Az első hét - kórház

 2014.10.13. 07:23

Nos, ha már a gyerek hétfő kedvéért reggel (reggel? inkább hajnali) fél 5-kor csinált ébresztőt, most pedig még vagy egy órán keresztül fog jóllakottan szuszogni az ágyában, kihasználom az időt és firkantok nektek pár sort. Szóval ott voltunk legutóbb, hogy megszületett a leányzó. Itt nem állt meg az élet, őt elkezdték szépen méregetni, engem összefoltozni, aztán kaptunk úgy egy órát hármasban. Nekem összesen 2 órán keresztül kellett még a szülőágyon feküdnöm, amíg a megfigyelés tartott, de odafektették mellém a babát, hogy kicsit ismerkedjünk. Szegény nagyon fázott, mert sokkal hűvösebb volt az a helyiség, mint a többi (aminek az okát a mai napig nem értem - amíg csak kicsit akartam meghalni a fájdalomtól, még én is fáztam), úgyhogy kapott az én takarómból (lepedőmből) is egy kicsit, később pedig elvitték és betették az inkubátorba egy órára. Engem tolókocsiban vittek ki a szobába, ahol már várt a családom. Szerencsés módon anyukámék éppen a városban voltak azon a napon, így még frissiben meg tudták nézni, még ha csak kis időre is, a legkisebb unokát. Akkor remekül éreztem magam, vigyorogtam, mint a vadalma. Nagyrészt azért, mert végre vége volt az egésznek, de az se elhanyagolható tényező, hogy a férjem úgy dicsérte az aznapi munkámat, mintha a rák ellenszerét találtam volna fel. Tulajdonképpen egy ideig úgy is éreztem magam. Aztán emlékeztettem magamat arra az egyszerű tényre, hogy csak az általam választott kórházban rajtam kívül még 6 nő szült azon a napon, szóval azért nem vagyok akkora sztár. De az én babám lett a legszebb.:P

A kórházban rooming-in rendszerben működik az összes szoba, azaz baba és mama a reggeli gyermekorvosi vizit és az esti fürdetés kivételével mindig együtt vannak. Első éjszaka lehet bent hagyni a babát éjszakára az újszülött osztályon, a többi napon nem örülnek neki (vajúdás közben láttam egy anyukát, aki be akarta adni, de nem vették be). Én így utólag azt mondom, hogy szülés napján semmiképp sem kellene kivinni a babát, éppen elég fárasztó a szülés, anyuka egyszer utoljára pihenje még ki magát. A tapasztalat beszél, mert naná, hogy én kivittem magammal a fürdetés után, mert ugye remekül éreztem magam (akkor még). A gyerek ráadásul aludt, gondoltam én naivan, hogy ez éjjel is így lesz. Hát persze. Lefeküdtünk 11-kor, amikor a szobatársaim végeztek a szoptatással, éjfélkor arra ébredtem, hogy nyöszörög a gyerek. Próbáltam szoptatni, illetve mellre tenni, hadd rágcsálja, tej még úgyse volt benne egy csepp sem (és ez további két napig így is maradt...). Szívta is lelkesen a nagy büdös semmit, amíg meg nem unta, hogy semmi se jön, aztán elkezdett ordítani. Az első 24 órában még vizet se kaphat, ezért ott álltam tehetetlenül, próbáltam dajkálni, hogy legalább a többiek tudjanak aludni. Végül reggel 6-kor hagyta abba és aludt el. Pont a vizit előtt, úgyhogy ez az éjszaka is alvás nélkül telt. 

