A muffin

 2014.05.21. 20:10

Hű, de rég is jártam erre! Sajnos időm nem engedte, ugyanis éppen egy háború utáni újjáépítés zajlik a lakásunkban. Mint már írtam, házisárkány tervez, ember végez (ha jót akar magának). Így hát a férjem múlt héten kipakolta a szobánkat, csatatérré avatta a lakás többi pontját és nekiállt festeni, miközben én szigorú felügyelet alatt tartottam telefonon keresztül. Elismerem, tényleg kibírhatatlan vagyok, de azért azt is említsük meg, hogy enélkül még ma se lenne kész a festés.

Szóval a férjem festett, megvettük az új bútorok felét, azt unalmasint összelegózta, amíg én kismamanapra mentem, aztán mindenki visszapakolta a részét. Ami egyenlő azzal, hogy ő megígérte, hogy majd visszapakol, amit én nem bírtam megvárni, ezért nekiláttam, de rájöttem, hogy a második trimeszterben tomboló energiahullám egy nagy kamu, ezért félúton abbahagytam és úgy döntöttem, hogy ráér az még egy napig. Inkább néztem néhány részt az egyik kedvenc sorozatomból, aztán fél 10-kor pizsamaosztást rendeltem el.

A babámról néha elfelejtek számot adni, pedig ő nagyon fontos része az életemnek. Mindenki kedvenc kérdéseire válaszolva jól van és szeptemberben születik. Csak mert ezeket napi szinten nyolcvanszor teszik fel nekem és már baromira unom. Szóval akit érdekel, az olvassa el itt. Köszönöm. Egyébként nekem van a legtündéribb lányom a világon (érdekes, erre senki se kíváncsi...), nagyon nyugis, de azért mocorog annyit egy nap, hogy ne legyek ideges. Éjszaka tisztában van azzal, hogy anya alszik, így csak akkor ad hírt magáról, amikor véletlenül a hasamra fordulok, szemben mondjuk a húgom porontyával, aki már 18 hetesen is megkeserítette az anyja életét. Esténként jókat szórakozunk kettesben/hármasban, mert jókedvűen rugdossa a hasamra tett kezeket, főleg az apjáét, aki hasonló örömmel veszi, hogy sarja hírt ad magáról. Én is élvezem ezt, bár kevésbé kapok belőle, mert amint a hasamra teszem a kezemet, az őt megnyugtatja, ezért szinte mindig abbahagyja és így én nem nagyon érzem. De legyen így, váljon hát ez az apa kiváltságává, az enyém meg marad az, hogy legkésőbb 22.10-kor közlöm a néppel, hogy akkor most fejezzétek be, mert aludni akarok. Azért nekem is jusson már valami.

Azért a baba mellett rendkívül fontossá vált az is, hogy én min megyek keresztül. Nem azért, mert annyira érdekel bárkit is, hanem mert képtelen vagyok megfeledkezni róla. Kezdjük azzal a ténnyel, hogy nagy átverés az, amiket a második trimeszterről írnak. Kapom a mindenféle hírleveleket, amiben leírják, min megyek most keresztül. Mondjuk egy része stimmel is, tényleg baromira tud fájni a hasam, amikor nagyot nő a méhem, de ez van. Szebb lett a hajam és a körmöm is. De lassan 22 hetes vagyok, mégse érzem azt a túláradó energiát, amit elvileg kellene. Annyian mondják, annyian írják, hogy ez a terhesség legaktívabb időszaka, én mégis alig bírok reggel kikászálódni az ágyból, kb. 20 perccel tovább tart elkészülni, aztán délután 3-kor már mennék haza, annyira kivagyok. És az estém is abból áll, hogy amikor egyedül vagyok, egy gyors vacsi után kidőlök, vagy ha a férjem itthon van, akkor ő csinál meg mindent és már közben elalszom a kanapén. A jelenlegi alvásigényem vetekszik egy 1 éves gyerekével, a munkahelyemen pedig nem szárnyalok úgy, mint korábban szoktam, ráadásul nehezen tartom a megszokott beérkezési időt is (mondjuk ez nem akkora baj, mindig is pacsirta voltam a többiekhez képest). Hétvégén, amikor nem csörög az ébresztő, simán kihúzom délig az ágyban, korábban már fél 8-kor fent voltam. És természetesen ha nem kell, nem is csinálok az égvilágon semmit. Nem megy. Szóval röviden összefoglalva a második trimeszterről bennem alkotott pozitív képet, egyetlen szó jut eszembe: busted.

