Pakolda

 2015.09.23. 22:24

5 nap múlva 1 éves lesz a leányzó. El se tudom hinni. Mire felébredtünk a kezdeti zombikórból, már el is ment az év nagy része. Majd írok erről is összefoglalót, most csak egy kis helyzetjelentés következik.

Sok változás mostanában nem történt, lassan 3 hónapja áll, lép, áll, lép, stb. Most már cifrázza, feláll és csak áll, áll, áll... még nem lép. Legalábbis magától. De mindenbe kapaszkodik, amit ér és járkál körbe. És pakol. Ez a legfontosabb.

Hosszú hónapok után eljutottunk odáig, hogy nem csak szét, de össze is pakol. Sose hittem a védőnőnek, amikor azt állította, ez a korszak el fog jönni, de mégis igaza lett. A pakolásnak ráadásul többféle módját sajátította el a gyerkőc:

Van a 'destroy everything' fantázianévre hallgató formációja, szerencsére ez viszonylag ritkán, naponta 2-3 alkalommal jön rá. Fogalmam sincs, mi váltja ki, de egyszer csak eget rengető csatakiáltást hallat és mindent leránt, eldob, ami a kezébe kerül. Nem tudom, az alattunk lévő lakó mit élhet át, amikor a lányom szombat reggel fél 6-kor földhöz vágja a Fisher Price baglyot golyóstul, majd utána küldi a tanulóasztalt, csak a biztonság kedvéért. Lassan időszerű lesz valami engesztelő ajándék küldése, mert szerencsétlen egy hang nélkül tűri ezt a tortúrát immáron hónapok óta. 

Ennek az enyhébb változata a 'rombolok, mert kíváncsi vagyok'. Itt szó sincs tombolásról, egyszerűen csak... Mi az ott? Na, mi az ott? Ne hajtogasd, hogy ne nyúljak hozzá, csak egy picit... Hopsz, eltört a tányér.
Persze felnőtt ember gyorsan tanul, az asztalon már csak a terítő van, de nem pakolunk rá, a kaját lassan forrón tesszük a hűtőbe, mert mindenhol máshol megtalálja a gyerek, a ruhákat pedig éjjel vasaljuk és pakoljuk be a helyére, mert napközben nincs értelme. Úgyis leszedi, szétdobálja, stb. Múltkor majdnem sírógörcsöt kaptam, amikor majdnem kész voltam a gyerekruhák vasalásával, mikor Bogyó megjött, lerántott mindent a kanapéról, majd ütemes csatahangokat hallatva elmenekült a lakás túlsó végébe - két maréknyi ruhával együtt.

Van az átlagos pakolás, amit úgy szoktam is hagyni neki, mert mindenben csak nem korlátozhatom a gyereket. Pakolhatja a konyharuhákat, a műanyag edényeket, néha cifrázzuk műanyag kanalakkal és fakanalakkal is, ha főznöm kell és nem bír magával. Sőt, néha az első pont is ilyesmibe csap át, amikor leülök a CD-állvány mellé és megkérem, nekem adja a cédéket, ne vágja őket földhöz. Ő pedig mosolyogva pakol a kezembe, én megköszönöm, adja a következőt. Néha vissza is pakol. Néha. Nagyon néha.

És van az, amit elméletileg csinálnia kellene, de a legtöbb gyereket hidegen hagyja, a játékok pakolása. Mert ugye ki a fenét érdekel a tanulóasztal meg babakönyv, amikor van rendes könyv két polccal feljebb, ami ráadásul szakad is, ha jól meghúzzák, anya meg visít, ami jó buli. De néha rájön, hogy csinálni kellene valamit a játékkupaccal is, kiborítjuk a szoba közepére és mehet a pakolás. Kicwsi pohár nagy pohárba. Nagy pohár a kicsi... a kicsi... menj már bele! Na jó, nem kell, repül a szoba túlsó felére. De a golyó már belefér a nagy pohárba, győzelem. Misi maci ruhája az autóra, szerencsétlen Misi maci meg egy szál plüssszőrben a szoba közepén, miközben Szundidög altatódalt énekel neki.

Azért csak haladunk valamerre. Már szépen megérti a kérem, köszönöm és nem szavakat, általában hallgat is rájuk. Főleg mivel ez általában egy dolgot jelent: anya kinyújtja felé a kezét és lehet... Pakolni.

Úgyis te csinálod rosszul...

 2015.08.29. 22:01

Gyerek előtt az ember simán végig tud sétálni az utcán úgy, hogy senki se szól hozzá. Ez abban a pillanatban megváltozik, ahogy a gyermek világra jött. Természetesen minden rokon, szomszéd, de még a teljesen ismeretlen emberek is az utcán úgy gondolják, hozzá kell szólniuk a gyermeked neveléséhez. Végeredmény? Úgyse tudod jól csinálni...

Íme néhány "kellemes" szituáció:

-Jaj, de szép kisfiú vagy!
-Kislány.
-És milyen szép a szemed! Anyutól örökölted?
Anyu büszkén kihúzza magát és bólogat.
-Látom, nem. Biztosan apától.
(Hát nem.)
-És milyen húsos kis combjaid vannak! Bár nem csoda, anya sem egy nádszál.
(Ezt persze nem örökölhette az apjától, mi?)
Gyerek csúnyán néz, vállon veregetem, elvonulunk.

-Úristen! Miért van a gyerek fején sapka?
-Mert süt a nap.

-Úristen! Miért nincs a gyerek fején sapka?
-Mert nyár van, reggel 8 és borús az ég.

Gyerek a mei taiban békésen szunyókál...
-Úristen! Megfullad a gyerek!
-Nem fullad.
-De megfullad!!!
-Köszönöm, hogy felébresztette.

-Úristen! Kiesik a gyerek a kenguruból.
-Mei tai, és nem esik ki.
-De kiesik.
-Nem nyitok vitát.
-Miért nem fordítja kifelé? Így nem lát.
-Mert káros a gerincének.
-Na és? A múltkor a Julika is úgy vitte a babáját...

-Szomjas ez a gyerek. Biztos rég nem kapott már inni.
-2 perccel ezelőtt nyomott be egy cumisüvegnyi folyadékot.
-De én látom a szemén, hogy szomjas.
-Na nem mondja.

-Szegényke! Biztos éhes vagy! Anyu nem adott neked enni?
-Amint láthatja, pont úgy néz ki, mint egy afrikai éhező.

-Szoptatja még?
-Nem.
-Miért nem?
-Mert nincs tejem.
-De hát így éhen fog halni!
-Minden bizonnyal.

-Otthon van még a gyerekkel?
-Igen.
-Jaj, hát a menyem már rég visszament dolgozni.
-Én is megyek jövőre, ha felveszik bölcsődébe.
-Az unokámat nem vették fel, mi vigyázunk rá, amíg a fiatalok dolgoznak.
-Nálunk a nagyszülők még dolgoznak.
-De miért dolgoznak?
(Szerinted?)

Piacon:
-Jaj, szegénykém, biztos éhes vagy. Tessék, itt egy barack.
Két pulttal odébb:
-Éhes vagy, drágám? Tessék, itt egy barack.
Később:
-Kóstolták már ezt a fajta barackot? Nagyon finom! Adok egyet a picikének, olyan éhesnek tűnik.
(Miért is vettem én 3 kiló barackot?)

