Ígértem nektek folytatást, végre van egy kis időm írni.

Szóval elérkezett a nagy nap, amikor először mentünk a bölcsibe. Én egész addig halál nyugodt voltam, mosolyogva meséltem a gyereknek a bölcsiről, a munkáról, az új életünkről. De azon a hervasztó esős hétfő reggelen úgy rendesen betojtam. Akkor tudatosult bennem, hogy itt a vége, nincs több szabadság, nem fogunk reggel a Városligetben reggelizni, ha úgy szottyan kedvünk, nem megyünk akár naponta játszóházba, és persze a legnehezebb az egészben: a gyerekemet kvázi idegen emberekre bízni napi 8 órára. Ettől teljesen kikészültem, nagyon aggódtam, hogy mi lesz. Mi van, ha történik vele valami és nem leszek ott? Mi van, ha kiszökik és elüti egy autó? (tudom, nem valószínű, de hát anya vagyok...) Szóval tök idegesen mentünk első nap a bölcsibe, nagy pakkal felszerelkezve, amiben a gyerek holmija volt. Cipők, ruhák, pelenka, zsák, stb. 

Az adminisztrációt letudva, a gyerek csoportjához vezettek minket. Rajtam semmi se látszott a reggeli pánikrohamból, mosolyogva léptem be az ajtón, de itt meg is kellett állnom. A lányom ugyanis egy tapodtat se mozdult a folyosóról. A szívem megszakadt a rémült szemei láttán, de itt kell erősnek lenni. Továbbra is mosolyogva lassan meggyőztem, hogy tulajdonképpen jó lesz neki ott bent. Így hát bementünk.

Első nap az ismerkedésről szólt, játszott, én végig ott voltam vele, kb. 1 óra múltán hazamentünk. Másnap kb. ugyanez, de itt már jó idő volt, kint játszottak az udvaron. Harmadik nap jött el a nagy pillanat, amikor is ott kellett hagynom. No nem mindjárt ott hagyni, csak kimentem kicsit, papírokat intéztem, addig ő játszott a többiekkel. Újra összefacsarodott a szívem, ahogy hallottam, hogy engem keres, én meg legszívesebben rohantam volna hozzá. De nem lehet. Nem sírt, tudomásul vette, hogy ki kellett mennem, játszott tovább. Ez óriási megkönnyebbülést jelentett nekem is. Ha jól érzi magát, az azt jelenti, jó helye lesz, amíg én nem vagyok vele.

Második héten maradt bent először hosszabb időre, itt már reggelire vittem és ott is hagytam pár órára, csak ebéd után jött haza. Másnap jött a meglepetés, kezdhettünk próbálkozni a bent alvással. Ez tényleg nehéz, sok más szülővel beszélgettem, míg kint vártunk, sokaknak csak többedik próbálkozásra sikerül. Úgy voltam vele, van még időnk, nem baj, ha nem akar rögtön ott aludni, majd máskor. De legnagyobb meglepetésemre telt az idő, hozták ki a nem alvó gyerkőcöket, az enyémet csak nem hozta senki. Kb. 1 óra múlva mosolyogva jött a gondozónő: elaludt. Meg is nézhettem, édesen aludt a kedvenc mackójával a karjában. 

Innentől nyert ügyünk volt. Gyakorlatilag másfél hét alatt teljesen beszokott a gyerek, sírás nélkül, gond nélkül. A végén már az apja ment érte, hogy azt is szokja, az is rendben volt. Simábban mentek a dolgok, mint remélhettem, amiért nagyon hálás vagyok. Nem tudom, mit csináltam volna, ha fél napot végigsírja miattam. Valószínűleg óriási bűntudatom lenne.

Ezúton emelném ki, mennyire örülök, hogy ebbe a bölcsődébe került a lányom. Nagyon szép, nagy udvarral, sok játékkal és ami a legfontosabb, türelmes, mosolygós, a gyerekeket szerető gondozónőkkel. Őszintén hiszem, hogy jó dolga van ott a lányomnak.