Kedves Olvasóink! Ezúton örömmel jelentem be, hogy már a bűvös kilencesen belül vagyunk, azaz Bogyó heteken belül átlépi az élet kapuját (vagy átlökik rajta - majd kiderül), és egy banshee-t megszégyenítve ordít a világba (reményeim szerint magától). Örülök, hogy már nem kell dolgoznom, egyrészt mert folyamatosan a gyerek körül járnak a gondolataim, másrészt pedig akkora vagyok, mint egy bálna és meglehetősen nehezemre esik mozogni. Na de menjünk szépen sorban.

Ami a szülést illeti, úgy vagyok vele, hogy ezen túl kell esni, mert még nem jöttek rá, hogyan kell kitranszportálni a gyereket a terhes nőből. Szóval felesleges aggódni emiatt, előbb-utóbb beindul a dolog, reménykedni viszont lehet, hogy ne végződjön egy 48 órás vajúdást követően császárként. Én bízom a szép tágas medencémben és a gyerekemet is kellőképpen intelligensnek találom az eddigiek alapján ahhoz, hogy tudja, mi a teendő. Mégiscsak az én lányom.:) És lássuk be: a húgom hasonló felépítéssel nemrég kinyomott magából egy óriáscsecsemőt. Akkor mi baj történhet? Annál kevesebbet jár az agyam a szülést követő dolgokon. Elsősorban a gyereken. Mivel régóta rémisztgetnek minket a koraszülés gondolatával (ami azért csaknem 36 hetesen nem is olyan valós), mindenféle dologtól féltem a porontyot. Mert ugye a netes cikkek alapvetően nem az épphogy koraszülött gyerekkel foglalkoznak, így nem nagyon derül ki, őket mennyiben érinti negatívan a dolog, így próbáltam szülők tapasztalataira keresni. Ez azért némiképp megnyugtatott, mert ahol gond is volt a babával, az a kórháznak volt köszönhető, nem a pici születési állapota miatt volt. De aggódok amiatt, hogy béna leszek szoptatásnál, hogy nem tudom megfelelően mellre helyezni, emiatt tucatnyi oktatóvideót végeztem ki az elmúlt hetekben és beszereztem mindent, amire a tejszaporításhoz szükség lehet. Félek attól, hogy nem tudom megfelelően felöltöztetni a babát és megfázik, mivel se az apja, se én nem vagyok fázós, mi van, ha alulöltöztetem? És hát ott vannak a kevésbé reális félelmek: a babának két feje lesz, bajusszal születik, két hét után úgy dönt, hogy rossz szülők vagyunk és elköltözik, stb. Szóval kattog az agyam rendesen az elmúlt hetekben. Emiatt nem bánnám, ha kapnánk még pár hetet felkészülni.

Testileg viszont úgy gondolom, hogy az utolsó hónapra a terhességből abszolúte nincs szükség, mert ez szabályos kínszenvedés, és nem gondolom, hogy ha már vállaltam, hogy a kis üvöltő csomagot az elkövetkezendő 20-25 évben legjobb tudásom szerint nevelem, akkor cserébe az a hála, hogy dögrováson legyek még hetekig. Kedvenc idézetem a témában: "úgy kivan a méhem, mintha egy orgián százan meghúztak volna" tökéletesen fedi az igazságot. Tény és való, hogy a méhem messze túlteljesítette magát, amikor dinnye méretűvé tágult, amiben ott mozog egy kb. 2,5 kilós gyerek, nem is a legjobban nevelt fajtából (már most makacs, mint a fene), plusz a járulékos dolgok, amik tovább húzzák lefelé, mert ugye a gravitáció is végzi a dolgát. Így szerencsétlen méhem totál kivan. És most már értem, miért cipeli minden mindenórás kismama a hasát. Ezt tényleg nem lehet máshogy bírni. De úgy egy hete újabb csodára ébredtem, amiről nem is tudtam, hogy létezik: szemérem- és medencefájdalom a neve és egyetlen terheskönyv se tesz róla említést. Pedig kellene. A jelenség egyébként nem is annyira egyedi, a leereszkedett magzat okozza, ami miatt tágul minden odalent, ami fáj. Nem kicsit. Néha annyira, hogy irigylem az örökbefogadó szülőket, amiért nem kell ezen átesniük. Pokoli tud lenni, amikor belenyilall a fájdalom mozgás közben, én meg csak görnyedve tudok nyögni egyet. De öröm az ürömben, hogy én csak 35 hetesen kezdtem érezni. Van, akinek már jóval korábban kialakul. És még biztatóbb, hogy hamarosan elmúlik. Szóval kitartok. Muszáj. Hátha az is igaz lesz, hogy könnyebben szülök meg...

A szervezetem többi része is meglehetősen viseltes már. Szedek én mindenféle vitamint, nyomelemet, egyebet, amit az orvosok előírnak, de babácska még gyorsabban eszegeti le rólam, amit talál, ezért a vérképem most már olyan csillagos, mint az éjszakai égbolt. Eleinte aggódtam emiatt, főleg a vérszegénységem miatt, mert így elég vacak lesz szülés után, de vállat vontam, úgyse tehetek semmit. Már így is annyi vasat szedek, mint egy ikerterhes. Szóval nincs értelme erőlködni. Az immunrendszerem se az igazi, gyakorlatilag az első olyan napon, amikor 28 fok alatt volt a hőmérséklet, sikerült is megfáznom, amitől a mai napig szenvedek (ma kicsit jobban is, mert fáj a torkom:S). Egészen ismerős az érzés, legutóbb akkor voltam ilyen vacakul, amikor megtudtam, hogy terhes vagyok, szóval valamiféle utalás lehet. No de majd meglátjuk. És azért ebben a témakörben is van minek örülni: függetlenül a már-már egészségtelen sajtburger-éhségemtől a súlyom meglepően keveset változott az elmúlt 8 hónap folyamán. Szóval jó eséllyel kevesebbel zárom, mint amennyivel nekiindultunk. aminek nagyon örülök (melyik nő nem örülne?). 

Szóval összességében elmondhatjuk, hogy szívás az utolsó pár hét, de ha arra gondol az ember, hogy hamarosan a kezébe nyomják a gyereket, akit becézgetett és simogatott az elmúlt hónapokban, akinek a fenékrázásán nevettek a szülei sok-sok estén át, azért mégiscsak megéri bevállalni. Legalábbis az elsőt. A következőnél pedig, ha minden igaz, ezekre a kellemetlenségekre nem is emlékszik már az ember (persze, mert ott lesz a bárányhimlő, a súlyos koponyatörés, a lerántott tévé... vannak azért keményebb dolgok is az életben, mint egy csontfájás).