-Jár már?
-Még nem.
-Ó, az enyém 6 hónaposan már szaladt.
(Persze. És 8 hónaposan Petőfit szavalt, ugye?)

A bajkeverő

 2015.07.14. 18:12

Sokan nem értik, hogy egy kisgyerekkel otthon lévő anyuka miben tud elfáradni nap végére. Hiszen csak a gyerekkel kell foglalkoznia és a lakást/házat rendben tartania, ugye? Nem nagy ügy, pár koszos pelenka, néha takarítás, a többi megy szinte magától. Főleg mivel a gyerkőc hajlamos idegen környezetben angyalian viselkedni. Nem olyan nehéz ez, nem kell nyafogni... Na persze.

Én is valahogy így álltam hozzá az első hónapokban. Amikor még fél órájába telt hasról hátra átverekednie magát, addig én nyugodtan elvasaltam a ruhákat, teregettem, főztem. Ha egyedül érezte magát, betettem az autós ülésbe, kapott egy játékot, énekeltem neki és mindenki boldog volt. Ment minden, mint a karikacsapás. Aztán ahogy tökélyre fejlesztette a forgást és kukacként járta be a nappalit, gondosan felszereltük a gyerekzárakat. Probléma megoldva, igaz?

Ez egészen pár napig jól is volt így. Aztán rohamosan beindult a mozgásfejlődése, mászni kezdett, felült, feltérdelt, majd felállt. Eleinte csak a jól ismert környezetben, azaz a nappaliban, ahol eddig is mozgott. Ismét csak mosolyogtam, nem olyan nehéz ez. Igen, az első pár napban, amíg ismerkedik az új tudományával. De aztán rájött, hogy néha eltűnök, de ez nem azt jelenti, hogy másik dimenzióba léptem át, csak hogy van a lakásnak más része is. És itt kezdődtek a bajok.

Megismervén a "másik" világot, a régi, megszokott környezete már nem is érdekelte. Mit neki játékarzenál, amikor ott van apa széke, amit lehet tologatni, vagy a konyhában az ásványvizes üvegek, amiket néhány másodperc kigörgetni a nappaliba és lehet kergetni. Szintén jó játék lett a lépcsőzőgép, amibe kapaszkodva könnyebb felállni, mint a járóka mellett, a cipők az előszobában pedig valami hihetetlen kincsek, még olyan hosszú, fekete izé is kilóg belőlük, amiket ki lehet húzni. Nem vagyok én semmi jónak elrontója, amíg nem keveredett bajba a gyerek, hagytam, hadd élvezze az újdonságokat. De a gyerek gyerekből van, őket pedig nem érdekli, ha esetleg kárt tehet önmagéban, csakazértis minden kell. Amit a szülők tiltanak, az meg mg inkább. 

Hamar kiderült, hogy a gyerekzárakat kb. kidobhatjuk a kukába, mert a gyerek hamarabb szereli le őket, mint én kinyitom a zárat. Hogy hogyan, az számomra rejtély. Minden esetre megszabadult már az összes fiókzártól és nem sok kellett a konnektordugónak se, de ott ugye fokozottan figyelem, ezért nem volt lehetősége befejezni a műveletet. Aztán ott van az erkély, ami önmagában nem veszélyforrás, de a legjobb játék természetesen az, amikor valamelyik végtagját kilógatja a korláton keresztül, aminek én annyira nem örülök. Leesni persze nem tud, de nem szeretném törött végtaggal kórházba vinni. Persze én vagyok a szemét, amikor beviszem, néz rám homlokráncolva, ajkai lebiggyesztve... a kis drámakirálynő.

A számítógép zsinórjáról sikeresen leszoktattam (értsd: úgy elbarikádoztam, hogy nem éri el), a szobát pedig ahol lehetett, szőnyeggel és habszivaccsal raktuk ki az esések tompítása érdekében. Gondolnánk, hogy itt hátra lehet dőlni. Nem, nem lehet. A gyerek kreatív és egészen pontosan egy tized másodperc kell neki ahhoz, hogy újabb hülye ötlettel álljon elő.

Így sikerült megszabadulni az abszolút túlélőnek számító egy szem szobanövényünktől, ami az én hanyagságomat ugyan remekül bírta, de azt már nem, hogy a gyerek naponta kétszer leborította és megtépkedte a levelét. Nyugodjon békében. Vele együtt távozott köreinkből az állólámpa, ami bombabiztos helyen volt felállítva a két ágy között. Még nekem is eltartott egy ideig kibányászni onnan takarításkor, de a leányzónak ez sem volt kihívás. Amíg én felvágtam az almát a tízóraijához, ő belopakodott a másik szobába és csak a csattanásra rohantam be utána. A lámpa apró darabokban szanaszét a földön, a gyerek sír, majdnem én is, azt hittem, hogy megütötte magát. Szerencséjére pont a nyél puha fele esett mellé, még csak nem is rá, csak megijedt. De a lámpát javíthatatlanul összetörte. És végezetül pár napja temettük az én szemüvegkeretemet, amit egy jól irányzott ütéssel sikerült totálkárossá tenni.

Ismétlődő események sora játszódik le nap mint nap kis lakásunkban, nevezetesen, hogy beszorul a kanapé és az asztal közé, nem tud kimenni. Ordít. Benyúl a járóka rácsain keresztül egy játékért, de kihúzni nem tudja. Persze nem ereszti, ezért azt hiszi, beszorult a keze. Ordít. Ugyanez fordítva, mert naná, hogy nem jó az a játék, ami a járókában van. Kap kanalat minden etetéshez, amit rögtön eldob a francba, majd megfogja, amivel a szájához közelítek és belenyomja a szemébe. Ordít. Én meg rohanok kimosni. Berakom a ruhákat a mosógépbe. Hátranézek, gyerek a szobában játszik, visszamegyek mosószert adagolni. Még vissza se fordulok a géphez, valami puhához ér a lábam. Gyorsan visszaugrok és lenézek. A gyerek keze. A gyereké, aki mögöttem ül. És ordít.

Elindulni egy rémálom. Felöltöztetem, felöltözök én is, betojik. Pelenkacsere. Leteszem a földre, onnan lejjebb már nem tud esni. Hogyne. Annyira szedi a lábait, hogy saját magát gáncsolja el és nagyot koppan a padlón. Ordít, természetesen. Felhúzódok, felkötöm a mei tai alsó övét, addigra ő kiköti az egyik cipőfűzőmet. Megkötöm ismét, addigra a másik it szabadon lóg. Arrébb tessékelem, megkötöm a fűzőket újra, majd jön a neheze. Feladni a gyerekre a sapkát és a szandált úgy, hogy versenyt futok az idővel, vagyis az ő fürge kis kezeivel, míg végül háromszori nekifutásra rajta a cipő, sapka, minden. Gyorsan magamra kötöm, mielőtt lehetősége lenne eldobálni valamit.

