A bajkeverő

 2015.07.14. 18:12

Sokan nem értik, hogy egy kisgyerekkel otthon lévő anyuka miben tud elfáradni nap végére. Hiszen csak a gyerekkel kell foglalkoznia és a lakást/házat rendben tartania, ugye? Nem nagy ügy, pár koszos pelenka, néha takarítás, a többi megy szinte magától. Főleg mivel a gyerkőc hajlamos idegen környezetben angyalian viselkedni. Nem olyan nehéz ez, nem kell nyafogni... Na persze.

Én is valahogy így álltam hozzá az első hónapokban. Amikor még fél órájába telt hasról hátra átverekednie magát, addig én nyugodtan elvasaltam a ruhákat, teregettem, főztem. Ha egyedül érezte magát, betettem az autós ülésbe, kapott egy játékot, énekeltem neki és mindenki boldog volt. Ment minden, mint a karikacsapás. Aztán ahogy tökélyre fejlesztette a forgást és kukacként járta be a nappalit, gondosan felszereltük a gyerekzárakat. Probléma megoldva, igaz?

Ez egészen pár napig jól is volt így. Aztán rohamosan beindult a mozgásfejlődése, mászni kezdett, felült, feltérdelt, majd felállt. Eleinte csak a jól ismert környezetben, azaz a nappaliban, ahol eddig is mozgott. Ismét csak mosolyogtam, nem olyan nehéz ez. Igen, az első pár napban, amíg ismerkedik az új tudományával. De aztán rájött, hogy néha eltűnök, de ez nem azt jelenti, hogy másik dimenzióba léptem át, csak hogy van a lakásnak más része is. És itt kezdődtek a bajok.

Megismervén a "másik" világot, a régi, megszokott környezete már nem is érdekelte. Mit neki játékarzenál, amikor ott van apa széke, amit lehet tologatni, vagy a konyhában az ásványvizes üvegek, amiket néhány másodperc kigörgetni a nappaliba és lehet kergetni. Szintén jó játék lett a lépcsőzőgép, amibe kapaszkodva könnyebb felállni, mint a járóka mellett, a cipők az előszobában pedig valami hihetetlen kincsek, még olyan hosszú, fekete izé is kilóg belőlük, amiket ki lehet húzni. Nem vagyok én semmi jónak elrontója, amíg nem keveredett bajba a gyerek, hagytam, hadd élvezze az újdonságokat. De a gyerek gyerekből van, őket pedig nem érdekli, ha esetleg kárt tehet önmagéban, csakazértis minden kell. Amit a szülők tiltanak, az meg mg inkább. 

Hamar kiderült, hogy a gyerekzárakat kb. kidobhatjuk a kukába, mert a gyerek hamarabb szereli le őket, mint én kinyitom a zárat. Hogy hogyan, az számomra rejtély. Minden esetre megszabadult már az összes fiókzártól és nem sok kellett a konnektordugónak se, de ott ugye fokozottan figyelem, ezért nem volt lehetősége befejezni a műveletet. Aztán ott van az erkély, ami önmagában nem veszélyforrás, de a legjobb játék természetesen az, amikor valamelyik végtagját kilógatja a korláton keresztül, aminek én annyira nem örülök. Leesni persze nem tud, de nem szeretném törött végtaggal kórházba vinni. Persze én vagyok a szemét, amikor beviszem, néz rám homlokráncolva, ajkai lebiggyesztve... a kis drámakirálynő.

A számítógép zsinórjáról sikeresen leszoktattam (értsd: úgy elbarikádoztam, hogy nem éri el), a szobát pedig ahol lehetett, szőnyeggel és habszivaccsal raktuk ki az esések tompítása érdekében. Gondolnánk, hogy itt hátra lehet dőlni. Nem, nem lehet. A gyerek kreatív és egészen pontosan egy tized másodperc kell neki ahhoz, hogy újabb hülye ötlettel álljon elő.

