Léna születése

 2014.10.08. 14:15

Tudom, tudom, jól eltűntem. Nem egészen úgy alakultak a dolgaink, ahogy előre elgondoltam. De a lényeg: szeptember 28-án 14.46-kor megszületett a lányunk 55 centivel, 3400 grammal és 9/10-es Apgarral. Szóval örülhetünk, minden rendben. Aki az örömteli részeket szereti a szüléstörténetekben, az álljon is meg szépen itt.

És most jöhet a valóság másfél hét távlatából. Szerencsére az agyam a felejtés jótékony ködével lepte el azóta az esemény horrorisztikus elemeinek jelentős részét, ahogy telik az idő, úgy emlékszem egyre kevesebb részletre, amiért rendkívül hálás vagyok. Mert bizony én mindent mondhatok a szülésről, csak azt nem, hogy szép emlék marad. Sőt, azt kell, hogy mondjam, jelenleg kételkedem abban, hogy szeretnék még gyereket vállalni. Illetve szeretnék, persze, de megszülni nem akarom. Reménykedem benne, hogy ez majd az évek során megváltozik.

Szeptember 27-én éjjel éreztem, hogy valami történik. Az előző napok rutinjával ellentétben hajnalig ébren voltam, és később is csak néhány órányi felszínes alvásra futotta. Reggel korán keltem, elmentem vécére, akkor jött az első fájás. Nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget, olyan érzés volt, mint egy jóslófájás, viszont vért találtam a vécépapíron, ami már ígéretesebb jelnek tűnt. Hamarosan újabb fájás jött. Aztán még újabb. Elkezdtem számolni az időt két fájás között, és elküldtem a férjemet aludni, aki akkor ért haza a munkából, hogy pihenjen, amíg lehet. Én is lefeküdtem, bár aludni már nem tudtam. Tévéztem, közben szedtem a homeopátiás bogyóimat, amit az apósomtól kaptam és elméletileg segíti a szülést. Őszintén szólva eddig hittem is benne, mert sokszor segített betegségek esetén, de most azt kell mondanom, hogy a homeopátiába vetett hitem alapjaiban rendült meg azon a napon. Na de ne szaladjunk ennyire előre. Szóval méregettem az időt, ami lassan rövidült: 15 perc, 10 perc, 8 perc, stb. Végül eljutottunk az 5 perchez, és amikor már másfél órája egy helyben toporogtunk, bementünk a kórházba. Első baba, fene se tudja, mi lesz még itt. Szerintem jól döntöttünk. 

A kórházban rögtön megvizsgált a doki, és jött a hideg zuhany: alig ujjbegynyire tágultam ki, a méhszájam olyan magasan volt, hogy alig érte el a doki. De a magzatburok feszül, bármikor elfolyhat a magzatvíz. Szóval felvettek az osztályra, kaptam egy ágyat, sétálgattam, vártuk, hogy folyjon az a víz. Nem folyt. Újabb vizsgálatok következtek kétóránként. Akkor már tágultam, de minimálisan. Este 9-kor tartottunk bő egy ujjnyinál, ezért a férjemet hazaküldték pihenni, én pedig beköltöztem abba a szobába, ahol végül 8 napon át béreltem az ágyamat. 

Az éjjel eseménytelenül telt. A fájások erősödtek, jöttek minden két percben, de ahogy lezuhanyoztam, visszaálltak 4 percesekre. Szívás. Hajnalban volt újabb méhszájellenőrzés, akkor már baromira fájtam és jött a hideg zuhany: SEMMI sem történt az elmúlt x órában. Sírni tudtam volna. Végül nem tettem, bőgtem már egyet előző este, értelme nem volt, inkább róttam tovább a folyosókat, hátha elpattan végre a magzatburok. Nem jött össze. Beköszöntött a reggel.