Útközben akár babakocsi, akár mei tai, szívom a fogamat rendesen. Ugyanis tehetek be neki bármilyen játékot, őfelsége egyedül azzal szórakozik, hogy lerúgja a cipőjét, lehúzza a zoknit, aztán eldobálja, ahol éppen kedve tartja. Tegnap zokni nélkül vittem haza a vásárlásból, mert elegem lett abból, hogy 5 lépést se tudok megtenni anélkül, hogy vissza kelljen mennem. Babakocsiból még bátrabban dobálja ki, lehetőség szerint a zebrán átkelni, mert ott ugye nem őt figyelem, hanem a utat és az autókat.

Ha boltba megyünk, segít bevásárolni. Értsd: összeszed mindent, amit elér, sőt, van olyan kedves, hogy bedobja a kosárba, ha elég közel tartom hozzá. Tegnap majdnem egy avokádóval lettünk így gazdagabbak, ma pedig a drogériában fordultunk vissza a kasszánál, mert amíg én megvettem a szükséges 3 tételt, a lányom begyűjtött egy csomag úszópelenkát, egy szappant és egy tekercs alufóliát.

Most biztos sokan azt gondoljátok, hogy felelőtlen szülő vagyok, aki nem figyel a gyerekére. Nem vagyok az. Sőt, a napon jelentős részét az teszi ki, hogy a lányomat próbálom megóvni attól, hogy kárt tegyen magában. Általában ez sikerül is, de sajnos nem mindig. Ilyen a kisgyerekes szülők élete.

Nyár van, nyár...

 2015.06.05. 22:42

...és hasonló dallamokkal van tele a fejem. Bogyólány a szélvész gyorsaságával növekszik, jelenleg 8 hónapos már, pedig alig tértünk még magunkhoz a születéséből is. Óriási fejlődésen esett túl már eddig is, megállás pedig nincs. Főleg az utóbbi két hónap volt húzós, talán a saját bajom miatt is, kicsit padlóra kerültem a betegségem miatt, de fel a fejjel és arccal előre tovább!

Valahogy az elmúlt pár hétben totál felborult az életünk. Tudva lévő lánykánk már jó ideje forog erre, forog arra, aztán ezzel véget is ért a mutatványok sora. Próbáltam vele gyakorolni a kúszást, hátha... hátrafelé, körbe-körbe még ment is neki, előre valahogy nem igazán, csak néha. Szóval vártuk azt a bizonyos kommandós mozgást, de a leányzó úgy döntött, ő bizony nem olvassa a nagy könyvet, négykézlábra állt és pár napos hernyómozgás után mászni kezdett. Ez az a pont a mozgásfejlődésben, ami gyökeresen megváltoztatja a család életét. Eddig azért viszonylag immobil volt, ha körberaktam 1-2 párnával a játszószőnyeget, tuti ott találtam egy teregetés vagy vécélátogatás után is. Nos, ez ma már nem áll. A magányos pillanatoknak lőttek, a kiscsaj a szélvész gyorsaságával röpít utánam, mint egy kiskacsa a kacsamama után. Ma már hihetetlennek tűnik, hogy volt idő, amikor egyedül jártam pisilni. Most már egyedül indulok, de alig érek ajtón belülre, már csapkodja is a fa felületet kettőnk között egy papuccsal vagy játékkal. Mindegy, csak hangot adjon és tudjam, hogy ő is ott van. Szuper. Úgyhogy manapság együtt főzünk, együtt öltözünk, válogatjuk szét a ruhákat, teregetünk és még takarítunk is. Szerencsére nem fél a porszívótól, inkább kergeti, én meg próbálok körülötte összeporszívózni. Szerinte vicces. 

Egy idő után a férjem elé álltam és közöltem, hogy nincs mese, kell egy járóka vagy babakarám. Mindegy, csak legyen pár nyugodt percem elmosogatni anélkül, hogy félnem kéne egy esetleges balesettől. Ugyanis volt már rá példa, hogy majdnem fejbe rúgtam a gyereket, mert olyan halkan osont mögém. Netre fel, tessék választani, mi kell. A férjem rám hagyja, neki mindegy. No, van vélemény dögivel, kinek ez, kinek az a szimpatikus. A helyzetet hamar megoldottuk, amikor egy potom pénzért árusított se nem karám, se nem járóka szerkezetre bukkantunk. Valahol a kettő között van. Ez a tuti, akárki akármit mond. Persze a gyerek rühelli, mert korlátozza a szabad mozgásban, de legalább biztos nem eszik számítógépzsinórt, amíg berakok egy adag ruhát a mosógépbe.

Felszereltük a biztonsági zárakat a szekrényekre, ajtókra, asztalra, dugókat be a konnektorokra, én ugyan nem hagyok semmi esélyt az esetleges önpusztításra. A dugók remekül beváltak, imádom őket, a gyerek rühelli, mert nem tudja kiszedni. Halleluja. Nem úgy a fiókzárakat. Ezek a szerkentyűk arra jók, hogy amikor hirtelen kell valami a fiókból, te tuti ne tudd kinyitni és szentségelj percekig, mire sikerül. A gyerek ellenben 0,5 másodperc alatt kisegít a bajból és nemcsak a fiókzárat szereli le, de puszta szeretetből mellékeli hozzá a fogantyút is a fiókról, ami aztán végképp érthetetlen, hogy hogyan tudott csavarhúzó nélkül leszedni. Ugyanerre a sorsra jut minden egyéb zár is. Lehet, hogy lakatos lesz?

Ez az az időszak, amikorra kifejlődik a beépített szöszdetektora. Persze kúszó babáknál előbb is lehetséges, nálunk ugye ez nem játszott. Röntgenszemével naponta többször végigpásztázza a szőnyeget, hátha maradt ott neki egy kis nasi, amit nem vettél észre (szép kísérlet, kisanyám, de én vagyok a jobb!), aztán amikor nem talál semmi, körbemegy a lakásban, valahol csak akad egy kósza hajszál vagy szösz. Ha esetleg mindent sikerül eltüntetni előle, akkor benyúl a kanapé alá vagy az ajtó mögé, ott tuti maradt egy kis nyalánkság a számára.

Ami a leginkább megnehezíti az életet: igazi kis bajkeverő. Sunyi módon lopódzik olyan dolgokhoz, amikről tudja, hogy nem neki való (és bámulatos módon érti a 'nem szót - bár nem hallgat rá), amikor pedig rászólok, rögtön jön a hiszti. A hiszti egy olyan sírási forma, ami az igazihoz megtévesztően hasonlít. Gyakorlatlan szülők (értsd: apa) rögtön ugranak is, hogy 'Jujj, sír a gyerek'. De gyakorlott egyének rögtön tudják, hogy átverés van a dologban. A titok nyitja: a könny. Ha tényleg sír, taknya-nyála folyik. Ha hisztizik, az teljesen szárazon zajlik. Esetleg, ha nagyon próbálkozik, sikerül egy egész könnycseppet kifacsarnia, hogy csakazértis szarul érezzem magam, amiért hagytam sírni.

Utcán bezzeg, mint egy kis angyal. Nagyjából. Mosolyog, próbál kommunikálni, bárkivel, bármivel, bármikor. Ezért az ügyintézési idő kétszeresére hosszabbodott, mert mindig övé a rivaldafény. Ha esetleg valaki nem venné észre, rögtön tesz róla. Rebegteti a hosszú szempilláit, mosolyog a két fél fogát villantva, és gagyog. Ha ez se jön be, kiabál. Nem ordít, komolyan kiabál. Sőt, he éppen csak olyanja van, akkor is. Persze néznek rám nagy szemekkel, hogy mi baja van a gyerekemnek. Konkrétan, semmi. Ő ilyen hangos típus. Próbálom én csitítgatni, de nem érdekli. 