Így sikerült megszabadulni az abszolút túlélőnek számító egy szem szobanövényünktől, ami az én hanyagságomat ugyan remekül bírta, de azt már nem, hogy a gyerek naponta kétszer leborította és megtépkedte a levelét. Nyugodjon békében. Vele együtt távozott köreinkből az állólámpa, ami bombabiztos helyen volt felállítva a két ágy között. Még nekem is eltartott egy ideig kibányászni onnan takarításkor, de a leányzónak ez sem volt kihívás. Amíg én felvágtam az almát a tízóraijához, ő belopakodott a másik szobába és csak a csattanásra rohantam be utána. A lámpa apró darabokban szanaszét a földön, a gyerek sír, majdnem én is, azt hittem, hogy megütötte magát. Szerencséjére pont a nyél puha fele esett mellé, még csak nem is rá, csak megijedt. De a lámpát javíthatatlanul összetörte. És végezetül pár napja temettük az én szemüvegkeretemet, amit egy jól irányzott ütéssel sikerült totálkárossá tenni.

Ismétlődő események sora játszódik le nap mint nap kis lakásunkban, nevezetesen, hogy beszorul a kanapé és az asztal közé, nem tud kimenni. Ordít. Benyúl a járóka rácsain keresztül egy játékért, de kihúzni nem tudja. Persze nem ereszti, ezért azt hiszi, beszorult a keze. Ordít. Ugyanez fordítva, mert naná, hogy nem jó az a játék, ami a járókában van. Kap kanalat minden etetéshez, amit rögtön eldob a francba, majd megfogja, amivel a szájához közelítek és belenyomja a szemébe. Ordít. Én meg rohanok kimosni. Berakom a ruhákat a mosógépbe. Hátranézek, gyerek a szobában játszik, visszamegyek mosószert adagolni. Még vissza se fordulok a géphez, valami puhához ér a lábam. Gyorsan visszaugrok és lenézek. A gyerek keze. A gyereké, aki mögöttem ül. És ordít.

Elindulni egy rémálom. Felöltöztetem, felöltözök én is, betojik. Pelenkacsere. Leteszem a földre, onnan lejjebb már nem tud esni. Hogyne. Annyira szedi a lábait, hogy saját magát gáncsolja el és nagyot koppan a padlón. Ordít, természetesen. Felhúzódok, felkötöm a mei tai alsó övét, addigra ő kiköti az egyik cipőfűzőmet. Megkötöm ismét, addigra a másik it szabadon lóg. Arrébb tessékelem, megkötöm a fűzőket újra, majd jön a neheze. Feladni a gyerekre a sapkát és a szandált úgy, hogy versenyt futok az idővel, vagyis az ő fürge kis kezeivel, míg végül háromszori nekifutásra rajta a cipő, sapka, minden. Gyorsan magamra kötöm, mielőtt lehetősége lenne eldobálni valamit.

Útközben akár babakocsi, akár mei tai, szívom a fogamat rendesen. Ugyanis tehetek be neki bármilyen játékot, őfelsége egyedül azzal szórakozik, hogy lerúgja a cipőjét, lehúzza a zoknit, aztán eldobálja, ahol éppen kedve tartja. Tegnap zokni nélkül vittem haza a vásárlásból, mert elegem lett abból, hogy 5 lépést se tudok megtenni anélkül, hogy vissza kelljen mennem. Babakocsiból még bátrabban dobálja ki, lehetőség szerint a zebrán átkelni, mert ott ugye nem őt figyelem, hanem a utat és az autókat.

Ha boltba megyünk, segít bevásárolni. Értsd: összeszed mindent, amit elér, sőt, van olyan kedves, hogy bedobja a kosárba, ha elég közel tartom hozzá. Tegnap majdnem egy avokádóval lettünk így gazdagabbak, ma pedig a drogériában fordultunk vissza a kasszánál, mert amíg én megvettem a szükséges 3 tételt, a lányom begyűjtött egy csomag úszópelenkát, egy szappant és egy tekercs alufóliát.

Most biztos sokan azt gondoljátok, hogy felelőtlen szülő vagyok, aki nem figyel a gyerekére. Nem vagyok az. Sőt, a napon jelentős részét az teszi ki, hogy a lányomat próbálom megóvni attól, hogy kárt tegyen magában. Általában ez sikerül is, de sajnos nem mindig. Ilyen a kisgyerekes szülők élete.

A bejegyzés trackback címe:

https://bogyonaploja.blog.hu/api/trackback/id/tr797628180

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.