Méhszájellenőrzés, lassan végre haladunk, lehet hívni a férjemet, jöhet az előkészítés, irány a szülőszoba. A. rekordidőn belül a kórházban termett, mint kiderült, otthon ült egész éjjel a hívásra várva, semmit se pihent. Közben megtörtént az előkészítés, doki megvizsgált, majd megrepesztette a burkot. Ekkor derült ki, hogy meconiumos volt a magzatvíz, a szülést fel kell gyorsítani, hogy ne legyen baja a babának. Bekötötték az oxitocint, egy adag antibiotikumot a hüvelyi fertőzésem miatt és még egy adag infúziót nekem, mert akkor már majdnem 24 órája nem ettem semmit és a víz is alig maradt meg bennem, hogy bírjam a szülést. Közben sétálgattam két fájás között, amik megint 5 percenként jöttek. Nem történt előrehaladás, emelték az oxitocin adagját. Fájások erősödtek, de teljesen rendszertelenül jöttek. Újabb emelés, méhszájvizsgálatok, fennmaradó időben pedig vajúdás a labdán, közben CTG a hasamon, én pedig A. kezét szorongatom, miközben széthasadok belülről. Érdekes, hogy a hasam egyáltalán nem fájt vajúdás közben. Végig a derekamban éreztem a fájdalmat. De ott nagyon. Fájások között pedig két gondolat keringett a fejemben: 1. Kell a francnak a gyerek, eddig is megvoltunk ketten, vegyék vissza! (erre nagyon nem vagyok büszke) és 2. Lőjenek le! Lőjenek le! Tudják mit, nem is kell, ide egy célszerszámot, elintézem én magamnak!

Elmúlt dél, de a fájások nem rendszereződtek, pedig akkor már jó adag cucc volt bennem. A méhszájam már nem volt annyira fent, de alig tágultam valamit, és kezdtem a végét járni. Fáradt voltam, éhes, szomjas, kizárólag a labdán ülve tudtam létezni, az ágyon vizsgálat közben mindenem remegett, nem kicsit. És szégyen, nem szégyen, többször ordítottam a fájdalomtól. Persze, tudom, nagy levegő, orron be, szájon ki, de létezik az az állapot, amikor ezt nem lehet kivitelezni. Akkor örültem, hogy valamennyi oxigént tudok a tüdőmbe juttatni, másra nem voltam képes. Akkor kaptam meg az utolsó lehetőséget a természetes szülésre egy injekció formájában. Nem adtak neki sok időt, ha ez se hat, császár. Fél órával később a doki örömmel állapította meg, hogy hat a cucc, végre haladunk. Én ebből annyit éreztem, hogy a fájások néhány másodpercnyi könyörülettől eltekintve folyamatosan fájtam. Ekkor már nem szorongattam én semmit, a férjemet elhajtottam a francba, csak ültem a labdán, és léteztem. Többre nem tellett. Közben a doki intézte az EDA-t, kaphattam végre, mert tágulok szépen. Szerencsémre a beadása előtt a doki még egyszer megnézte a méhszájamat fájás közben. Ennek nagyon örülök, mert a nagy fájdalom közepette fel sem tűnt, hogy nyomnom kell, ez már tolófájás, csak amikor a doki rákérdezett. Akkor vigyorogva megállapították, hogy itt már nem kell az EDA, mert jön a baba kifelé, ha nyomnom kell, hát nyomjak, segítsem az útját. Én csak annyit tudtam elmotyogni, hogy hála az égnek. 1-2 fájással és néhány perccel később pedig már a célegyenesben voltunk (hogy került ide ez a sok ember? miért vannak itt fent a lábaim?).