Ha mégsem ordít, akkor valami mással üti el az időt. Jó pont, hogy ilyenkor anya kikapcsolódhat. Legalábbis néha. Azért figyelni kell rá, mert ha előkapja a Darth Vaderes halálhörgését, tuti minden baba sírva fakad a környéken. Én meg kérhetek sűrűn elnézést. Az se jó, ha csendben van. Ez egy nagyon fontos mondat, kezdők véssék eszükbe: ha a gyerek csendben van, akkor olyat csinál, amit nem kellene. Legutóbb én bambán bámultam kifelé az ablakon egy fogzós-virrasztós éjszaka után, a gyerek meg csak húzódik jobbra, csak csendben van. Nézek én is jobbra, hogy mi olyan érdekes, hát látom, hogy a gyerkőc a mellettünk ülő nagy keblekkel megáldott hölgyet taperolja. Naná, hogy nem a karját. Rögtön a tejcsárdákra ment. Anya megint vérvörös képpel kér sűrűn bocsánatot, gyerek keze elhúz, gyerek hisztizik - idegen nőci már rábólintana az újabb taperolásra, csak hogy ne legyen szomorú a drága kisded, de anya, a szigorú közbelép és megregulázza a neveletlenjét. Persze ment az ajakrebegtetés ezerrel, de már nem dőlök be ilyen kis trükköknek. Visszanyomtam a kezébe a rágcsaláncot és utána már csak kétszer próbálkozott meg a taperolással az út hátralévő részében.

Hamarosan állni fog, sőt, elindul, már előre félek... Persze imádom nézni, ahogy napról-napra fejlődik, de tudom azt is, hogy tartogat még nem egy meglepetést a számunkra. Unatkozni biztos nem fogunk.

A kis bogyószél

 2015.03.31. 14:05

Valaki tegye már meg, hogy rendszeres időközönként szól nekem, hogy megint eltelt egy hónap és nem írtam egy árva betűt sem. Megint kiment a fejemből a rengeteg egyéb dolog mellett és ha ma nem találom szemben magam az egyik facebook csoportban egy régebbi bejegyzésemmel, most se lennék itt. Nem mellesleg, nagyon jól esett ott viszontlátni az írásomat.:)

Ami a távolmaradásomat illeti, mostanság jut nekünk jó is, rossz is, de annyi biztos, hogy nem unatkozunk. Sajnos az én egészségemmel gond van, ami nem kevés kórházba járkálással jár, de reménykedjünk a legjobbakban és nem kell aggódni, elpatkolni (legalábbis mostanság) nem fogok. No de nézzük a jó dolgokat. Itt a tavasz! Oké, most ne nézzünk ki az ablakon, mert igencsak világvége hangulatot idéz a látvány, ami elénk tárul, de gyakorlatilag tavasz van és lehetne akár meleg is. Sőt, volt is, amit mi kihasználtunk rendesen. Lassan bejárjuk a környékbeli túrautakat, teszteljük a bababarát helyeket és hamarosan írok is róluk bővebben. Sajnos elöljáróban azt el kell mondanom, hogy elkeserítően kevés helyen gondolnak a kisgyerekes szülőkre. De nézzük ennek is a jó oldalát, ma már bárhol, bármilyen körülmények között képes vagyok 1 perc alatt kicsomagolni a gyereket, átpelenkázni és visszacsomagolni a túraruhába. 

Bár az én gyerekem nem csodalény, hogy 6 hónaposan járjon vagy akár beszéljen (Hihetetlen? Állítólag ilyen is van, elég csak bekukkantani pár fórumra. Aztán vagy elhisszük, vagy nem.). Szóval az enyém tök átlagos, de ugye ez is jár némi fejlődéssel. Nevezetesen Bogyólány, bár marhára nem fűlik hozzá a foga úgy általában, megtanult rendesen forogni, most már mindkét irányba. Azért ha elfárad, akkor hasra vágja magát és elkezd ordítani, biztos ami biztos alapon, úgyis akad legalább egy marha a közelben, aki odasiet felkapni. Jobb napokon még kúszik is, ami egyelőre leginkább arra hasonlít, amikor egy kezdő kisbéka próbál extra ragacsos felületen előre haladni. Szóval energia van benne rendesen, de nem jut messzire vele. Kivéve persze, ha nem vagyok a közelben. Így történt az múltkor, hogy fél percre a szőnyegen hagytam a gyereket (úgyse megy sehová...), hogy ajtót nyissak a tesóméknak. Mire visszaértem arról a kb. 10 méteres távról, a gyerek már a szekrénynél volt és pakolta ki az alsó fiókot. 

Őszintén szólva néha visszasírom az immobil napjait. Amikor letettem a gyereket a körforgó alá és mire visszaértem, a gyerek még mindig a körforgót nézte. Néha ma is beteszem alá, amíg olyat csinálok, hogy nem tudok rá figyelni közben, de ő már nem nézi a körforgót, hanem a berendezést bontja cafatokra. Nagyon kell rá figyelni, mert tényleg villámgyorsan eljut mindenhez, amit el akar érni. Amikor Normafán voltunk piknikezni, a sajtos tallért borította magára. Akkor is csak addig fordultam el, amíg bepakoltam a babakocsi aljába. Ő meg odalöködte magát a zacsihoz és belenézett... csak sajnos a gyerek volt alul, a sajtos tallér zacskója meg nyitva, a gravitáció pedig ott is működött, így a gyereket maga alá temette a tallérkupac. És már üvöltött is. Én meg ingattam a fejem. Ennyit arról, hogy majd bio babakeksszel vezetem be a glutént. Na persze.

Vettünk neki egy rugós hintát, hogy kirugózhassa magát és ne nekem kelljen a 8 kilóját tartanom, nem is beszélve arról, hogy leginkább az én hasamon szeretett ugrálni, ami egy idő után fájdalmas. Ez egy tuti vásár volt, a gyerek 20-30 percig is elvan benne, lefárasztja magát, én meg tudok kicsit tenni-venni. Korábban a pihenőszék volt a nyerő, de egy szép reggelen úgy döntött a kisasszony, hogy ő abból kimászik. Csak a szerencsének köszönhető, hogy nem borult le az asztalról pihenőszékestül. No meg hogy anya mindig ugrásra készen van valahol a közelben. És még csodálkozik a férjem, mitől is fáradok el estére. Végül is, csak ülök itthon egész nap...

Kimozdulás babával

 2015.03.03. 06:08

Igaz, hogy most jönnek még a hi-hi-hi-hideg napok (na jó 2-3 nap, kibírjuk), azért a február elég kellemes hőmérséklettel áldott meg minket. A gyerkőc a hétvégén 5 hónapos lett, úgyhogy az elmúlt hetekben már kellően érettnek gondoltuk a kimozduláshoz. Sokaktól megdöbbenve olvasom fórumokon, hogy nem mernek kimozdulni a babával. Már majdnem el is hiszi a tudatlan friss anyuka, hogy a gyerkőce 3 éves koráig egy mini-Cthulhu lesz, akivel aztán a sarki boltig se lehet elmenni, mert hujujuj, mi lesz. Őszintén? Semmi. Szerintem ha időben hozzászoktatjuk a gyerkőcöt ahhoz, hogy bizony emberek közé is megyünk, akkor sokkal könnyebb lesz később. Persze nem árt, ha egy jól viselkedő gyerekünk van, abban az esetben, ha az 1 éves még mindig a nap 90 %-át végigordítja, megértem a habozást. Úgy valószínűleg én is később mennék közösségbe.

