikus ürítés hangot, már késő, mindent beterít a cucc. Idősebb gyerek még rá is tesz egy lapáttal, hihetetlen rugalmasságról tanúskodva belenyúl és szétkeni, mielőtt le lehetne takarítani a fenekét. Illetve ott a nagy horror is, amikor egy villámgyors mozdulattal elkapja a pelenka szélét és a feje felett átlendítve a falra keni annak tartalmát, miközben a tehetetlen szülő holtsápadt arccal már arra gondol, hogy a bánatba fogja ezt onnan lekaparni.

Persze tudom, tökéletes családban ilyen nem fordul elő. De mi nem vagyunk tökéletesek. Elkövettünk tucatnyi baklövést egy év alatt, nyilván még többet fogunk az elkövetkező években, de őszintén bízom abban, hogy boldog, egészséges felnőttet sikerül majd nevelni Bogyóból, még akkor is, ha a szülei elmeroggyantak. És ha esetleg valakit ez az írás megrémített, azért kiemelném, a rossz emlékek extra gyorsan halványodnak. De akad majd helyettük millió másik, szebb, mint amikor visítva rohantam oda az első forgását végző babához, akire állati büszke voltam azért az egy mozdulatért (ugyanez ismétlődik minden új mozgásformánál), vagy az első mosoly, vagy amikor totál kész vagyok és csak ülnék a szoba közepén, bőgve, ő odajön és egy hang nélkül megölel, megpuszil. Na jó, felejtsétek el az előző részt, állati aranyos lányom van, a többi pedig nem számít.

A bejegyzés trackback címe:

https://bogyonaploja.blog.hu/api/trackback/id/tr377856378

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.