Na de térjünk rá végre a bejegyzés címadójára is, mert mennem kellene lefeküdni. Szóval a kellemetlen amőba létformám mellett továbbra is kívánok, ráadásul mindig mást. És mindig azonnal. A fix pont a Fanta, de azt könnyű beszerezni. Tegnap friss salátát ettem volna ebédre, de csak hosszas keresgélés után találtam, mert mindenki még azokat a majonézes vacakokat árulja. Ma reggel arra nyílt ki a szemem, hogy nekem mostazonnalderögtön duplacsokis muffinra van szükségem. Szóval a tőlem telhető leggyorsabb tempóban elkészültem, és egész úton befelé azon járattam az agyamat, hogy hol jutok a városban muffinhoz. Nem reménytelen a helyzet, a fővárosban élek, kb. minden sarkon van pékség, a többségében pedig muffin. És van köztük csokis is. Így hát lepattantam a troliról, bevágtattam a sarki pékségbe és gyorsan lecsaptam egy muffinra. Azért azt megjegyezném, hogy csillagászati áron mérik (egész konkrétan 220 forint volt 1 darab), ami az értékkel nem egyezik meg sehogy se, de a szükség nagy úr, ezért fizettem. És ettem. Rögtön, amint megkaptam a zacskót. Azaz a finom és drága muffinom 20 másodperc alatt a gyomromban landolt. De kellett még. Ilyenkor két változat van: 1. visszamegyek a pékségbe és rablást imitálva megfosztom őket a muffinkészlettől vagy 2. bevásárolok és megcsinálom otthon. A második számú változat mellett döntöttem, főleg azért, mert gyáva vagyok, így hát kicsit jobb kedvvel mentem dolgozni. 

A munkaidő veszettül hosszúnak tűnik, amikor máson se jár az ember esze, mint hogy MUFFIN!!! De azért lassan letelt és ebédszünetre hivatkozva közben még a boltba is kiugrottam, hogy megvegyem a hozzávalókat. Hazaértem szerencsésen, lepakoltam, nem aludtam el a kanapén (pedig nagy volt a kísértés), hanem elvonszoltam magam a konyháig és nekiálltam eszem után muffint gyártani. Van receptem is hozzá, de minek az, megy az magától is. Az egyik tábla csokit egy az egyben olvasztottam be egy kis tejjel, beleöntöttem a tálba a tojással és az olajjal együtt, kimértem a cukrot, jöhet a liszt... Liszt! Hol a bánatban van a liszt? Hosszas keresgélés után találtam kb. annyit, amennyi fél adaghoz elég, így gyorsan módosítottam az arányokat a félig bekevert cuccban, belevágtam még fél tábla csokit és óvatosan behelyeztem a sütőbe. Telt az idő, közben gyorsan mosogattam, majd letérdeltem a sütő elé és úgy figyeltem a sülő remekeket, mint Gollam a gyűrűt. Na de közbeszólt a sors, azaz a növekvő magzatom miatt sanyargatott sorsú hólyagom, hogy idő van, megint meglátogatjuk a mellékhelyiséget. Azonban majdnem idő volt a sütőnél is. Mit tegyek? Elfutottam hát gyorsan a mosdóba, aztán evickéltem visszafelé a konyhába. A dolgomat nehezítette a kis házi szörnyeteg, a macskánk, aki mikor elérkezettnek látja a vacsora idejét, úgy akadályozza a közlekedést, mint egy jól képzett nazgul Frodót. Nem szokásom bántani vagy csúnya szavakkal illetni az állatot, mert olyan nekünk, mint az első gyerekünk, de megfordult a fejemben, hogy ráordítok, hogy húzzon már az utamból. Végül a könnyebb megoldást választottam, felkaptam, a kanapéhoz rohantam vele, letettem, körbebástyáztam, így kellő előnyhöz jutottam, hogy én érjek előbb a konyhába. Mindössze 20 másodperc csúszással sikerült kivennem a sütit a sütőből, ami így még megfelelő állagú maradt a fogyasztáshoz. És meleg és finom és sok van belőle. Illetve 12 darab. Illetve már csak 11, mert megettem egyet. De ha úgy vesszük, ez még így is hattal több, mint amennyit a pékségből tudtam volna elhozni. És nincs itthon a férjem... enyém az összes... Drágaszágom.

A bejegyzés trackback címe:

https://bogyonaploja.blog.hu/api/trackback/id/tr796191015

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.