No de térjünk vissza hozzánk. Mielőtt elindultunk, jól feltérképeztem azokat a helyeket, ahol van legalább pelenkázási lehetőség. Egyelőre minden mást megoldunk nomád körülmények között is, de azért ehhez még hideg van februárban. Első utunk egy étterembe vezetett, itt nincs gáz, van belőle több is a fővárosban, lehet válogatni. Ajánlom az erre a célra létrehozott honlapokat. Mi ugyan próbálkoztunk pár környékbeli étteremnél is, hátha, de azt a választ kaptuk, hogy várnak minket szeretettel, de nem tudnak pelenkázót biztosítani. Ezért inkább kerestünk olyat, ahol tudtak. Elvégre bármikor érkezhet egy meglepicsomag, akkor mit csináltunk volna? 

Végül a Don Pepe egyik közeli éttermére esett a választás. Volt pelenkázójuk, gyereksarok is, és ahogy láttam, kisgyerekesek által kedvelt hely. Szerintem mi is megyünk még oda enni. Tetszett, hogy olyan asztalt biztosítottak, ahová be tudtuk állítani a babakocsit, így a gyerkőc végig mellettem volt, látott, egy sípolós játékkal pedig elszórakoztatta magát az ottlétünk nagyobb része alatt. A pincér kedves volt, ebédet is elég hamar kaptunk, és ami még fontosabb, nagyon finom is volt. A leányzót pedig csak az utolsó néhány falatnál kellett ölbe venni (Mit esztek? Mit esztek? Mit esztek? Én is kérek!), addig elüldögélt a babakocsiban. Összességében jó érzéssel távoztunk. Étterem a gyerekkel No. 1, siker!

A hétvégén úgy döntöttünk, ideje kivándorolni a természetbe is. Na, itt már gondok voltak. Alapból Normafára gondoltunk menni, de pelenkázót a környéken nem találtunk, ami nekünk most első számú igény. Ezért Normafa egyelőre napolódik, majd ha kicsit jobb idő lesz, akkor kimegyünk egyet piknikezni. Néztük a további lehetőségeket. Hát... ilyen időben nehéz ügy. Nagyon nehéz ügy. De nem lehetetlen. Rátaláltunk a tökéletes helyre, a Budakeszi Vadasparkra. 

A vadasparkot néhány éve tették ilyen bababaráttá (az internetes forrásom szerint), mert a látogatók jelentős része érkezik babával. Szerintem jól sikerült. A bejárat mellett egyik oldalon egy baba-mama kuckó van, ide nem sikerült bejutnunk, mert éppen használták, de van benne pelenkázó, etetőszék, mikró, itt lehet szoptatni is. Vele szemben pedig olyan babakocsit lehetett bérelni, ami a helyi terepviszonyoknak megfelelő. Nekünk ugyan nem volt rá szükségünk, mert a miénk árkon-bokron átmegy, de volt többféle is, nyilván a babóca korának megfelelőt érdemes választani. Nem messze a női mosdóban szintén van pelenkázó, mi végül is ezt használtuk, mert egy padon ülve megoldottam az etetést babakajával. A mosdót fűtik a hideg időszakokban, ezért a babának se volt kellemetlen az élmény.

Maga a vadaspark pedig csodálatos. Még én se voltam itt, hiába élek 11 éve Budapesten, valahogy mindig kimaradt. A bejárathoz közeledve van egy parasztudvar-szerűség, háziállatokkal. Némelyik állatról ugyan lemaradtunk, mert sokan álltak körülöttük, vagy pl. a tehénnek antiszoc napja volt és nem kívánt látogatókat fogadni, de 1-2-t megnéztünk. A gyereket kivettem a babakocsiból és nagyon élvezte, hogy nézhet. Főleg a nyuszikat.:) Bent már kidőlt egy időre, ezért a fenti részt inkább csak a férjem és én láttuk, de 20 perc után megint becsatlakozott a gyerkőc is és nagyon élvezte a dolgot. Egyedüli gondot az jelentett, hogy nem tudtuk letenni, pedig ő csúszna-mászna non-stop, emiatt párszor morgott, de leszereltük 1-1 játékkal. 

Összességében remekül sikerült a kiruccanás, szerintem megyünk még, amikor nagyobbacska lesz. Meg lehet, hogy előbb is, mert nem sok hasonló helyet fogunk találni.-.-

A fekete lyuk

 2015.02.20. 09:29

Ó, anyám, megint nem írtam egy hónapja... Bevallom őszintén, gőzöm sincs mitől vagyok olyan elfoglalt mostanában, de tény, hogy nem unatkozom egy percet sem a gyerek mellett. Egyszer csak az tűnik fel, hogy fél 8 van, megyünk fürdetni, eszik, kidől, aztán 9-kor már én is szemezek az ággyal, ami korábban sosem fordult elő. Mindig is rossz alvó voltam, de újabban elég bedőlni az ágyba, oldalra fordulni és már alszom is egészen addig, amíg a gyerek hagyja. 

Ami az éjszakázást illeti, látom a fényt az alagút végén. Bár még mindig alig van olyan éjszaka, amit végigalszik, de most nem havi 1-2 ilyen alkalom van már, hanem heti 1-2, ami lássuk be, haladás. Már csak idő kérdése és minden reggel 6-kor kelhetek.:) Remélem. Addig is úgy fekszünk le este, hogy ki tudja, mikor fúj ébresztőt a gyerkőc. Jobb napokon ez csak egy hajnali 2-es etetést jelent, rosszabb napokon ilyenkor úgy dönt, hogy reggel van, gyerünk játszani! Tegnap mondjuk így jártunk, végül én adtam fel előbb, de a férjem ilyenkor beugrik helyettem, én meg mehetek vissza az ágyamba. Reggelente jobb az élet, olyankor ha hulla vagyok, csak közlöm a gyerekkel, hogy 10 perc... és alhatok még egy kicsit, amíg ő csendben szétbontja a kiságyat.

Még mindig nincs kint a foga... újabban nem is nagyon zavarja, szóval nem hinném, hogy lesz belőle valami mostanában. Már nem is lesem. Rágjon csak mindent, amit ér, előbb-utóbb csak kijön az. A legújabb kedvenc a lába, nagyon profin a szájába tudja tömni, esetleg ha zoknit adok rá, akkor azt rágcsálja. Tegnap, amíg betettem a gépbe a ruhákat, le is kapta a lábáról és a szájából kellett kihalásznom. Próbálok néha 1-1 rágókát nyomni a kezébe, de hát az ugye nem ugyanaz.