Azt kell, hogy mondjam, a szülésnek ez a része maga a megváltás. A doki kántálta a teendőmet, miközben én valami kapaszkodót szorongattam, becsuktam a szememet és tettem, amit mondott. Csak erre tudtam koncentrálni, már nem éreztem a fájdalmat, de a babát igen és minden erőmet beleadtam. A férjem elmondása szerint a gyerek 7 perc alatt kint volt. Ha jól rémlik, két fájás alatt jött ki, de itt olyan zavaros minden. Azt tudom, hogy az egyik fájás alatt volt egy pillanatnyi eszméletvesztésem, mert minden elsötétedett, aztán egyszer csak újra a szülőszobán találtam magamat és semmit se értettem. Szerencse, hogy a doki folyamatosan mondta, mit csináljak, így hamar észhez tértem. Aztán egyszer csak kint volt a lányom. Akkor kinyitottam a szememet, pont elkaptam a képet, ahogy viszik ki a kicsit a szobából. Eljutott az agyamig, hogy nem sírt fel, kérdeztem is rögtön, hogy jól van-e a babám. Azt mondták, hogy igen, rövidesen pedig meghallottam a gyereksírást egy másik helyiségből. Ez a magáé, mondta a szülésznő. Megnyugodtam. Jól van a lányom. Hoppá, álljunk meg egy pillanatra. Lányom lett egyáltalán? Odafordultam a férjemhez és megkérdeztem tőle. A válasza igen volt. Akkor jó, mondtam neki. 

A doki még egy ideig ügyködött rajtam, közben a babát visszahozták, ott volt mellettünk. Bevallom, nagyon furcsa érzéseim voltak. Egyrészt ismertem őt már régről, hiszen 9 hónapig hordtam magamban, másrészt teljesen idegen volt számomra. Egy picinyke csomag, ami ott nyöszörgött mellettem. Akit aztán rövidesen odatettek mellém és csak akkor vittek el, amikor elhagyhattam a szülőszobát. Akkor még nem tudtam eldönteni, hogyan érzek iránta. Mögöttem volt 32 óra vajúdás, amire legrosszabb rémálmomban se számítottam. Éhes voltam és szomjas, zuhanyozni akartam és elhagyni azt a szobát. A férjem hozott enni, lenyomtam majdnem egy üveg ásványvizet, aztán felkelhettem végre. Feltűnően jól éreztem magam akkor. Biztos az adrenalin miatt. Ettől függetlenül úgy állt mellettem a szülésznő, amíg zuhanyoztam, mintha bármelyik pillanatban összeeshetnék és tolókocsiban vitt el a szobámig.

Mai szemmel visszagondolva a szülésre az alábbiakat tudom elmondani: 1. Akármekkora szívás is volt az egész, örülök, hogy végül nem kellett császározni. Akkor persze örültem volna neki, mert baromira fájt, de később nagyon bántam volna, hogy ennyi kínszenvedés után mégsem szülhettem volna meg a lányomat, ahogy készültem rá. Elnézve a császáros szobatársaimat, nekik sokkal nehezebb volt a felépülés, mint nekem, függetlenül attól, hogy a mai napig szenvedek a vérveszteség következményeitől. 2. Ha még egyszer gyerekvállalásra adjuk a fejünket, jó előre konzultálok az orvossal a szülés mikéntjéről, tekintettel az első szülésem borzalmaira. Nem vagyok elégedetlen a mostani orvosi munkával sem, megértem, mi miért úgy történt, ahogy, de képtelen vagyok ezt még egyszer végigcsinálni. 3. Akármilyen szörnyű volt az a másfél nap, azért a végeredménye, aki éppen itt szuszog mellettem, bármilyen szenvedést megér.

A bejegyzés trackback címe:

https://bogyonaploja.blog.hu/api/trackback/id/tr286770067

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Norewa 2014.10.08. 23:50:23

Nem szégyen, ha ordítasz a fájdalomtól. Nem vagy te szcientomókus, hogy csendben szenvedd végig a szülést. Egyébként meg az utolsó mondatodban van a lényeg :) Ne szégyelld magad azért, amit vajúdás közben gondoltál, Léna pontosan tudta, hogy mennyire vágytál rá, mennyire imádtad már abban a pillanatban, amikor megtudtad, hogy kisbabát vársz. Nem attól vagy jó anya, hogy minden pihepuha és unikornisos körülötted, hanem attól, hogy MINDENRE képes vagy a gyerekedért. 32 órás pokoljárásra is.
Büszke vagyok rád, drágám! Tündérkeresztlányt meg puszilom!

Awela 2014.10.13. 06:30:51

Köszönjük, átadom!:)