Azt kívánom...

 2014.02.10. 21:18

Egészen eddig nem foglalkoztatott a kívánósság. Valószínűleg amiatt, mert semmire se tudtam ránézni sem, aminek bármilyen illata volt, ami megcsaphatta az orromat. Vagyis étkezésekre jó választásnak bizonyult eddig a keksz és a leves jó messziről nézve. Esetleg egy kis zöldség, de csak a friss fajta, a párolt már nem jó, főleg ha karfiol vagy brokkoli. Mióta elkezdtem szedni a homeobogyókat, már akad olyan este, amikor nemcsak jól vagyok, de már éhes is vagyok, ilyenkor pár napja kívánok is. 

Sokszor azt gondolom, hogy a gyerekem belőlem akarja nevelni a legújabb Rubint Rékát, aki fitten és frissen, a reggeli futásból érkezik meg a szülőszobára. Nem mintha most annyit mozognék, mert erőm egy szál se, sőt. Most már minden smink ellenére is úgy nézek ki, mint akin átment egy úthenger. Bár az is lehet, hogy a gyermekem maga akar lenni Rubint Réka 2. Még nem tudom. A lényeg, hogy sok étel tiltólistára került, amit eddig szerettem, mint a rizzsel készült ételek vagy a húsok, kivéve egy-egy szerencsés napot. Gyermekem korai egészségtudatának ugyanakkor ellentmond az a tény, hogy semmilyen párolt zöldséget nem tudok megenni, ami azért szívás, mert eddig szerettem, és szép lassan eltűnnek a friss zöldségek is, mert rájuk se tudok nézni. Az egyetlen, ami megmaradt, a zöldségleves. Az valamiért maradhat. Ki érti?

Na de térjünk át a kívánósságra. Konkrétan pénteken jelentkezett először ez a jelenség az életemben (leszámítva az első igazi terhes hetemet, amikor nagy hirtelen sajtburgert akartam enni sült krumplival - azóta ránézni se bírok, de akkor jól esett), amikor anyukám drága, ő is legyen áldott, egy kisebb vödör savanyúsággal állított be hozzánk. Én éppen rakott krumplit csináltam vacsira, úgyhogy nagyon jókor jött. A rakott krumpli majdnem egészében a férjemre is maradt, mert csak gondolatban tűnt finomnak, úgy készen már nem, de kb. két üvegnyi mennyiségű savanyúsággal kárpótoltam magam a kihagyott főétel miatt, és be kell, hogy valljam, nagyon finom volt.

Aztán jött a szombat, anyu szülinapját ünnepeltük. A húgom tortát sütött, papíron Esterházy tortát, gyakorlatilag minden volt, csak az nem, a lényeg, hogy fantasztikus lett a végeredmény. Legalábbis nekem. De türtőztettem magam, azért az mégis csak tészta, meg krém... de azért vittem magammal (persze csak a férjemnek kóstolóba...).

Ma pedig... éhesen battyogok hazafelé a munkából. Ez a fázis terhesen nagyon veszélyes. Nem terhesen is az, mert az ember minden vackot képes megvenni, amiről azt hiszi, hogy kelleni fog. Terhesen éhesen ez már odáig fajul, hogy szegény édesanyám mindennemű próbálkozása arra, hogy épkézláb felnőttet neveljem belőlem, felesleges időpazarlásnak látszik, mert már a gyümölcspultot meglátva a boltban komolyan fontolgatom a dolgot, hogy ugyanolyan pofátlan leszek, mint sokan mások és biza csak az elfogyasztott élelmiszer csomagolását veszem meg a kasszánál. Csak hát azt mégsem illik, hogy megeszem a banánt, aztán megmondom, hogy mennyit üssön be a pénztárnál. Meg én mégsem vagyok olyan. Ezért szépen visszafogottan sétáltam oda a gyümölcsökhöz (Ne tolja már a banánok elé a kocsiját! Álljon a túloldalra, én gyümölcsöt akarok venni!), aztán amit éppen étkezésre alkalmasnak véltem, gyorsan bepakoltam. Azt tudni kell, hogy én egyébként szökőévente eszek egyszer gyümölcsöt, azt se azért, mert tényleg kívánom, úgyhogy ez rendkívül szokatlan tőlem. De amint már sokszor kiderült, a gyerek nem az én eszem szerint gondolkodik. Ami azért ijesztő, mert ha az apjára üt... ajajajaj... 

Három láda gyümölccsel felpakolva megyek a kassza felé, amikor megakad a szemem RAJTA. Igen, már láttam korábban is. Nem, nem az új kasszás fiúra gondolok. Hanem az eperre. Persze ép ésszel tudom én, hogy ami eper februárban terem, az minden, csak nem természetes, de hát olyan szép piros... és én most jobban szagolok, mint Edward, a vámpír és Jacob, a vadászkopó keveréke, rögtön megérzem azt a bizonyos érett eperillatot (amiből rögtön kiderül, hogy miért akciós). Kb. 20 perc gondos vizsgálat után megtalálom az egyetlen doboz ténylegesen használható terméket és óvatosan a kosárba helyezem, közben ügyelve annak törékenységére. És persze a kasszás lány figyelmét is felhívom rá. Mégiscsak AZ eperről van szó. Az olyan, mint a Szent Grál. Vagy jobb, mert meg lehet enni.

Hazaérek, ledobom a cuccot (Te jó ég! Felvásároltam az összes gyümölcsöt!), aztán fogom az epret, amit persze kézben hoztam, mint a hímes tojást, és józan eszemre hallgatva megmosom, mielőtt megeszem. És most itt ülök a gép előtt, az utolsó szem epreket bámulva, azon tűnődve, hogy vajon rossz néven veszi-e a férjem, hogy egy kisebb vagyont költöttem a gyümölcsre, én pedig egy szemet se hagyok neki. Akartam, tényleg. De aztán már csak 5 szem maradt. Aztán csak 4. Aztán... Na jó, ezt az egyet meghagyom neki. Már ha 1 percen belül belép azon az ajtón, különben így járt. 

A bejegyzés trackback címe:

https://bogyonaploja.blog.hu/api/trackback/id/tr145808347

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.