Néha kezdem azt érezni, hogy visszasírom én még a kezdeti nehéz heteket. Tény, hogy folyton etetés volt, sose alhattunk, de legalább biztos lehettem benne, hogy a gyerek ott van, ahová letettem és nem szed szét semmit. Ma már ez nagyon nem igaz. A legbiztosabb pont még a kiságy, ott csak annyit tud tenni, hogy forgolódik, leszedi a lepedőt, szétdobálja az állatkáit, levetkőzteti a macit. Ha pedig ez megvolt, akkor elkezdi rúgni a rácsot. Csodálom, hogy még nem lilult be tőle a lába, de láthatóan ő nagyon élvezi, szóval hagyom. Egészen addig, amíg kárt nem tesz a rácsban. Rácsról jut eszembe, a múltkori beszorulós manővere után, amikor alig tudtam kihalászni a gyereket a két rác körül, felszereltük a rácsvédőt körbe. Nos, sok értelme nem volt, mert ezt is leszedi, aládugja a fejét, aztán meg visít, hogy nem lát. De legalább a lába épen maradt azóta.

Amikor nem az ágyban van, akkor egy pillanatra se lehet figyelnem kívül hagyni. Olyan, mint egy túltöltött Energizer elem, amihez rendkívül gyors (és egyre ügyesebb) kezeket és lábakat csatlakoztattak. A pelenkázás kész rémálom, elfordul, lemászna, a szájába nyomja a lábát, leszedi az egyik zoknit, amíg a másikat ráadom, hasba rúg és persze a "meztelen fenékkel édesebb dolgunkat végezni" mottóhoz igazodva csak és kizárólag akkor pottyant oda, amikor nincs alatta semmi. Pedig trükközök, hogy tényleg csak 2 másodperc legyen, amíg nincs alatta pelenka, de a kis leleményes csak elkapja a megfelelő pillanatot. Bár az is lehet, hogy ez az elterelő hadművelet, hogy amíg én takarítok utána, ő megragadhassa a légzésfigyelőt és azt is a szájába nyomhassa. 

És ha már a rágható dolgoknál tartunk, íme az örök rejtély: hová tűnnek a cumik? Öcsém kiskorából még emlékszem rá, hogy anyukám annyi cumit volt kénytelen vásárolni, amivel egyedül fenntartott egy egész cumigyárat (van ilyen?). Öcsém mesterien tüntette el a cumikat, amik vagy előkerültek később, vagy nem. Általában ez utóbbi volt érvényben. Lenka ugyan nem sokat cumizik, de néha elalváshoz igényli. Volt is nekünk 3 különböző márkájú, amiket még terhesen kaptam, sőt még több is, de mivel nem egy nagy cumizós a leányzó, a bontatlan csomagolásúakat leadtam a védőnőnél, hogy ossza szét. Végül a három bontott cumiből egy nagy kedvenc lett, azt használtuk altatáshoz, amikor fájt a foga. Egyik nap felébredt a leányzó, cumi mellette, én ki akartam venni, hogy ne tűnjön el, amíg még az ágyban játszik. De utána kapott, ahogy kiszedtem mellőle, úgyhogy visszaadtam neki, végül is mi baj lehet belőle, ha azzal is játszik? Nos, ez volt az a pillanat, amikor a rózsaszín cumi eltűnt. Még aznap sikeresen elhagytuk a kettes számú kedvencet, szerintem útközben kidobálta, amikor bementünk látogatóba a munkahelyemre, így az nem lett meg.

Eljött az este, keresni kezdtem a rózsaszín cumit. A kiságyban volt legutóbb, biztos voltam benne, emlékeztem rá. Kipakoltam a kiságyat, felszedtem a matracot, kihúztam az ágyat, kihúztam a mi ágyunkat, sehol semmi. Persze este 8-kor nem tudtam cumit varázsolni neki, úgyhogy nagy sírás közepette aludt el. Másnap a kedvenc márkából vettem még kettőt, biztos ami biztos. Gyerek megnyugodott, van cumi, hú, de király anya vagyok. Kb. két héttel később a gyerek megint az ágyában játszott, én meg kint főztem a konyhában. Ahogy ebédidő lett, bementem a gyerekért a szobába. Na, vajon mi volt a kezében? A rózsaszín cumi! Az a rózsaszín cumi, amit előtte égre-földre kerestünk. A mai napig nem tudom, honnan halászta elő. Szerintem van egy fekete lyuk csatlakoztatva a kiságyhoz. És persze a legszebb az egészben: mióta három cumija is van, egyik se kell neki. Legfeljebb nézegetni, de ha a szájába dugom, akkor rögtön kiveszi és megkísérli az én számba nyomni.

Szóval vannak rejtélyes pillanatai a szülőségnek. A legtöbb persze ennél sokkal egyszerűbb, megoldható egy "Ne kapd be a légzésfigyelőt!", egy "Engedd el a hajam! Engedd már el a hajam!", egy "Ne rágd a lábujjad" vagy egy "Ne rágd az ÉN lábujjam!" felszólalással, ami persze süket fülekre talál az esetek túlnyomó, de legalább kacag egy nagyot. A cumik rejtélyes vándorlásának ügye azonban felfoghatatlan marad számomra.

2015

 2015.01.18. 16:09

Először is boldog új évet mindenkinek!

Tudom, hogy már egy évezrede nem írtam. Köszönöm, hogy felhívtátok a figyelmemet rá, hogy ide se ártana végre felkukkantanom, ha mást nem, legalább amiatt, hogy jelezzem, élünk. Szóval most kihasználom, hogy a férjem vitte ma a babát sétálni és gyorsan gépelek nektek egy kicsit.

Lénánk lassan 4 hónapos lesz. Igazi rosszcsont a csaj. Pár hete khm... át tud esni egyik oldaláról a másikra (azért én ezt még mindig nem hívnám forgásnak), sőt néha a csiga lassúságával löködi át magát, csak hogy lássuk, megy ez, de ne piszkáljuk már ilyen baromságokkal, amikor sokkal fontosabb rosszalkodnivalói is vannak. Ami igazán veszélyes, az az oldalra fordulás. Mert fordul ő jobbra, fordul ő balra, így gyakorlatilag bárhová elér, ha kedve úgy tartja. Ha meg elfárad, akkor addig löki magát a lábával, amíg megfordul/eléri a kívánt tárgyat. Ezért aztán a nap 22 óráját vagy a földön, a játszószőnyegén (illetve innen kimasírozva a szőnyegen), vagy pedig a kiságyban tölti, mert ezek a legbiztonságosabbak és itt a legkisebb az esély rá, hogy valamiben kárt tesz. Mert egyébként mindent megfog/megrág/szétszed/hozzácsap a pihenőszékhez, ahogy azt kell. De lehet örülni, ezt ennyi idősen kell is produkálnia, szóval inkább örüljünk annak, hogy reggelente, ha nem kelek fel elég gyorsan, akkor a fejvédőt az ágyról leszerelve, a mi ágyunk lábánál találom meg (mióta ért a gyerek a csomókhoz?).