Másnap volt programunk bőven. Jött a védőnő, a gyerekorvos, csak engem háromszor viziteltek aznap, de volt anyakönyvezés, szoptatási tanácsadás, köldökcsonkápolás és pelenkázási útmutató is. Szóval minden, amire egy kezdő anyukának szüksége van. Léna néma csendben tűrt, kivéve amikor szoptatásra került sor. Próbálkozott itt mindenki mindennel, az én lányom csak azért se volt hajlandó rendeltetésszerűen szopni. Neki megvolt a saját elképzelése a dologról, amihez tartotta is magát egész idő alatt. Napokig jött a segítség több helyről is, végül abban maradtunk, hogy hagyjam, hadd csinálja, ahogy akarja, majd ha több lesz a tej, ő is ügyesebb lesz. Ez mondjuk tényleg bevált, itthon, nyugiban, szoptatós párnával és megfelelő kényelemben. A kórházban három napig ment az ordítás, amint étkezésre került volna a sor. Kezdtem azt érezni, hogy utál a gyerek. Amikor valaki segített, akkor rögtön rácuppant a kajaforrásra és rendeltetésszerűen használta is addig a pillanatig, amíg a segítőm a közelben volt. Amint egyedül maradtunk, már köpte is ki a szájából és elkezdett ordítani. Így a harmadik napra eljutottunk odáig, hogy jó esetben 2 órát tudtam aludni éjjel, fáradt voltam, feszült és együtt sírtam a gyerekkel, mert ha nem ezt teszem, akkor inkább visszaraktam volna a gyereket a kis kocsijába, majd kiálltam volna az ablakba üvölteni egy jót. A szobatársaim egyikének se volt még akkor teje, a gyerekeik mégis lelkesen szívták a semmit, ráadásul szépen csendben. Nekem volt már tejem, viszont a lányom nem volt hajlandó kiszívni, vagy csak kis részben. A megoldást végül a mellszívó jelentette. Leszívtam a maradékot és megkapta cumisüvegből. Attól a pillanattól kezdve mintha kicserélték volna a gyereket. Evett, aludt egész nap. Én is. 

A kórházból elméletben a szülést követő 4. napon jöhettünk volna el, ami elhúzódó vajúdásomnak köszönhetően egy csütörtöki napra esett volna. Csakhogy a meconiumos magzatvíz és az én hüvelyi fertőzésem miatt, bár kaptam antibiotikumot a szülőszobán, két nappal később vérvételt végeztek a babánál, ami fertőzést mutatott ki nála. Azonnal elkezdték az antibiotikumos kúrát, de az orvos felhívta rá a figyelmemet, hogy legalább péntekig bent kell maradnunk. Szomorúan, de tudomásul vettem. Péntek reggel összepakoltam szépen a cuccomat, mert meggyőződésem volt, hogy végre hazamehetünk. Félreértés ne essék, nagyon elégedett vagyok a kórházzal, szuper ellátásban részesültünk, ráadásul remek társaságunk volt a szobában, de akkor már 2 napja 3x2 szobatárssal osztoztunk a szobán, ahol éjszakánként felváltva sírt a 4 gyerek, a kaja borzasztó volt (azok a levesek életem végéig kísérteni fognak legrosszabb rémálmaimban), hiányzott a családom, a macskám és az otthonom.Szóval mentem volna haza a lehető leghamarabb. Mentem a gyerekért a vizit végeztével, ahol közölték a szomorú hírt: még mindig nem megyünk haza, nem jók az értékek. Úgyhogy csalódottan vittem vissza Lénát a szobába, majd pakoltam ki a cuccaimat. Azért a nap hátralévő részét farmerben és pólóban töltöttem, mert elegem volt a hálóingekből. Egyébként sincs sehol előírva, hogy csak hálóingben szabad lenni. Nem is hordok hálóinget. 

Másnap reggel már össze se pakoltam, nem mertem megkockáztatni egy újabb elutasítást, mert csak bőgtem volna miatta. Úgyhogy úgy mentem a gyerekért, hogy remélem a legjobbakat, de hiszem, ha látom, illetve hallom. Végül rábólintottak a hazamenetelünkre, de csak délután, amikor még kapott egy adag antibiotikumot a baba, addig nincs menekvés. Úgyhogy dekkoltunk még pár órán keresztül a szobában, aminek a parancsnokává neveztek ki a vicces kedvű nővérek, miután három turnusnyi anyuka megfordult benne úgy, hogy én még mindig ott voltam. De ez már a vége volt. Mehettünk végre haza. Délután kettőre, amikor elengedtek minket, anyukám már ott volt a babahordozóval és a hazahozós rucival, amibe rekordsebességgel öltöztettem be a gyereket, hogy végre elindulhassunk. És igen, végül elhagytuk a kórházat, 8 nap ottlétet követően. 

A bejegyzés trackback címe:

https://bogyonaploja.blog.hu/api/trackback/id/tr556785853

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.