Hamarosan elbúcsúzunk a pihenőszéktől, mert bár a súlyát még bírná, szerencsétlen szerkezetet nem arra találták ki, hogy a gyerek teljes erőből belerúgjon minden második másodpercben. Nem is értem, hogy nem lilult még be a sarka. Szintén meg kellett válnunk a kényelmes szobai fürdetésektől, hasonló okból kiindulva. Akkorát csap a lábával a vízbe, hogy mindenfelé fröccsen a folyadék, sőt besegít kézzel is, nehogy egy négyzetcentiméter is szárazon maradjon. Szóval kapott éppen eleget a padló is, ideje volt átköltözni a csempézett fürdőszobába. Itt még azért van mit megtanulni, mert egyelőre nem tudtam úgy kivinni a gyereket a szomszédos fürdőszobáig, hogy ne pisilt volna le közben, de ma rafinált leszek és csak akkor veszem le róla a pelenkát, amikor már az apja kezében lesz, pisilje le őt.:)

Leszoktam a túlzott baciellenes hadjáratomról is. A földön persze mindent igyekszem tisztán tartani, amihez csak hozzáér a gyerek, hogy csak annyi koszt egyen egyelőre, amennyit feltétlenül szükséges, de ő úgyis bojkottálja minden óvintézkedésemet. Múltkor például mei tai-ban vittem a könyvtárba, áltunk a zebránál, vártuk a zöld lámpát. Fél másodpercre néztem félre, mire lepillantottam a gyerekre, már ezerrel hajolt kifelé és nyaldosta össze a lehulló hópelyheket. Ezek után van értelme mindent duplán fertőtleníteni?

És hogy teljes legyen az élet, még két dolog: fogzás és oltás. A fogzás az a rendkívül kellemetlen esemény a gyerek életében (és a miénkben is), ami még vagy 2 évig fog tartani, szóval lehet még készülni álmatlan éjszakákra. Az első kettő lassan 2 hónapja jön, de még mindig nem bújtak ki teljesen. És kezdünk kikészülni. Minden este egy örökkévalóság, aztán hajnalban lehet újra kelni és ha szerencsénk van, még visszaalszik a gyerek. Vettem neki homeobogyót, hátha... nem használ. Szerintem ő se hisz benne eléggé. Úgyhogy kenjük fogínygéllel, de arról meg azt hiszi, hogy kaja utáni nasi a jó viselkedéséért, úgyhogy nyalná le az ujjamról, mielőtt felkenem. Azért végül mindig én nyerek.

Viszont sosem nyerhetek az orvosnál. Járunk ugyanis kb. kéthetente orvoshoz vagy védőnőhöz, mindkettő ugyanabban a tanácsadóban rendel, így már a kapunál járva visítani kezd a gyerek, amikor odaérünk, biztos ami biztos. Végül is sose lehet tudni, hogy szúrnak-e vagy csak piszkálnak aznap. Bogyó tökélyre fejlesztette az oposszum-üzemmódot, így amint lekerül a ruha, abbamarad a visítás és néha csend lesz, mozdulatlanság. Így mondhatom én az orvosnak, hogy megtartja a gyerek a fejét, mert otthon tényleg megtartja, de ilyenkor halottnak tettei magát (esetleg bosszús arcot vág) és semmit se hajlandó csinálni. Szóval már megkaptuk a doktornőtől, hogy lusta a gyerek és lassabban mozog a kelleténél. Ha tudná...

3 hónap

 2014.12.29. 23:04

Így december végén még egyszer összekapom magam és írok, ha már végre lement a nagy karácsonyi mizéria és nyugi van. Bizony, véget ért a Karácsony. Az élet visszalendült a megszokott kerékvágásba (bár még itt a Szilveszter, de addig is messzire kerülöm a forgalmas helyeket), megjött a hideg, esett a hó... szóval minden a legnagyobb rendben van. 

Karácsonyról jut eszembe, megvolt az első közös ünnepünk Bogyóval. Bár én megfogadtam, hogy nem fogok nagy felhajtást csapni az ünnepek körül, ezt már az első alkalommal se tudtam megtartani. Azért csak ott bujkált bennem, hogy illene kicsit odatennem magam, ha már egyszer gyerekünk van, és nem kéne egy műfenyővel meg néhány szedett-vetett ajándékkal elintézni a Karácsonyt. Szóval Szenteste ott találtam magam a konyhában és éppen azt csináltam, amit anyukám szokott ilyenkor: igyekeztem varázslatos ünnepet teremteni. Szerintem sikerült is. Most először volt a Szenteste nálunk és én nagyon élveztem. Az egész család összegyűlt, a gyerekek ajándékot osztogattak és a szűk hely ellenére is megvolt a szokásos vacsi, sőt még igazi fenyőt is vettünk. Szóval fantasztikus volt ez a nap. Azért egy kis probléma idén is akadt, mint mindig, nevezetesen 23-án délután derült ki, hogy nincs fenyőfatalpunk (Szívem, van mibe belerakni a fát? - Persze, lent van a pincében. - Nézd már meg, nehogy 24-én derüljön ki, hogy még sincs. - Majd megnézem. - Szívem, holnap Karácsony, megnéznéd, hogy van-e fenyőfatalpunk?  - Megnézem. *20 perc múlva* Nincs.). Szóval december 23-án a gyerekkel felszerelkezve jártam végig a környező boltokat és az utolsóban az utolsó darabot sikerült is megvenni. Győzelem.

Visszatérve a 3 hónaphoz: bizony, Bogyólány 3 hónapos lett a hétvégén! Most, hogy így eszembe jut a kis nyöszörgő csomag, el kell mondanom, rengeteget változott a leányzó. Amit egyébként nem bánok, csak azért kicsit mégis zavar, hogy pillanatok alatt elillan minden. Teszem azt, amikor először kézbe vehettem, még nyeklett-nyaklott, ahogy a nevelőapám szokta mondani, állandóan evett vagy sírt vagy aludt. Én meg kétségbeestem, hogy ha ez így megy tovább, bedobom a törülközőt 2 hónap alatt. Ma már minden más. Aludni viszonylag jól szokott, bár még néha ébred hajnalban, de összetehetem a két kicsi kezem, hogy csak ennyi a zűr vele. Lehetne rosszabb is. Van napirendünk is, ami szintén nem egy utolsó dolog, ha az ember szeretne normálisan élni. Szerintem. Bár van, aki remekül bírja egyébként is, én nem tudnám. Biztos rosszul vagyok bekötve, de nem tudom elképzelni, ahogy hatszor kelek éjjel etetni és nem tudok egy programot se betervezni, mert egyik napja ilyen, a másik olyan. Szóval örülök, hogy nekem való gyereket kaptunk.:)

Ami megnehezíti a napjainkat, az egy fog. A gyerek egy bizonyos foga, sőt ha anyunak igaza van, két foga. Legyen igaza. Mert bizony megszenvedjük mind a ketten (éjszakánként hárman). Én kis naiv elhittem, amit a neten írtak, tudniillik 6 hónapos korban jönnek az első fogak. Igen ám, kivéve, ha nem. Ez utóbbi eset áll fenn nálunk is. Anyu felvilágosított, hogy ez nálunk így szokott lenni, nekünk is előbb jöttek a fogaink, az alig fél éves unokaöcsém is büszkélkedik már kettővel, szóval fel kell rá készülni. Ez az első pár hétben azt jelenti, hogy a gyerek nem alszik éjjel 12 órát, mint jó szokása volt, hanem kel éjszaka, este pedig rémálom az altatás, mert visít és turkál a szájában. Cumit pedig nem hajlandó elfogadni (pedig mennyivel könnyebb lenne...). De kap homeobogyót, ami legalább neki használ. Így elalszik. Azért ahogy közeledünk a célhoz, nevezetesen a fog kibújásához, egyre nehezebben megy ez is. De már látom az alagút végét, ma már látszódott a fehér csík, ebből hamarosan fog lesz. Talán kettő is. Legyen így. Egy piszokkal kettő, az az igazi. Így is van még jó néhány hátra, ami megkeserítheti a napjainkat.

Öröm az ürömben, hogy múlt héten átfordult a gyerek. Először csak torna közben, de azóta néha elunja magát játék közben is és fordul egyet. Eddig még csak négyszer csinálta (vagy én ennyiszer láttam), de mindannyiszor úgy ugrottam a látványra, mintha cirkuszi mutatványt látnék. Pedig nem túl elegáns, konkrétan annyi történik, hogy leteszi a fejét a szivacsra és addig löködi magát a lábaival, amíg át nem esik a másik oldalára. Ez akár pár percig is eltarthat és óriási visítással jár. De ha sikerül, ő a legboldogabb a világon. Most persze büszkén mesélem, de a fejemet rá, hogy ha az orvosnál kell majd produkálnia magát, megdermed és semmire se lesz hajlandó. Ez már csak így megy.

Agybaj

 2014.12.15. 22:23

Kedves olvasóim! Mint azt láthatjátok, ismét itt vagyok. No nem azért, mert olyan sok időm lenne, hogy kitárgyaljam az egyébként szépen sorakozó témákat, amiket írogatok a füzetembe, hanem mert már többen felhívtátok a figyelmemet arra, hogy jó ideje nem jelentkeztem. 

Ez így igaz. Bevallom őszintén, semmi időm nem volt. Az év vége egyébként is mindig ilyen. Mindenki rohan, ideges, próbál mindennel végezni, hogy aztán Karácsony napját vigyorogva köszönthesse. Mint már írtam, tavaly röpke ebédpercekben halásztam ajándékot a közeli plázában, de azért most is adódik valami minden napra, nehogy hátradőlve élvezhessem a babázás örömét. Idén szembesültem először a ténnyel, hogy gyerek mellett nagytakarítani egy igazi kihívás. Eddig cirka egy nap alatt letudtam: hajnalban függönymosás, közben pókhálók leszedése, portalanítás, szekrénymosás, ablakpucolás, stb., késő estére végeztem is. Most két nap alatt ketten csináltuk meg a férjemmel, de közben kénytelenek voltunk néhány kevésbé látszó pontot későbbre halasztani, mert esélyünk se volt többre a gyerektől. Bár tündérien nézte, ahogy felfűzöm a lelógó izéket csillogó madzagra, azért azt már kevésbé tűrte, hogy ide-oda visszük a lakásban, nehogy megfázzon a nyitott ablaknál, vagy túl sok port nyeljen. És most még kosz se volt igazán... mi lesz velünk tavasszal?

No de itt nem áll meg az élet, Bogyólány megkapta az első (illetve második) oltásokat, amitől két napig olyan bamba volt, mint akit bedrogoztak, azóta pedig újra átírta a napirendet, így megint ébred éjszakánként (éljen...). Először ezt is az oltásra fogtam, de közben kiderült, hogy ez már a fogai miatt van. Olyan boldog vagyok emiatt, hogy le se tudom írni. De már várom a pillanatot, amikor az utolsó is kibújik végre. Azért az első pár szenvedős nap után feltalálta magát és elkezdte rágni a rágókákat, bevetettük a homeopátiát is, ami úgy tűnik, nála használ. Én nem adtam neki túl sok kreditet a szülésem után, de most mégis hatni látszik. Legalábbis azóta nem virrasztok a gyerekkel hajnalig, mire végre kidől(ünk) a fáradtságtól. 

Csak hogy a jóról se feledkezzek meg: lusti végre meg tudja tartani magát rendesen az alkarján, így azóta nem visít rögtön, amikor hasra fektetem (csak 5 perc után...). És egyre ügyesebb, aminek én személy szerint nagyon örülök. Aranyosak az újszülöttek meg minden, de nem nagyon lehet velük mit kezdeni. Ilyen pár hónaposan azért már igen, ez nekem is nagyobb móka. És csak egyre jobb lesz, ahogy nő. A családos kiruccanásokat pedig külön várom már.

No de visszatérve az agybajra... jön a Karácsony. Nem kifejezetten az ünneppel van bajom, hanem az azt megelőző hajtással. A munkahelyem ilyenkor jócskán meghajtottak minket, mert mindenki igyekezett haza a családjához, aztán még ráhúzott pár napot év elején. Ez most nem játszik, de itt ugye a fogzás, ami kárpótol mindenért. Azért a tömegeket, amik ilyenkor lepik el az utcákat és bevásárlóközpontokat, én se tudom elkerülni. A legközelebbi drogéria pont bevásárlóközpontban van, sajnos úgy alakul, hogy többször is jártunk ott az elmúlt hetekben. Olyan a vásárlók hada, mint egy felbőszült csorda. Borzasztó. Gondolkodom, hogy onnan is házhoz szállíttatok. Az orvosnál se jobb a helyzet, késett a rendelés, amikor a pajzsmirigy ambulancián voltam, majdnem megkövezték az egyik nénit, mert előre engedte azt, aki sietett vissza dolgozni. Szóval ingerült a magyar, de nem kicsit. No de majd Karácsonykor...

Ami a mai napon kavarta fel a lelkivilágomat, az az emberek jóindulatával való visszaélés volt. Ilyenkor az ember szívesen adakozik, mi is segítettünk idén 3 szervezetet, amivel tudtuk, ez nem is baj. De rengeteg visszaélésbe lehet belefutni. Ott vannak a Karácsonyi "gyűjtések", főleg ha pénzről van szó, nagyon oda kell figyelni. De ma az egyik közösségi portálon futottam bele egy más jellegű akcióba, amitől most is forr a vérem. Egy elhunyt kislány emlékoldalára tévedtem egyik ismerősöm által. Azt hittem, hogy azért hozták létre a szülők, hogy feldolgozzák a történteket. Persze. Kezdetnek furcsa volt, hogy a baba elhalálozásának pillanatait tették fel képeken (értsd: baba csövekkel, baba lepedőn, baba anya karjaiban lepedőben, stb.). Állítólag akkor készült. Nekem ez gyanús volt, tudniillik én is veszítettem el nagyon közeli hozzátartozómat, tudom, hogy ilyenkor nem azon jár az ember esze, hogy idegeneknek posztoljon képeket. Jó, oké, ők máshogy élik át, legyek már megértőbb egy kicsit. Aztán megláttam a bankszámlaszámot, kétszer is a biztonság kedvéért, hogy ide lehet küldeni pénzt. Meg akkor már költöznek is, kellenének dobozok, fuvar... Csak nekem nem stimmel valami? A férjem végül rábeszélt, hogy ne foglalkozzak vele, de azért mégis zavar a dolog. Mondjuk legyen igaz a sztori. Melyik szülőnek jut eszébe ilyesmi 3-4 nappal a gyermeke elvesztése után?

süti beállítások módosítása